2024.09.24.

             A Kanári-szigetekre utazva teszteljük, mennyire jól megy az 5 óra folyamatos repülés. Felszálltunk a gépre, és indulás helyett egyhelyben álltunk 2 órát, mert Marseillesben légzár volt és nem engedtek arra. Először az is kérdés volt, hogy megyünk-e egyáltalán, vagy törlik a járatunkat, de 1,5 óra várakozás után közölték, hogy még egy kis türelem és indulunk. Bébik meglepően jól bírták a várakozást, szerencsére elég szórakoztató eszközt cipelünk magunkkal. Egy fél órára elég volt az lcd rajztábla, másik fél órára a műanyag flitter borzadály. A biztonsági ellenőrzésnél fennakadt a fém dobozban lévő mágneses golyó készlet, de aztán látták, hogy ártalmatlan gyerekjáték, és elég nagy hasznát is vettük az unaloműzésben. Jó magyar módjára elég rántott húsos szendvicset csomagoltunk, maradt volna több órára is. 
             Nagyon jó terv lett volna, hogy délután 1-kor indulunk, tökéletesen az alvásidőben repülünk, 2 órát biztosan szundival töltünk. Kissé felborította a menetrendet a 3 óra utáni indulás, de még megúsztuk a teljes összeomlást és indulás után nagyjából 2 perc alatt elaludtak. 2 óráig tartott a csend, én is aludtam volna, de a két oldalról nekem dőlő két gyerek azonnal elzsibbasztotta a lábam. A többi 3 órát nonstop szórakoztatással töltöttük, nekünk nagyon elég volt az út, ők tök jól bírták. Túléltük a gépen töltött összesen 7 órát, ennyi idő alatt legközelebb messzibb célpontot is útba ejthetünk.
             A csomag felszedés, autó bérlés nagyon gyorsan ment, de még egy boltozással is húztuk az estét és a szállás kulcsát is olyan nehéz volt megkeresni, mint egy szabaduló szobában. Vacsi után pár perc alatt elaludt mindenki.

2024.09.25.

             A teraszunk a kikötőre és a tengerre néz, ott fogyasztottuk el a reggelit. Spanyolország is csodálatos, minden felvágott, joghurt, sajt jelölten gluténmentes, Olaszország után a második menyország.             A Jameos del Aquaban kezdtünk, a Mars-szerű tájon üdítő egy pálmafa és kaktusz oázist látni. Egy türkizkék vizű barlangban sétáltunk át, az első kávé és almalé várt minket a túloldalon. Egy mesterséges tóban folytatódott a hely, körbe pálmafákkal, tele turistákkal.

             A nap tanulsága, hogy a Cueva de los Verdesbe csak online lehet jegyet foglalni, nekünk ez nem jött össze, és csak 2 órával későbbre sikerült venni. Ezért az autóban altatás mellett döntöttünk, Haríában találtunk egy nagyon helyes éttermet, ahol biztos nagyon jó tapasokat ettünk volna, ha nem hajtanánk a gluténmentességre. Dehát ez van, mindenki azt mondja lehetne sokkal rosszabb is. Pont megölném azt, aki ezt mondja, amikor épp elsétálunk a csicseriborsó tapas mellett. Egy kávét azért szereztünk a helyen, nem volt egyáltalán jó, de kávé, csend és még egy pálmafa is volt az autónk mellett, amíg vártuk, hogy felébredjenek a bébik. Alvás alatt körbesétáltam Haríát. Nincs ott semmi, de a pálmafák, óriási kaktuszok, sivatagi rózsák szépségesek. A szőlő termesztést viszont nem igazán értem, mennyit teremhet a maximum fél méteres tő. Majd a sziget másik pontján megtudjuk.

             Pár órával később visszatértünk a Cueva de los Verdesbe. Gyakorlott szülők lévén nem vittünk pelust a barlangba, mert előtte cseréltünk, akkor minek. Ennek az lett a vége, hogy a család fiú tagjai 5 perc alatt kimenekültek egy ruhacserére, csak csajok néztük a megkövült lávafolyamot a föld alatt. Emmának nagyon tetszett, le sem kellett hajolnia a szűk járatokon.             A Mirador del Ríot az utolsó órában értük el, már készülődtek a zárásra. Igazából zseniális, hogy ekkora látványosságot csinálnak a semmiből, a kopárság közepén építenek egy kilátót kávézóval és vonzza az embereket. Szemben van Graciosa szigete, órákig tudtam volna nézni az átvonuló felhőket.

             Este majdnem éttermeztünk, de miután odavonultunk, vettük észre, hogy egyedül szerdán van zárva a Vive Libre, a sziget egyetlen gluténmentes étterme. 

2024.09.26.

             Fél 9 környékén kel fel a nap, mi már legkésőbb 7-kor ébren vagyunk, ezért hosszas ágyban vergődés után a teraszon reggelizve nézhetjük minden reggel, ahogy egyre világosabb lesz.
             A Cactus Gardenben meglepődtünk, milyen óriásiak lehetnek a kaktuszok. Amiket én otthon nagy nehezen életben tartok, itt 10m-es óriás fákká nőnek. Valószínűleg még így is locsolják őket, az emberek lakta üde zöld foltokon kívül még egy gaz sem nő meg a szigeten. Egy magasságban vagyunk a Szaharával, egész évben száraz és meleg az időjárás.

             A Stratified City megér egy megállót, ha már arra jár az ember. Ez a vulkanikus tevékenységek által formázott adag szikla, bele lehet bújni a lyukakba, megmászni a köveket egészen addig, amíg nagy ordítozások közepette le nem horzsolja az ember a lábát a fekete homokkal.

             Tegnap kimaradt César Manrique háza Haríában, most altatás címszó alatt arra kocsikáztunk. 10 perc alatt körbejártuk, kissé átalakítanám, de azért laknám. A kertünket nem cserélném le az övére, egészen fura, ahogyan a fekete homokból kinőnek az óriás pálmafák, meg sem próbálkoznak semmiféle aljnövényzet telepítésével.
             Időnként gyerekbarát helyeket is beiktatunk a programba, ez most a Lanzarote Aquarium volt. Elég kicsi hely, de a nekik tetszett, Emil folyamatosan simogatta a medencék üvegét és futva visongatott.

2024.09.27.

             A vulkán mászásról lemondtam, legalábbis ezen a szigeten, elég lesz a következőn. A Montana Blanca labirintusaival kezdtük a napot. A parkolóból nem látszanak a sziklák, de egy kis sétával könnyen elérhetők. A meredek és keskeny sikátorokban nehéz két irányban haladni, de az emberek azért megpróbálják. Nem nagy túra, Emma is gond nélkül megmászta, még egy körre el akart menni, de mi meguntuk a vulkanikus aprócska kavicsokat a cipőnkben. Az a jó Lanzaroteban, hogy Emilnek már nem az anya a leggyakoribb szava, a kavics is versenybe száll.

             A Rancho Texasnál szívrohamot kaptunk a belépő árától, de egy nagyon jól felépített állatkertről van szó, rengeteg állat műsorral és egy strand résszel is. Mi nem készültünk pancsolásra, ez a része kimaradt, de így is mindenkit elfárasztottak a delfinek, pingvinek, varánuszok. A belépő árából legalább jut a locsolásra is, minden egyes pálmafánál és kaktusznál is locsolócső húzódott, egyébként nem maradnának életben ebben a szárazságban. A park nagyon zöld, tele van virággal, szép hely, csak szörnyen amerikai, ez a Texas hangulat nem annyira jött be.

             Alvás alatt odagurultunk az Airport Viewpoint nevű parkolóba, kilestük, honnan kell nézni az érkező repülőket. Aztán lesétáltunk a partra tengert simogatni és repcsiket videózni, de hamar elriasztott miket a felszálló gépek okozta csípő homokvihar.
             Este vettünk egy adag tengeri herkenytűt és megsütöttük. Minden nap tudnék ilyet enni, kár, hogy ennyire messzire kell érte jönni. 

2024.09.28.

             El Golfo partjánál néztünk hullámzó és sziklálhoz csapódó tengert. Az internet bugyraiban találtam egy természetes hidat, mint látnivalót, ennek nyomát sem láttuk. Vagy összeomlottak a puha sziklák, vagy teljesen eltévedtem, mindenesetre kölykök nagyon örültek a tengerparton lévő panoráma játszótérnek.

             A Charco Verde zöld tavát csak a magasból lehetett megnézni, sajnos drónozó idő sem volt egyáltalán. Mukika már ekkor álmos volt. Így jár az aki korán kell, egész nap álmos.

             Los Hervedidosnál is néztük, ahogy az erős hullámok mossák a sziklákat, a puha kőzet be is volt omolva a parti járda egy részén. Bucik kavicsokat dobáltaka a tengerbe, a legjobb játéksziget, tele van fogdosnivalóval.

             A szundi nem sikerült eredményesen, Emma csak vergődött, Emil is csak ölben tudott aludni. Így is pont lekéstük a Salinas de Janubio sólepárló vezetett túráját, csak két óránként megy, ezért nem vártunk még másfelet.             Visszatértünk Puerto del Carmenbe, megnéztük a partunkat. Igazi turistás hely, tele kajáldával és bazárral. Néztük milyen csodálatos kajákat tudnánk enni, de egyik sem 100% gm, ezért megelégedtünk jégkrémmel is. Azt sem kellett bogarászni, nagy betűkkel rajta volt a hirdetőtáblán, hogy gluténmentes. A forró levegőben 2 perc alatt halálra folyt a ruhájukra, a combjukra, az alkarjukon át egészen a hónaljukba. De úgyis partozás következett, és mivel nem hoztunk fürdőruhát, rövodnadrágban ástak gödröt a homokban. Nem baj, koszos gyerek boldog gyerek, zuhanyzó is volt a közelben és a hátizsákunkban is mindig lapul pótruha.             Este sütöttünk husit, a gyerekek ugyan nem igazán ettek belőle, de mi nem hagytunk semmi maradékot. 

2024.09.29.

             Vasárnaponként van Tequise városában a piac, ahol mindenféle dolgot lehet kapni: kézműves termékektől a kínai vackokig, ruhákat, van kajasor, az utcákat elönti a turista áradat, a parkolók megtelnek. A piacon nem találtunk semmi hasznosat, a város hangulatos, bár valószínűleg kellemesebb lett volna egy másik nap jönni, amikor a bárok sincsenek zsúfolásig tömve. Egy érdekességnek jó volt, legalább láttunk igazi várost is, nem csak turistaközpontot.

             A Museo Lagomar 5 perc autózásra van. Omar Sharif háza, amit egy nap alatt elvesztett pókeren. Egy szikla oldalába épült, teljesen elmebeteg és zseniális. Csak azért nem kéne, mert a sok lépcső és helyiség cseppet sem robotposzívó kompatibilis.

             Elkocsikáztunk a Famara beachre, ahol találtunk sziesztázó abc-ket. Pont megállapítottam, hogy ezen a szigeten semmi nem zár be a nap folyamán, de most egyik jégkrém vevőhely sem volt nyitva. Egy pékségben így is hozzájutottunk a napi hideg nasihoz, majd a homokdűnék mellett leparkoltunk és lesétáltunk a homokos partra. A nap véletlenül sem sütött és az itteni szél nem olyan mint otthon: nem csak néha lök egyet, hanem folyamatosan süvít szüntelenül. Egy óra alatt megfagytunk, de megvolt a kötelező fürdőruhában homokozás. A város amúgy a szörfözésre épül, több bérlőhely is van, de a parton sehol egy zuhanyzó vagy wc, nem fürdés a fő cél.

2024.09.30.

             Befizettünk egy buszos túrára a Timanfaya Nemzeti Parkba. Kétféle opció volt: vagy busszal megyünk végig, vagy gyalogolunk 10 km-t, mi gyerekkel az elsőt választottuk. Fél 10-re szólt a jegyünk, de igazából senkit nem érdekelt az időpont, folyamatosan parkoltak az autók és töltötték fel a buszokat. A túra elég nagyüzemben zajlott, 35 perc alatt végigmentünk a kráterek és megkövesedett láva közt, ki sem szállhattunk, csak néha lassított egy üvegen keresztüli fotóra. Emmának pont így tetszett, egy fél óra alatt végeztünk az egésszel, én azért elviseltem volna, ha néhol jobban nézelődünk. A parkolónál található egy étterem, ott tartottak 1-1 perces tűzgyújtás és kitörő gejzír mutatványt, sok értelme nem volt, csak annyi, hogy szegény Emil halálra rémült. Ahogy mentünk ki a parkból, hosszú kocsisor várta kígyózva, hogy leparkolhasson, onnan még egy sor volt a buszra várakozás. Szerencsére mi idejében érkeztünk, 11 körül mindennel végeztünk.

             A Caldera de los Cuervost először csak drónozni akartam, az a szél miatt nem jött össze, de egy negyed órás sétával bementünk a kráterébe. Nagyon durva a táj, tele van vulkáni kúpokkal, Emmának nagyon látványos, hogy nem csak könyvben olvassuk, hanem sétálunk is rajta. Emilnek túl sok az inger, ő a széltől is retteg, de majd megedződik.

             A túra után a bébik 5 perc alatt elaludtak, a La Geria szőlővidék egyik bodegájához leparkoltunk ébredésig. Volt idő körbefotózni a tájat. Nem értjük, miért kell a szőlővel foglalkozni, ha ennyire nem megy: egy gödröt ásnak neki, körbekerítik, hogy ne fújja állandóan a szél. Nyilván a gödör is gyakran beomlik, nem lehet sűrűn sem rakni őket. A növény is eléggé vegetálónak tűnt, óriási erőfeszítéseket tesznek azért, hogy itt termeljenek a világon hektáronként a legkevesebb szőlőt.

             Délután a szálláson lévő medencét próbáltuk ki, negyed óra alatt lilák lettek a szájak.

2024.10.01.

             Október első napját a Playa Papagayon kezdtük. Pontosabban a Playa de la Ceran, mert balra volt a Papagayo, mi jobbra indultunk, ott több volt az árnyék. Az éves homokos tengerpartot ezennel le is tudtuk, én nagyon elkezdtem szenvedni, hogy homokos lesz a fényképezőm, beterítik a törülközőt, nem való ez már nekem. A part egyébként gyönyörű, egyáltalán nincs tömeg, a víz tiszta, de mivel óceánról van szó, az egész testünket nem raktuk bele a hidegbe. Sétáltunk a sziklákon, oldalba csaptak a hullámok. Megpiknikeztük a szendvicseinket és még mielőtt nagyon elkezdtünk volna égni a napon, összepakoltunk és mentünk tovább. Homokozó otthon is van, a víz hideg belemenni, és úgysem lehet nyugodtan feküdni, nézni a tengert és relaxálni, inkább továbbálltunk. A hegy tetején van néhány étterem. Megpróbáltunk kávézni és folyadékot szerezni, de csak akkor adnak kávét, ha eszünk is. Ha elfoglaltuk volna az utolsó üres asztalt, ez jogos lett volna, de alig lézengett ott egy-két ember. Ezek szerint nekik jobb, hogy egyáltalán nem fogyaszt ott senki, nekünk meg igazából tökmindegy.

             Elmentünk Playa Blanca kikötőjébe, a Marina Rubiconba, ott találtunk szimpatikus kávézót és almalevezőt. Üldögéltem volna még pár órát a pálmafás, tengeres, hajós kilátással, de a család fiatalabbik fele nem tud nyugodtan a popóján csücsülni. A környék tele van étteremmel, szórakozó hellyel, valószínűleg a legtöbb pálmafa is itt nő. Csak este lehet nagyobb élet errefelé, de így is hangulatos volt.
             Elbúcsúztunk a szállásunk medencéjétől, holnap vár ránk Fuerteventura.

2024.10.02.

             A kompátkelés nagyon gördülékenyen ment, a 25 perc alatt felmentünk az emeletre és onnan figyeltük Corralejo közeledését.             Fuerteventura felhős, szeles idővel fogadott minket. A Popcorn beachen negyed óra alatt ott voltunk, a 4 km-re lévő partot zötyögős földúton lehetett megközelíteni. A popcornok nem mások, mint megkövesedett algák, a szürke kövek közt fehér partot alkotnak. Nem szabad elhozni őket, az ökoszisztéma fontos része, de két kavics imádó gyereknek maga a mennyország őket fogdosni, pakolgatni. Nekünk is jutott időnk fotózni, drónozni, a délelőtt gyorsan eltelt.

             Corralejo homokdűnéi fehéren világítanak a kék tenger mellett. Felmásztunk a legnagyobbra, ismét megtapasztaltuk, hogy a homok bizony csíp. A szelet egyik gyerek sem értékelte különösebben, de attól még menő ez a minisivatag, főleg a türkizkék tengerrel a háttérben.

             Bevásároltunk az új szállásunkra. Elég lepukkant környéket sikerült kiszemelnünk, mindkettőnknek Marokkó hangulata lett: a természet pont olyan, mint a Szahara előtti kavics rengeteg, sehol egy növény, csak a kietlen, száraz táj. A házak is hasonlítottak az ottaniakra, még betonozott utat is nehezen találtunk.
             Főztünk este egy nagy adag spagettit, aztán muszáj volt enni popcornt is: egyrészt mert szerencsétlen gyerek azt sem tudja mi az, sosem eszik, másrészt mert itt találtunk jelölten gluténmentest, ami nagyon menő. 

2024.10.03.

             Reggel szabályosan fáztunk, olyan szél fúj, hogy a 22 fok is dermesztő tud lenni.
             Gondosan tanulmányoztam nyaralás előtt az apály-dagály előrejelzést, ugyanis a Playa de Sotaventot dagálykor elönti a víz és sétálható homokpadokká változik az egyébként sivatagnak kinéző part. Napi kétszer van dagály, 20 percet csúszik minden nap. Szerencsére nem reggel és este 8-kor van éppen, úgy nehéz lett volna beilleszteni a napirendbe. Délután kettőkor két méterrel magasabb a vízszint, mint apálykor, ezért a következő volt a program: Morro Jable városában két órát eltöltöttünk, élveztük, hogy végre látunk rendes növényeket, mindenhol magaslottak a pálmafák. Kisétáltunk a világítótoronyhoz, amiben nincs semmi különleges, de hangulatos a fa cölöpös járdán lépkedni. Megvolt a bazározás is, bébiknek megmondtuk, hogy a két hét alatt egy ajándékot választhatnak, itt végre sikerült egy-egy ölelgetős játékot beszerezni.

             A Mirador del Salmoban megebédeltünk, közben láttuk, hogy már egész jól áll a dagály.             Kis kocsikázással elaludtak az utódok, odaparkoltunk a Playa del Sotavento mellé, majd alvás alatt felváltva dokumentáltuk a partot körbefotózva és drónozva is. Szabad szemmel is lehetett látni, ahogy nő a vízszint, amíg ott voltunk, eltűnt néhány homokpad. Kissé szétáztattam a ruhámat, gondoltam nem megyek visszafelé is a homokban, átcsapok a vízben… mélyebb volt, mint gondoltam, de legalább a továbbiakban nem volt melegem a tűző napon délután 2-kor. Drónozni nem lehetett, mint utólag kiderült, ránk szóltak, de addigra sikerült megörökíteni a lényeget. Felülről sokkal jobban látszódnak a száraz foltok, a mélyebb gödrök, a türkizkék tenger.
             Ébredés után közösen is beletapostunk a homokba és a vízbe. Emmát a nagy hullámok sem rettentették el, úgy kellett visszafogni, hogy gyerek, ne sodorjon már el az ár. Emil csak néha merte lerakni a lábát, ha megpróbáltunk a hullám közelébe menni, mutatott a másik irányba, hogy “arra!”

             Az Oasis Wildlife Parkba 3 után értünk, addigra elfáradtak az állatok és nem akarták magukat megmutatni. Hatalmas ez a park is, tele szebbnél-szebb növénnyel, egy csodás oázis a kőrengetegben. 3 euróért lehetett füvet venni az állatoknak, az ember a gyerekeiért mindent megtesz, dehát fű 3 euróért?! Ráadásul a lámák meg sem akarták enni. A tevék viszont majdnem kitépték a kezünkből, Emil itt is inkább meghúzta magát a háttérben. A zsiráfok nagyon menők, egy magasságba lehet mászni a tetejükkel, sosem láttam még zsiráf fejet felülről.
             A kert növény arborétum részére már nem maradt a családtagoknak türelme, hiába érdekelt volna engem.

2024.10.04.

             A Mirador Corrales de Guize kilátónál hiába kerestük a sziget invazívan elszaporodott mókusait, nem mutatkozott egy sem. A szél erősen fújt, egy kabát is jól esett volna.

             Betancuriát még zárva találtuk érkezésünkkor, pedig nem keltünk korán és nem is volt annyira közeli célpont. Nagyon cuki hely, különösen turisták nélkül. Helyes a főtér templommal, rengeteg óriás muskátlival, amik nem csak egynyáriak, mint az én kertemben, hanem vastag fásszárúak. Két utca az egész település, de ez pont elég egy látványosságnak, az éttermek, kávézók is tele vannak növénnyel, akár egy dzsungelben. Be is ültünk egybe, ahol már megint arcon csapott a gluténmentesség, nem tudom mikor fog ez enyhülni. Jó lett volna enni egy tapast, de abból nem adhatunk, találjunk ki neki valamit. Kaját nem hoztunk, mert még nem akarunk enni, venni csak jégkrémet tudnánk, de azt meg nem fogunk délelőtt. Na jó, nem is veszünk senkinek semmit, jó lesz csak az ital. Totál kiábrándító. Még üldöztünk macskákat, mire a turisták megérkeztek, mi már végeztünk a várossal.

             Alvás előtt még megnéztünk két kilátást: Mirador las Penitas és Mirador del Risco de Las Penas. Biztos van olyan időszak, amikor a duzzasztógát előtt megtelik a tó vízzel, ezt most nehéz volt elképzelni, csak kókadozó pálmafák bólogattak a hőségben. Még lett volna egy látványosság, ami rengeteg Fuerteventura képen rajta van, de gyerekkel cseppet sem kompatibilis túra: az Arco de las Penitas, egy szikla nyúlvány, ami nagyon látványos ívet alkot. Egy pillanatra felmerült, hogy az alvásidejükben édes magányomban megmászom, de aztán nem voltam elég bátor a legnagyobb melegben, egyedül, kitaposott út nélkül a sziklákon mászni.             Helyette inkább elkocsikáztunk a Puertito de Los Molinoshoz, ahol szintén egyedül látogattam körbe a partot minden oldalról, így volt esélyem fotózni. Nincs ott semmi, de cuki kis település, néhány ház és két vendéglátóegység az egész. A part mentén vannak kisebb barlangok, ahová csónakokkal visznek be. Ébredés után beszélgettek a bébik a kacsákkal, amik a faluba befolyó édesvízben hevertek. Beültünk kávézni, vettünk egy adag krokettet Emilnek, hátha eszik végre valamit, de nyilván nekünk maradt az egész. Valami halkrokett volt, ráadásul túl fűszeres, elég nehéz volt lenyomni. Megsimogattuk a tengert, minden cuccunkat összehomokoztuk, pedig nagyjából 10 perc volt az egész.

             Hazafelé megálltunk a Molino de Tefíanál, egy kis malomnál. Egynek jó volt, de legalább láttunk 3 mókust. Odaszaladtak, hátha adunk kaját, de látták, hogy reménytelen a helyzet, szomorúan továbbálltak, utána már hiába kerestük őket.

2024.10.05.

             Ajuyban délelőtt 10-kor szitált a köd, esőkabátot és pulóvert is raktunk a táskába, de mint minden nap, a szürke felhők hamar eltűntek és ugyanolyan napsütéssel folytatódott az időjárás. A barlangokhoz egy domboldalon lehet felmenni, az út biztonságos, korláttal határolt, Emma gond nélkül teljesítette. A barlangokba jobb apálykor menni, a hullámok már így is odacsaptak az alsó kövekre, lehetséges, hogy később nem is lehet teljesen bemenni. Tetszett nekik nagyon, bár valószínűleg minden tetszik, ahol kavicsot lehet dobálni a vízbe. Visszafelé Emil is felbátorodott, sétálni akart, de nézni is rossz volt, ahogy csúszik-mászik a számára óriás sziklákon, a korláton is pont kifért volna, inkább felvettem az ölembe. Egyébként állandó testkontaktot igényel, sosem szabad a kezem, de most lassan megtanul mondatokban beszélni: “Szorít, inkább apa!”. Így átpasszoltam és már napsütésben örökítettem meg a partot.

             Visszatértünk a faluba, találtunk egy boltot, ahol kávét is főznek, így harmadannyiból megúsztuk az almalé-kávé kört. Ismét lekerültek a cipők és a fekete homokban is lépkedtünk. Számomra nem volt szép ez a szín, de érdekes, máshol még nem láttam ilyen sötétet.
             Egy pálmafa tövében megebédeltünk. Van valami romantikus abban, hogy sehol nem tudunk éttermezni. Találunk egy jó kilátást, békésen leülünk. Nem kell várni semmire, elővesszük a kész kaját, a földet sem kell feltakarítanunk. A mai menü gluténmentes nuggets volt, reggel kisütöm, jégakkuval kibírja, ezek úgyis ezt a szennyt eszik a legjobban.

             Tiscamanitában van egy malom bemutató múzeum, a malomba is fel lehet lépcsőzni, negyed órás megállóhely. Vigyázat, a molnárok mind alacsonyak voltak.             Salinas del Carmen sólepárlói látványossabbak voltak, mint tavaly Szicíliában: rengeteg kis medencében ott ült készen a só, kupacokba rendezve már kiszedték. Különböző állomásokon megmutatták, hogy nyerik ki a tengerből a sót. Számomra akkor is felfoghatatlan, hogy ez a legegyszerübb módja a folyamatnak, ekkora terület kell hozzá és ennyi kézi emberi munka. Végre fotogén mókusokkal is találkoztunk.

2024.10.06.

             A Calderon Hondoról azt olvastam, hogy földúton ugyan, de közel lehet menni hozzá autóval, 10 perc gyaloglás és fent is vagyunk. Még be is raktam egy pöttyöt a térképre, hogy hol kéne megállnunk, de csak a Maps me ismerte az utakat, az is egyenrangúnak mutatta, ezért nem ott parkoltunk le. Innen már 3 km volt felfelé, majd vissza is. Nem volt borzasztó túra, mert 120 m volt a szintkülönbség, nagyjából fél óra alatt megtettük. Kellemesen felhők borították az eget és a széltől sem volt melegünk, Emma is gond nélkül végigmászta. Az utolsó 10 percben tényleg láttuk a helyet, ahol parkolni kellett volna, szóval ha valaki elolvassa ezt és felmászna a vulkánra, írj és elmondom mi a titok, honnan nem kell 6 km-t gyalogolni. Azért így sem bántuk a sétát, a kráter menő, a kilátás pazar, jó volt az otthon cseppet sem megszokott kőtengereket szemlélni.
             Emil végig kézben volt, a 12 kg plusz súly nehezítette a dolgot, de ennek ellenére ő is elfáradt, 5 perc alatt szundi lett a kocsiban.

             A Faro de Tostónt körbesétáltam és megörökítettem, amíg a család a hűvös kocsiban aludt. Még járhatóak voltak a part menti kövek, minden szögből lefotóztam a tükröződéseket, annyira jól mutatott a tengervíz a toronnyal. Kukucsoltam egy rákkal, nem akart megismerkedni velem. Alig fél órát voltam egyedül, mire visszamentem a kocsihoz, már mindenki ébren várt. Együtt indultunk a kövek közé rákot vadászni. Először nem jártunk sikerrel, de aztán ráállt a szemem a szürke sziklákon heverő piros foltokra, durva mennyiségű állatot találtunk. Az vetett véget a nézelődésnek, hogy a dagály vészesen közelített: ahol 10 perce még szàrazon lépkedtünk, kezdte elönteni a víz, még 10 perc múlva már elvágott volna a szárazföldtől. Nyilván a rákok is a vizesebb, belsőbb sziklákat szeretik, de két kisgyerekkel és egy fényképezővel én nem voltam ilyen beválallós. A parti sziklákon a bébik még kinyalták az apró lyukakba beleszáradt sót. Emil először azt mondta rá, hogy hó, de miután felvilágosítottam, úgy gondolta tesztelni kell…

             El Cotilloban a part mentén vadásztunk jégkrémet, de mindegyik csak legkevésbé sem gluténmentes fagyi volt, ezért két frappé után a Superdinoban szereztük be végül. A város cuki, jó lenne naplememtét nézni az egyik étteremből…

2024.10.07.

             Arra ébredtem, hogy öregedtem egy évet, de mivel nem éreztem, hogy bármim jobban fájna, ezért a napirend első pontja a Playa de Garcey mellett lévő Bee Cave volt. Azt kell tudni a helyről, hogy az egész interneten nem sok helyen lehet róla olvasni, csak a legelvetemültebbek és legvakmerőbbek tűzik ki célpontul. A partra az utolsó 7 km-t kavicsos úton lehet megtenni, kis kocsival is teljesíthető, de lehetőleg lassan, Emil végig jajgatta. Leparkoltunk a parton, figyelve, hogy ne vigye el majd a dagály az autót. Egyetlen információm egy GPS koordináta volt, ami a következő: 28°20'18.1"N 14°11'14.6"W    Ezen kívül csak annyit tudtunk, hogy fent a sziklán kell végigsétálni 1 km-t, de hogy milyen terep, arról semmi infóm nem volt. Olyat is találtam, hogy lent a sziklák mentén is el lehet jutni, de jobban megnézve a partot, nem ajánlanám senkinek, életveszélyes a csúszós talajon, a felcsapó hullámok mentén menni. Szószerint a madár se járt arrafelé, emberrel egyáltalán nem találkoztunk, néhány kóbor kecske látszott messziről. Nem a part szélén, inkább kicsit beljebb húzódik a köves út, célpontunkhoz jól láthatóan le is ágazik. Fentről nem látszik a barlang, egy kis félsziget mentén körbe húzódik az alig egy ember széles ösvény. Eleinte nem mertem lemenni, fentről néztük a gyönyörű óceánt. Gyerekekkel eszünkbe se jutott lemenni, én is úgy indultam el, hogy ha egy kicsit is nem érzem magam biztonságban, azonnal visszafordulok. Egyedül vágtam neki, annyira azért nem volt vészes. Csak egy lábnyomni hely van, tériszonyosoknak semmiképp sem ajánlott, sem nagy szélben, vagy csúszós időben. A barlang kicsi, épphogy pár ember le tud ülni, de valóban különleges a szikla mintázata, mint egy méhkas. Minden homokból van, az odavezető út, a fal, valószínűleg 10-20 év múlva egyáltalán nem lesz itt ez a gyöngyszem. Nem lettek róla jó fotóim, de ha valaki szereti az egyedülálló, turistamentes, felfedezetlen látványosságokat, ezt mindenképp látni kell.

             A Faro de la Entellada egy óriás hegy tetején fekvő világítótorony. Szintén alig lehet ott találkozni valakivel, talán mert távol van a többi helytől. Nagyon szép épület, ezt a foltos kőházikó stílust otthonra is elfogadnám. 

             Egész nap nem jártunk kávé közelben, ezért Caleta de Fuste tengepartján pótoltuk ezt a hiányosságot, én egy Sangriát is ittam, ha már a szülinapi tortámból csak otthon fogyaszthatok. 

2024.10.08.

             Reggel összepakoltunk, elindultunk Corralejo kikötőjébe, ugyanis Lanzaroteról repülünk haza. A család elfáradt a 15. napra, a komphoz is hosszú volt az út, a komptól is Arrecifebe. Ott próbálkoztunk egy városnézéssel, de igazából semmi látványosat nem találtunk.
             Megtörtént az év utolsó jégkrémezése, és mivel elnéztük az órát, egy játszóterezésre is jutott idő. A reptérre is olyan hamar értünk, hogy még a poggyász leadásra is várni kellett. A repülő időben indult, érezte, hogy nagyon nincs szükségünk két órás csúszásra. Este 6-kor indultunk, a bébik másfél óra után végig aludtak, Emil csak ölben és szoros testkontaktban, de úgy legalább nyugiban.

Tanulságok

             Képek alapján nagyon szép szigeteken jártunk, a valóság azért kicsit kiábrándítóbb. Lanzarote még bővelkedik a tengerparti pancsoláson túl is látványosságban, Fuerteventura szerintem inkább csak annak érdekes, aki az insta összes látnivalóját fel szeretné kutatni (ebből sajnos mi nem sokat pipáltunk ki, sokat kell túrázni olyan helyekre, amit kevés ember értékel igazán).
             Számunkra rejtély, hogy az emberek miért akarnak ilyen száraz sivatagszerű helyeken élni, ahol ha nem locsolnak, semmi nem nő. Honnan jön a vezetékes víz, miért nincs telerakva minden napelemmel, szélerőművel?
             A Hold fura alakú, annyira délen vagyunk, hogy nem C és D alakú, hanem vízszintesen felezett.
             A zsákutcák zseniálisak, körforgalomban végződnek, gondoltak az autósokra.
             Az éttermekben mindenhol nyalókát, cukrot akarnak adni a gyerekeknek, szerencsére halkan a szülők megkérdezésével.
             Mindenhol lehet ingyen parkolni, nagyon sok néznivaló is ingyenes.
             Az éttermi árakat nem nagyon tapasztaltuk, de a boltok gluténmentes termékei nagyjából fele annyi, mint otthon, és minden mentes jelölve van az árcédulán is, a terméken is, zseniális, hogy egy percig sem kell ezt bogarászni. A gluténmentes sarok kisebb, mint otthon, kevesebb a kenyér, keksz, nasi, picibb boltokban nincs is. De a felvágottak, a szószok, joghurtok, jégkrémek láthatóan jelöltek, nem kellett órákig boltozni.
             A gyümölcsök horror áron vannak, talán mert nem terem meg semmi.
Összességében nekem tetszett, de azt hiszem várunk jónéhány évet a következő Kanári-szigetre.