A többi részt itt olvashatod el:
Mielőtt feltöltöm a csodaszép képeket vízesésekről, tengerpartokról, pálmafákról, és rózsaszín autókról, először inkább nézzük, mennyire összetett ország Kuba. Bármilyen meglepő, az emberek nem salsáznak állandóan az utcán, nem csak mohito ivásból és vízparti lábáztatásból áll az életük. Kommunizmus van, a boltokban nincs áru, a húsért fel kell iratkozni, az orvosok 6000 Ft-ot keresnek egy hónapban. A higiénia teljesen hiányzik, és olyan omladozó épületekben laknak, amiket nálunk messze mindenki elkerül, hatalmas a szegénység, főleg Havannában.
Azt, hogy egy turista milyennek látja az országot, eléggé meghatározza, hogy milyennek is akarja látni. Elmehet egy ötcsillagos szállodába, ahonnan egy napos kirándulásokkal megnézheti a városok felújított és rendben lévő részeit, eheti a nemzetközi változatos ételeket, nem kell vizet szereznie, mert mindent elé raknak, nem kell a helyiekkel beszélgetni, nem kell közlekedési eszközökre vadászni. Ennek nyilván meg vannak az előnyei, ha valaki nyaralni és pihenni akar menni és nem túlélni, de akkor nem biztos, hogy Kubát kell választania. Alapvetően semmi kihagyhatatlan nincs az országban, más karib-tengeri tengerparton is türkizkék a víz, a homok felé hajló pálmafákkal, máshol is vannak vidéki aranyos falvacskák, máshol is lehet túrázni a dzsungelben, lovagolni a szántóföldek között (persze az oldtimerek nagyon menők). Inkább annak érdemes ide látogatni, akinek kell a kaland, kellenek a kihívások, aki bele akar látni a rendszer működésébe, az emberek életébe. A kubaiak ugyanis elképesztően aranyosak, teljesen önzetlenül segítőkészek, semmi viszonzást nem várnak, érdeklődnek még akkor is, ha alig beszélünk közös nyelvet. Mindig mosolyognak, mindenhez pozitívan állnak, a nehéz életkörülmények ellenére sem panaszkodnak soha. Ezt az egyedülálló, lenyűgöző hangulatot érdemes Kubában megtapasztalni, ha ez nincs meg, akkor csak ugyanolyan ország, mint az összes többi.
A rendszer miatt nincsenek nagy anyagi különbségek az emberek között, nincsenek nagyon gazdagok, akik pedig szegények, ők sem éheznek, hajléktalant talán egyet láttunk a két hét alatt. A hatalmas turizmus jelenléte viszont mégis kettéválasztja a lakosságot: akik olyan helyen dolgoznak, ahol külföldiektől kapnak pénzt, ott azért durva pénzeket lehet összeszedni. A szállásadók meghatározott összeget fizetnek ki az államnak a szobaárból, egy füzetbe fel kell írni minden utazót útlevélszámmal. Az étkezést már senki nem nézi, egy reggeli ára 5 CUC (=USD) fejenként. Ugyanígy az összes taxi, étterem, utazási iroda, múzeum, papírt sehol nem kaptunk a fizetésről, a rendszer elég rendesen kijátszható. Pont ezért mindenki próbál részt venni a turizmusban, pl. minden utcasarkon legalább öt taxis található. Aki az államnak dolgozik, általában kap lakást, de a fizetés nagyon alacsony.
Kubában vizet szerezni elég nehéz dolog. Bolt az alig van, ha mégis, ásványvíz általában nincs, csak valami cukros szmötyi. Az éttermekben mindenhol lehet palackos vizet is venni elvitelre, nem kell beülni, csak kérni kell és adnak jó drágán (olcsóbb helyeken 1 CUC, de általában inkább 2 másfél liter). A boltok kínálata egyébként is szegényes, szinte csak rumot, sört, rizst és konzerveket lehet venni. Konzervekből legalább nem szenvednek hiányt: 10 kg-os vödrös ketchup, bab, kukorica, gyümölcskonzervek mindenhol megtalálhatók. A tisztálkodási szerek, dezodor, szappanok a pénztár mögött helyezkednek el, azokat külön kérni kell. Normálisabb boltokban mindkét pénznemben ki van írva az ár, lehet is fizetni vele bárkinek. Sok gyorsétteremben, ahol láthatóan CUP a fizetőeszköz, ott vizet turistáknak csak CUC-cal lehet szerezni, valahonnan egy hátsó raktárból hozzák ki és cseppet sem olcsóbb, mint egy menőbb étteremben. A boltokba nem szabad nagy táskával bemenni, sok helyen megnézik a blokkot és összehasonlítják kijáratkor a megvásároltakkal. Még több helyen egyáltalán nincs blokk. Ezek persze a turista boltok, ahol számunkra is átlagos áron vagy inkább drágán lehet hozzáférni az árukhoz. A helyiek nem ezekben vásárolnak, mindenre meg van a beszerzési forrás. Ezek nem boltoknak néznek ki, csak egy ablak, vagy egy pult, ahol ránézésre nincs semmi, de sok ember megfordul, kérik amit kell, és odahozzák nekik az ablakhoz.
Az első képen éppen lisztet mérnek: mindenki viszi a maga szatyrát, mérleggel lemérik, és beleöntik a szatyorba. Ugyanezen a helyen adtak tejet is, egy füzetben ellenőrizték és írták a dolgokat, valószínűleg csak feliratkozásra lehet vásárolni. A második képen csirkét vesz a bácsi, szintén saját szatyorban viszi haza. A harmadik kép egy helyi gyorsbüfé: az egyik bácsi a pulton heverő féldisznóból aprítja a húst a szendvicsbe, a másik a hozzá illő rumot méri. A negyedik egy kicsi hegyi falu egyetlen bevásárló helye, ahol néhány zöldségen kívül semmi kínálat nem volt. Egyébként az egész falu kizárólag kávétermelésből él, mindent az államtól kapnak. Az ötödik kép egy helyi piac, ami délután kettőkor már teljesen ki volt fosztva. A hatodik egy büfé, ahol nem tudni, mit is lehet szerezni, a helyiek biztos sokkal tájékozottabbak.
A hűtésből nem csinálnak nagy ügyet, a húsboltokban csak úgy lógnak mindenfelé a halott állatok. Erről nincs fényképem, menekültem onnan ahogy tudtam. A higiénia egyébként sem az erősségük: egyszer megfogdossák a pénzt, a következő pillanatban a nyers, csomagolatlan húst a kezükkel, szintén saját szatyorba adják a vásárlónak szintén minden egyéb csomagolás nélkül. Hogy hogyan nem kapnak gyomorrontást, teljes rejtély. Talán olyan kevés áru van, hogy ahogy megérkezik, rögtön elkapkodják, nem tölt a boltban semennyi időt sem.
Az első képen egy húsboltot látunk, hűtőpultnak nyoma sincs, de a hús is rég elfogyott. A pultra rakják ki a terméket, szállnak körülötte a legyek, a tetszőleges darabot haza lehet vinni. A második képen egy havannai fiatalember cseppet sem sietve cipeli a nyers halat. Ez még nem is olyan borzasztó módja a szállításnak, láttunk lovaskocsin egy fél disznót is félig letakarva. Fél volt, mert csak két lába volt, a feje a takaró alól kikukucskált. (Igen, valószínűleg az éttermekben is ezekből a húsokból adnak. )
Sokszor (remélhetőleg) állati csontok hevernek az utcán. Disznónak tűnnek, valószínűleg miután megették, csak úgy eldobják, hátha elviszi egy kóborkutya.
Pékséget a két hét alatt nem találtunk olyan állapotban, hogy lett is volna friss kenyér. Folyamatosan készítik a pékárut, terjed az illat, de valószìnűleg olyan gyorsan lecsapnak a helyiek a friss és olcsó ételekre, hogy reménytelen megszerezni őket. A pékségekre semmi nincs általában kiírva, egy sötét lyuk az egész, semmi tábla, semmi amitől könnyű lenne megtalálni. A helyiek ezeket ismerik, reggelire is mindig friss kenyeret kapunk, nekünk kicsit hozzáférhetetlenebbek.
Az első képen egy helyi pékség, ők még pont megkapták az utolsó kenyeret, de láthatóan már csak süti maradt. A másodikon egy turistáknak szóló cukrászda, ahol legalább lehet valami pékárut kapni. Ugyan rá van írva, hogy 3 napig őrzi meg a minőségét, de ez éppen tegnap múlt el.
Zöldséget, gyümölcsöt az utcán álló árusoktól lehet szerezni, ezekhez mindenki ugyanolyan olcsón juthat hozzá helyi pénzért, legalább biztatóan néznek ki.
És hogy mit is esznek, ha ennyire nincsenek hozzávalók? Semmi normálisat. Szénhidrátot minden mennyiségben, tésztát, rizst, kenyeret. Trópusi országhoz képest minimális mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak, a gyümölcsleveket is jól megcukrozzák. Nem hiába van mindenki elhízva, még az egészen fiatalok is. Amiket viszont mindenképp kell fogyasztani, azok a koktélok. Finomak, olcsók, hangulatosak. Az ételek minőségi listája a következő képen látható.
Az elsőn egy spagetti lenne látható, ha nem a csodálkozó tekintetünk lenne a hangsúlyos. Elég olcsó volt, 10 CUP egy tányér (kb. 100-120 Ft), de igazából azért csináltuk a képet, hogy ez az a pont, ahol éppen gyomorrontást kapunk: a főtt tésztát egy nagy vödör vízből halászta ki, ráöntött egy kis konzerv paradicsomlevet, meg némi furcsa szagú sajtot, majd megmikrózta. Életünk legizgalmasabb gasztronómiai élménye, negatív értelemben (egyébként nem lett tőle semmi bajunk). A második képen az olcsó kajálás legjobb módját láthatjuk, mirelit pizzaalap, rajta egy kis löncshús állagú felvágott (az legalább nem romlik meg a sok tartósítótól), meg ugyanaz a gyanús sajt és ketchup. A harmadikat egy helyeikkel teli étkezőpulton szereztük, már majdnem jónak mondanám, ha a csirkét nem egy langyos olajjal teli vödörből szette volna ki. Végülis, olajban ázva nem köpik be a legyek. A negyedik egy turistás drágább étteremben volt. Választék az csak annyi, hogy milyen állatból szeretnénk a sült húst, de legalább ízletes, frissen sült. A hús és rizs/krumpli variáción kívül nem sok mindent ismernek, a hússzállítás módjának megismerése után pedig elég nehéz volt ezekkel táplálkozni.
A két hét csalódása: az első naptól kezdve a nagyon népszerű mangólevet fogyasztottuk. Olyan a klíma, hogy nagy mennyiségben termesztik ezt a gyümölcsöt, mindenhol megtalálható innivaló a boltokban, éttermekben. Gondoltuk, milyen jó, friss gyümölcslé, a sok pizza mellett egy kis vitamin sem árt. Hát ez elég nagy tévedés volt…
A képen egy teherautón lévő nagy olajos hordóból egy kisebb műanyag edénnyel és még kisebb kanállal kimérik a mangópépet, és átöntik a saját hozott zacskóba, otthon tetszőleges arányban felhígítható. A néni a jobb kezében ott cipeli a nagyon szép színű mangóbelet. A bácsi nyakig majszos, és nem annyira tetszett neki, hogy megörökítem ezt a pillanatot.
Aki olcsón akar enni, be kell vállalnia a nem éppen ínycsiklandó körülményeket, cserébe viszont maximum pár száz forintért jól lehet lakni. Nem jutnak áruhoz, ezért nincs friss étel sem. Olcsó kajákért a következő képen látható üzleteket kell keresni, amik általában csak pici ablakok, a feliratok még apróbbak, CUP-ban lehet fizetni, ha valaki CUC-ban akar, akkor többet kérnek.
Egy biztató megjegyzés: sehol nem kaptunk komolyabb gyomorrontást, pedig mindent kipróbáltunk. A helyiek is velünk ettek, ők is túlélik valahogy. Ők persze hozzászoktak, de egy jó borsodi gyomornak sem lesz semmi baja.
Friss tejet szinte nem használnak. Gondolom a hűtés hiánya miatt, a cappuchinót is tejporból készítik, reggelinél is tejporból készült tejet kaptunk. A sütijeik is olyanok, hogy tükrözik az idő megállását. Nálunk is régen divat volt a szinte teljesen vajból készült sütemény, jó sok ételfestékkel.
A kubai otthonok nagyon minimál stílusúak, nincs semmijük. Semmi könyv, semmi díszítés, se szőnyeg, csak a bútorok és maximum egy-két giccses kép a falon (köztük sok hóemberes és télapós, hogy meglegyen az illúzió). A színes falakkal próbálják az ürességet ellensúlyozni, egy szobában egyszerre található meg a pink, citromsárga, neonzöld és türkizkék is. A hintaszékeket és a csigalépcsőket viszont imádják.
Mindenhol elvárják a borravalót. A múzeumban, ahol körbevezetnek és már megvettük a belépőt. A buszból csomagokat kipakoló bácsi, aki nagyon dühösen elkezdi dobálni a cuccokat, ha magunktól próbáljuk őket kihalászni. A buszállomáson a másik bácsi, aki semmi mást nem csinál, csak teljesen szükségtelenül felcímkézi a táskákat. A wc-s néni, aki nem belépőt szed, hanem wc papírt hajtogat, jól megfogdossa a koszos kezével, és elvárja hogy megvegyük tőle.
Az iskolások nagyon szeretik a miniszoknya+térdzokni kombinációt, 10 évesen is annyira mini, hogy minden kint van, de ezt egy hosszú zoknival ellensúlyozzák. Idősebb, dolgozó korban a zoknit felváltja a fekete, mintás harisnya, lehetőleg csipkés, vagy necc, de legalább virágos.
Az emberek nem fújnak orrot, inkább jó hangosan visszaszívják, és nagyon furcsán néznek rám, amikor percekig zsebkendőbe trombitálok a megfázástól.
Wc-re menni nem olyan titkos dolog, mint nálunk. Vagy egyáltalán nem lehet becsukni az ajtaját, vagy csak mellkasig ér a fal, simán belátni mindenkihez.
Pohármosásra elég egy 3 másodperces öblítés a csap alatt (valószínűleg a tányérokkal is ez történik.
Közlekedni mindennel lehet: bicklivel, motorral (sok volt az elektromos, ezt teljesen nem értettük), bicitaxival, lovaskocsival, cocotaxival, teherautó hátulján kapaszkodva, teherautóra szerelt üléseken egyensúlyozva, de mindegyik eszközre igaz, hogy sokkal több ember elfér, mint azt elsőre gondolnánk. A gyalogosnak sosincs elsőbbsége, általában a nagyobb jármű az erősebb.
Mindenhonnan zene szól, állandóan. Zenét hallgatnak ha lóval közlekednek, a suli udvarán, bármilyen munka közben, nagy hangfalakat cipelnek kézben, a legócskább oldtimerbe is be van építve az USB lejátszó, bömböl a Despacito és Enrique Iglesias. Internet nem igazán hozzáférhető, ezért mindenki az utcán él. Dominóznak, fociznak, az ablakban ülnek és beszélgetnek a ház előtt elhaladókkal.
Ez most így elsőre elég durva lista volt, de talán látszik, hogy Kuba sokkal több és másabb valójában, mint amilyen a fejünkben elképzeld kép. Látni kell, csak úgy lehet igazán megtapasztalni. A bővebb beszámoló és képek majd akkor jönnek, ha sikerül mind a 4000 darabot átválogatni és feldolgozni ;)
