2025.02.20., csütörtök

             5,5 év folyamatos gyerekezés után végre kaptunk egy kis szülői kimenőt, egyenesen Barcelonába utaztunk. Reggel 4-kor nem volt nagy élmény tavaszi vékony kabátban kimenni a -9 fokba, de motivált, hogy ott 25-tel több lesz.
             A repülőút nagyon kényelmes volt. Nem vettünk helyjegyet, mert a jegyárhoz képest irreálisan drága lett volna, ezért a kedves Ryanair nyilván szétültetett minket. Így kerültem a vészkijárat sorába, ahol senki nem ült mellettem, ezért mégis egymás mellett tudtunk lenni, ablak mellett, ekkora lábterünk pedig még Kuba felé sem volt a 11 óra alatt…
             Időben érkeztünk meg, vonattal egyenesen bementünk a belvárosba. Annyira reggel volt még, hogy minden akkor kezdett ébredezni. Délelőttre nem volt fix programunk, bolyongtunk egyet a La Ramblán. Cseppet sem volt jó idő, véletlenül sem láttunk napsütést. Első szembejövő látványosság a Mercato de la Bogueira volt. Csodálatos hely, minden embertelenül drága, de annyira szépek a gyümölcshalmok, péksütik, nyers és sült tengeri kütyük, még a tojás árus is mutatós volt. Ha nem is nagybevásárolni, de nézelődni mindenképp jó meglátogatni. Két croissantnak nem tudtunk ellenállni, mégis kellett végre kalóriát rakni magunkba. 

             A séta következő random megállója a Placa Reial volt. Számomra minden szép, ahol pálmafa van, a szürke felhők ugyan a fotókat elrontották, de a szabadság hangulatot nem tudták befolyásolni. Beültünk egy melegítő oszloppal rendelkező helyre kávézni, onnan szemléltük a tér eseményeit. Elsétáltunk egyenesen a tengerig, itt is látnom kellett az összes pálmafát.             Rájöttünk, hogy igyekeznünk kell, mert 13:30-ra van jegyünk a Sagrada Familiába. Fura volt, hogy szabadok a kezeim, nem lóg rajtam egy gyerek sem, éreztük a sétáló energiát és gyalog mentünk odáig. Szerencsére vettünk előre jegyet, mert helyben két napra előre nem volt egyáltalán. Az időpontig még belefért egy churros, ez is a turista lehúzás kategória, de egyszer azért rendben volt. A templom lenyűgöző, nehezen lehet szavakat találni Gaudi műveire. Az azért elmond valamit, hogy nagyjából 3 perc alatt unok meg minden átlagos építészetet, de itt lélegzetvisszafojtva sétáltuk körbe, majd üldögéltünk csendben, a színes ablakokban gyönyörködve. A nap nyilván most sem sütött cseppet sem, nem láttuk azt a fényjátékot, ahogy a színes foltok táncolnak a falakon, majd legközelebb. A passió oldalhoz felmentünk a toronyba, nagyobb kilátásra számítottunk és épp arrafelé építkeznek is. Kicsit olyan volt fent, mint Párizsban: nem jó felmenni az Eiffel-torony tetejére, mert az az egyetlen hely, ahonnan nem látod a tornyot…

             Kellőképp megéheztünk a nézelődésben, ezért rövid menetelés után beültünk egy véletlenszerűen kiválasztott helyre, és ettünk egy jó tengeri herkentyűs paellát.
             Visszasétáltunk a Katalán Zene Palotájába. Belőhettünk volna közelebbi néznivalót is, de ez mindkettőnket nagyon érdekelt. Nem volt zsúfolásig tele turistákkal, de a terasz mozaikos oszlopjaihoz volt némi sorban állás. A koncert terem annyira szép, hogy itt is kellett üldögélnünk, hogy minden apró részletét megemésszük. Egyszer hallgathatnànk is ott valamit, ilyen környezetben remek élmény lehet.

             Mire kijöttünk, már esteledett, ideje volt megkeresnünk a szállásunkat, ahová busszal mentünk. Még bevásároltunk estére néhány kötelező nasit: epret, sonkát, sajtot. Végül összehoztuk a 25 ezer lépést, jól esett megpihentetni a lábainkat.

2025.02.21., péntek

             A Güell park előtt reggelit a 365 pékségben vettünk. Annyira, de annyira hiányzik a glutén, csak ilyenkor érzem, egy friss és ropogós szendvicsnél, amilyen textúrát sohasem lehet elérni búzaliszten kívül bármi másból. Most feltankoljuk vele a testünket, leginkább az agyunkat, a lelkünknek hiányzik a legjobban.
             A parkba majdnem nyitásra értünk, korán volt még és az eső is csepergett, még nem voltak sokan. Teljesen beteg és zseniális, hogy Gaudi nem ismerte az egyenest, de a párhuzamost vagy az egyenlő magasságot sem. Az árkádok, hidak, kilátók rengetegében is sok időt el lehet tölteni, napsütésben hosszasan üldögéltünk volna az agavék szomszédságában. Minden pad annyira volt vizes, hogy kellemetlen volt leülni, de a növény és pálmafa imádatommal kihagyhatatlan volt. Papagájok repültek a pálmafákon, hangosan tudtunkra adták, hogy menjünk arrébb, amikor épp alattuk haladtunk el. Minden játszótérnél megjegyeztük, hogy biztosan tetszene a bucikáknak. A kert teraszán megtaláltuk a tömeget is, szerencsére annyira azért nem hullott az eső, hogy egymás szemét szurkálják esernyővel az emberek. Nem is a fotózással húzták az időt a kilátásnál, hanem azzal, hogy egy fényképet perceken át kellett csekkolni a telefonon, ahelyett, hogy csinálnának vagy százat, egy csak jó lesz. Esélyem nem volt minőségi fotó/videó gyártásra, ügyeskedtem a gimbállal is, de egyelőre nagyon kezdő vagyok. Valahol a gyík környékén untuk meg a százezredik útban álldogáló kínait is, nem tudom szezonban mekkora itt a forgalom, de számunkra ennyi is soknak bizonyult.

             Átbuszoztunk a Hospital de Sant Pauba, amely egészen 2009-ig kórházként funkcionált. Mára azonban a világörökség részeként a turisták számára látogatható épületegyüttesé vált. Egy főépületből áll és több kisebb épületből, ezeket folyosók kötik össze, ahol betegeket szállítottak. Építészetileg tényleg lenyűgöző, de cseppet sem praktikus orvoslás szempontjából: a 18m belmagasságot ketté is oszthatták volna, és akkor nem kell egy óriás terembe zsúfolni akár 50-60 ágyat. Arról nem is beszélve, hogy a csilivili rücskös díszítés infekciókontroll szempontból hogy állja meg a helyét…

             Kissé megkésett ebédként egy nagy adag steaket fogyasztottam el, katalán krémmel koronázva az étkezést.
             A Casa Milába vettünk online jegyet, de még volt időnk, ezért mini croissant is ettünk második desszertnek, mégiscsak nyaralunk, vagy mi. A Casa Milá kívülről nagyon menő, nincs benne két egyforma ív és semmi egyenes sem, a tetőterasz is zseni. Fisheye objektívem jól érezhette magát itt, be lehet látni vele az egész szerkezetet.

             A belső kiállítás cseppet sem kötött le, a tetőn kívül nem igazán éri meg a látogatást, elég horror jegyára van.
             Úgy benne voltunk a lendületben, hogy a Casa Battlóhoz is elsétáltunk. Nem kellett sokat várni, az emberek inkább csak kívülről fotózgatták. Kérdéses, hogy ad-e ez is annyi élményt, mint amennyibe kerül, mindenesetre a Milánál nekem jobban tetszett. A lépcsőházat elfogadnám otthonra, Gaudi is a tengert látta benne, lehet én is, azért tetszett annyira.

             Kutúrvacsit csaptunk az egyik Carrefourban, az előre összekészített szendvicsek nagyon megfelelnek. Még reggelire is vettünk, bezsúfoltuk a hotel minibárjának szekrényébe.

2025.02.22., szombat

             Ágyba reggeli után úgy gondoltuk, kemények vagyunk, elsétálunk a Casa Vicensbe. 9:45-re volt jegyünk, bioritmusunk már annyira átállt, hogy bébik nélkül se tudunk 10-ig aludni. Azért az felettébb pihentető, hogy van pár reggel, amikor nem kelünk fél 6-6 között. 
             Kívülről nekem nagyon tetszett a csempe, bár inkább tűnt össze-visszának, mint művészinek. A tornyok, teraszok véletlenszerűsége is aranyos, a nyílászárókat gyűlölném takarítani. Belülről a plafon már nagyon túlzás, el nem tudom képzelni, hogy egy halandó ember ilyet akarjon. Az udvara is hangulatos a sok növénnyel, nekem talán ez a ház tetszett a legjobban a megnézettek közül.

             Busszal mentünk a kikötőbe, ahonnan felvonóval szerettünk volna eljutni a Montjuicra. Kissé továbbment a busz, mint ahogy azt a google jósolta, erőltetett menettel rágyúrtunk a vádli izomlázra.
             A felvonónál senkit nem érdekelt, hogy előre váltott jegyünk van időpontra, ugyanúgy egy órát álltunk sorba. Nyáron nem tudom mi lehet itt a helyzet, el tudom képzelni, hogy élvezhetetlen a tömegtől az egész város. Fent már rendes eső esett, nem csak órák alatt szétáztató, hanem olyan igazi. Szereztünk melegszendvicset és vödrös cappuccinót egy parkban, jó időben zseni hely lehet: körbekerített zöld rész játszótérrel, közvetlen közelében a kávézóval, mindig ilyenre vadászunk. Nem tudok mi van ezzel a spanyol gyerekekkel, de több is mezítláb játszott, egy szál pólóban, esőben, még a nézésüktől is rázott a hideg…
             Az arborétumig nagyjából elállt az eső, megnéztük a különböző mediterrán tájakon milyen növények vannak. Lanzarote, Fuerteventura is ott volt, hasonlóval találkoztunk is, de azok száradt kórók voltak, nem zöldellő magas bokrok. Minden általam imádott növény helyet kapott: többfélé pálmafa, kaktusz, sárkányfa, jukkák.

             A Jardins de Mossén Costa i Llobera még ennél is nekem valóbb volt, napsütésben odafeküdtem volna a pálmák alá és egész nap meg sem mozdulok. Így esernyővel kellemetlenebb volt, de egy időre azt hiszem feltöltődtem a növényekkel.

             Visszafelé sehol nem állt sor, azonnal le is jutottunk. Természetesen nem maradhatott ki a tengerpart simogatás, a buciknak gyűjtöttem szuvenír kavicsot is, még nincs otthon elég.             Beültünk egy utolsó vacsira, most is a fűtött részt választottuk, míg néhány ember egyszál fürdőgatyában röpizett a parton 12 fokban.
             Már annyira fájt a lábunk, hogy minden lépéshez erőt kellett venni, de most is A Carrefourban szereztünk reggelit, végül visszatértünk a szállásra az utolsó éjszakára.

2025.02.23., vasárnap

             Minden nagyon pontos volt és délre már otthon is voltunk.

2024.12.29. vasárnap

             Idén havazós országnak Szlovéniát szavaztuk meg. Hóval ugyan csak a legmagasabb részeken találkozhatunk a webkamerák alapján, de hóangyalozni, szánkózni, hógolyózni pont elég lesz nekünk.             Az odafelé út teljesen simán ment, 3 pihenőt is beszúrtunk. Az első egy Siófoki sütizés volt, megalapoztuk a hangulatot egy kis cukorral. A gluténmentes sütikhez már hozzászoktunk, de tej nélkül elég fura egy mézes krémes, érezni, hogy valami hiányzik belőle.
             Másodiknak a határ melletti orchidea farmot néztük (Ocean Orchids), nem nagy hely, de nagyon szeretjük, mindenféle trópusi növényt közelről láthatunk, vaníliából különösen sok van. A játszóteret is kipróbálták, télen elég hideg a csúszda, legalább hamar megunják.

             Harmadszorra Ljubljanában a Dezela Okusovban uzsonnáztunk. Bébik nagyjából bele se nyaltak, mi jól laktunk, jó hogy nem miattunk ettünk pont ott…
             Estefelé foglaltuk el a szállást, egy rendes lakóház tetőterét alakították teljes apartmanná. Az ablakból látszódnak a havas hegyek, a falu hangulatos kanyargós alpesi település utcára lógó templommal.
             Nem tudom hányadszorra jövünk már külföldre, de ezúttal is meglepődve észleltük, hogy a boltok bizony vasárnap zárva vannak. Szerencsére a kocsiban elfért a hűtő teljes tartalma és az éttermi maradékokat is ehettük, nem haltunk éhen.
             A szobában két franciaágyunk volt. Kipróbáltuk, hátha a bucik képesek egymással aludni, együtt altattam a kettőt aztán úgy egymásnak dőltek, hogy reggelig egy “Ajaaaaaa!!!” kiáltást sem hallottam. Remélem megmarad ez a jó szokás.

2024.12.30. hétfő

             Cuclikat egyáltalán nem zavarta, hogy már ennyivel nyugatabbra is egy órával később kel fel a nap, óramű pontossággal sötétben is felébredtek fél 7-kor. Megvártuk, mire a világ is befejezi az álmát, így is csupa zúzmarában és ködben indultunk a Vogelre. Odafelé nem láttunk szinte semmit a bohinji tóból, ellepte a pára. Magunkra vettük a sok réteg ruhát, a felfonó felvitt minket 1535 m magasra, ahol a szánkó és kezdő sípályák helyezkedtek el. Fent lehet mindent bérelni, először egy, aztán inkább két szánkót szereztünk. A levegő is meleg volt, de annyira sütött a nap, hogy a 8°C legalább 15-nek érződött, nem győztük hova rakni a rengeteg ruhánkat, volt, aki rövidujjúban volt. Emma túl kicsinek és laposnak vélte a pályát, Emil meg erős fékezésnél is visított, hogy “ne ilyen gyorsan, ne ilyen gyorsan!”. Úgy döntött, hogy inkább padnak használja a szánkót, és rajta ülve csendben figyeli a környezete történéseit. A hófánkot is csak Emma szívlelte, mondjuk a kisebbik törpe szinte elveszett benne, ki sem látott. 2-3 óra után mindenki elfáradt, ittunk kávét/tejet a büfében, aztán lefelé indultunk.

             Megnéztük a kecske szobrot a tónál, ekkor már nyoma sem volt a ködnek. Tavasszal is jártunk már a tónál, de az akkori kékes-zöld színek most barnában és narancssárgában pompáztak. Még rémlett néhány kanyar és az érzés, hogy mennyire bűbájosak ezek az alpesi favacskák. Mondjuk nem laknék mindenhol, az örök árnyék és dér völgyeit nehezen viselném egész télen, annak is örülünk, hogy nem fával kell fűteni.             Utolsó megállónk Lesce városában egy gluténmentes cukrászda volt. Az öt választható sütiből ráböktünk kettőre, nem volt nagy élmény, de legalább úgy tettünk, mintha meg lenne a választás szabadsága.
             Este bolt túra következett, Szlovéniában pár nappal hamarabb indult a gluténmentes kínálat, mint otthon, dupla választékkal, ráadásul olcsóbban.

2024.12. 31. kedd

             Az év utolsó napján is a szánkózás volt a fő tevékenységünk. Nem sikerült egész pontos információkat gyűjtenünk, hol is kéne szánkópályát keresni Kranjska Gora közelében. Ott a hegyen csak sípályák vannak ránézésre is, de Gozd Martuljekben úgy olvastuk más téli sportot is találunk. Meg is lett egy a domboldal hóval és sikló emberekkel, csak egy dolog hiányzott: a szánkó. Se bérlőhely, se felvonó, se büfé, semmi nem volt, csak egy hófedte hegyoldal, egész komoly meredekségű pályával. Nem adtuk fel ilyen könnyen, elgurultunk Kranjska Gorába, ahol pont volt egy sport bolt, beszereztük a felszerelést. Végülis, olcsóbb volt a tegnapinál. Emma megtudta, milyen is minden csúszás után hegyet mászni és felhúzni a szánkót is, de fáradhatatlanul csúszott újra és újra. Emil meg sem próbálta, neki ez túl intenzív tevékenység. Stílusosan most is hozott kaját ebédeltünk, legalább nincs probléma az étterem keresgéléssel.

             Délután a Jasna tóhoz utaztunk, ahol igazi hó fedte a járdákat is, a szerzett szánkóval taxiztuk a bébiket. A folyó mellett hókristályokat csodáltunk, a befagyott tavon végigsétáltunk. A legnagyobb büfében semmi nekünk való ital nem volt, de az oldalsóban szerencsére igen, ezért kávéval és meleg tejjel a kezünkben néztük a havas tájat és a téli fényeket. Emma itt is folytatta a szánkózást a tó oldalán, de egy orra esés elvette a kedvét.

2025.01.01. szerda

             Elsőre 2024-et írtam dátumnak, de valahogy furának tűnt… Sikerült ébren maradni éjfélig, de egy Búék után az oldalunkra fordultunk és inkább rápihentünk az utolsó havas napunkra.
             Soriska Planina szánkópályájához autóztunk, errefelé igazi hó fedte a tájat, az út mentén is szükség volt a jelző botokra. Nem volt világos, miért csak 4 eurót kell fizetni négyőnknek, de nem bántuk egyáltalán. A vásárolt szánkónk arra volt jó, hogy Emil azon napozott, nem jött be neki ez a téma. Béreltünk egy rendes 2 személyes fa szánkót is, mert olyan hosszú, meredek és bukkanós volt a pálya, hogy nem engedtük Emmát egyedül, a végén megállni is tudni kellett. Nagyon bejöttek neki a döccenések, de gyorsan fáradtunk: felmászni a csúszós dombon gyorsan kivette az energiánkat. Az ebédet is a hegyen fogyasztottuk el a napsütésben, készült néhány hóangyalka és tapostunk 30 cm havat is.

             A kocsiban alvás alatt visszamentünk pótcsizmáért a szállásra, legközelebb egy harmadik párat is hozni kell…
             Bledben búcsúztunk az országtól, leparkolni is alig sikerült, annyi ember volt. Hamar nyakba kaptuk a két gyereket, hogy ne vesszenek el. Egy forró ital után még megnéztük a kacsákat, majd visszaigyekeztünk a szállásra.

2025.01.02. csütörtök

             Hazafelé is közbeiktattunk néhány megállót, hogy ne őrüljünk meg a kocsiban. Maribor előtt megálltunk a Mini Zoo Land-ben, kis állatkerthez képest még oroszlánt és krokodilt is láttunk. A krokodil meg se rezzent, el kellett mondani, hogy ez él, csak épp pihen. Etettünk nyuszit, majmot, a kiengedett alpaka puha bundáját közelről is kiporoltuk.  Mariborban majdnem ettünk gluténmentes étteremben, de a facebook hazudott, mert bizony nem volt nyitva. Reggel egy isteni sugallat az agyamba szállt, és a maradék kenyeret megcsináltam szendvicsnek, még szerencse, különben mind éhen haltunk volna...

             Az utat minden nehézség nélkül teljesítettük, bogyókák mostanra képesek ilyen utazást is jól viselni. Emmát kérdeztem, nem hiányzik-e a rengeteg karácsonyi ajándék, de azt mondta egyáltalán nem, sokkal jobb nyaralni és telelni, nyaraljunk mindig.

2024.09.24.

             A Kanári-szigetekre utazva teszteljük, mennyire jól megy az 5 óra folyamatos repülés. Felszálltunk a gépre, és indulás helyett egyhelyben álltunk 2 órát, mert Marseillesben légzár volt és nem engedtek arra. Először az is kérdés volt, hogy megyünk-e egyáltalán, vagy törlik a járatunkat, de 1,5 óra várakozás után közölték, hogy még egy kis türelem és indulunk. Bébik meglepően jól bírták a várakozást, szerencsére elég szórakoztató eszközt cipelünk magunkkal. Egy fél órára elég volt az lcd rajztábla, másik fél órára a műanyag flitter borzadály. A biztonsági ellenőrzésnél fennakadt a fém dobozban lévő mágneses golyó készlet, de aztán látták, hogy ártalmatlan gyerekjáték, és elég nagy hasznát is vettük az unaloműzésben. Jó magyar módjára elég rántott húsos szendvicset csomagoltunk, maradt volna több órára is. 
             Nagyon jó terv lett volna, hogy délután 1-kor indulunk, tökéletesen az alvásidőben repülünk, 2 órát biztosan szundival töltünk. Kissé felborította a menetrendet a 3 óra utáni indulás, de még megúsztuk a teljes összeomlást és indulás után nagyjából 2 perc alatt elaludtak. 2 óráig tartott a csend, én is aludtam volna, de a két oldalról nekem dőlő két gyerek azonnal elzsibbasztotta a lábam. A többi 3 órát nonstop szórakoztatással töltöttük, nekünk nagyon elég volt az út, ők tök jól bírták. Túléltük a gépen töltött összesen 7 órát, ennyi idő alatt legközelebb messzibb célpontot is útba ejthetünk.
             A csomag felszedés, autó bérlés nagyon gyorsan ment, de még egy boltozással is húztuk az estét és a szállás kulcsát is olyan nehéz volt megkeresni, mint egy szabaduló szobában. Vacsi után pár perc alatt elaludt mindenki.

2024.09.25.

             A teraszunk a kikötőre és a tengerre néz, ott fogyasztottuk el a reggelit. Spanyolország is csodálatos, minden felvágott, joghurt, sajt jelölten gluténmentes, Olaszország után a második menyország.             A Jameos del Aquaban kezdtünk, a Mars-szerű tájon üdítő egy pálmafa és kaktusz oázist látni. Egy türkizkék vizű barlangban sétáltunk át, az első kávé és almalé várt minket a túloldalon. Egy mesterséges tóban folytatódott a hely, körbe pálmafákkal, tele turistákkal.

             A nap tanulsága, hogy a Cueva de los Verdesbe csak online lehet jegyet foglalni, nekünk ez nem jött össze, és csak 2 órával későbbre sikerült venni. Ezért az autóban altatás mellett döntöttünk, Haríában találtunk egy nagyon helyes éttermet, ahol biztos nagyon jó tapasokat ettünk volna, ha nem hajtanánk a gluténmentességre. Dehát ez van, mindenki azt mondja lehetne sokkal rosszabb is. Pont megölném azt, aki ezt mondja, amikor épp elsétálunk a csicseriborsó tapas mellett. Egy kávét azért szereztünk a helyen, nem volt egyáltalán jó, de kávé, csend és még egy pálmafa is volt az autónk mellett, amíg vártuk, hogy felébredjenek a bébik. Alvás alatt körbesétáltam Haríát. Nincs ott semmi, de a pálmafák, óriási kaktuszok, sivatagi rózsák szépségesek. A szőlő termesztést viszont nem igazán értem, mennyit teremhet a maximum fél méteres tő. Majd a sziget másik pontján megtudjuk.

             Pár órával később visszatértünk a Cueva de los Verdesbe. Gyakorlott szülők lévén nem vittünk pelust a barlangba, mert előtte cseréltünk, akkor minek. Ennek az lett a vége, hogy a család fiú tagjai 5 perc alatt kimenekültek egy ruhacserére, csak csajok néztük a megkövült lávafolyamot a föld alatt. Emmának nagyon tetszett, le sem kellett hajolnia a szűk járatokon.             A Mirador del Ríot az utolsó órában értük el, már készülődtek a zárásra. Igazából zseniális, hogy ekkora látványosságot csinálnak a semmiből, a kopárság közepén építenek egy kilátót kávézóval és vonzza az embereket. Szemben van Graciosa szigete, órákig tudtam volna nézni az átvonuló felhőket.

             Este majdnem éttermeztünk, de miután odavonultunk, vettük észre, hogy egyedül szerdán van zárva a Vive Libre, a sziget egyetlen gluténmentes étterme. 

2024.09.26.

             Fél 9 környékén kel fel a nap, mi már legkésőbb 7-kor ébren vagyunk, ezért hosszas ágyban vergődés után a teraszon reggelizve nézhetjük minden reggel, ahogy egyre világosabb lesz.
             A Cactus Gardenben meglepődtünk, milyen óriásiak lehetnek a kaktuszok. Amiket én otthon nagy nehezen életben tartok, itt 10m-es óriás fákká nőnek. Valószínűleg még így is locsolják őket, az emberek lakta üde zöld foltokon kívül még egy gaz sem nő meg a szigeten. Egy magasságban vagyunk a Szaharával, egész évben száraz és meleg az időjárás.

             A Stratified City megér egy megállót, ha már arra jár az ember. Ez a vulkanikus tevékenységek által formázott adag szikla, bele lehet bújni a lyukakba, megmászni a köveket egészen addig, amíg nagy ordítozások közepette le nem horzsolja az ember a lábát a fekete homokkal.

             Tegnap kimaradt César Manrique háza Haríában, most altatás címszó alatt arra kocsikáztunk. 10 perc alatt körbejártuk, kissé átalakítanám, de azért laknám. A kertünket nem cserélném le az övére, egészen fura, ahogyan a fekete homokból kinőnek az óriás pálmafák, meg sem próbálkoznak semmiféle aljnövényzet telepítésével.
             Időnként gyerekbarát helyeket is beiktatunk a programba, ez most a Lanzarote Aquarium volt. Elég kicsi hely, de a nekik tetszett, Emil folyamatosan simogatta a medencék üvegét és futva visongatott.

2024.09.27.

             A vulkán mászásról lemondtam, legalábbis ezen a szigeten, elég lesz a következőn. A Montana Blanca labirintusaival kezdtük a napot. A parkolóból nem látszanak a sziklák, de egy kis sétával könnyen elérhetők. A meredek és keskeny sikátorokban nehéz két irányban haladni, de az emberek azért megpróbálják. Nem nagy túra, Emma is gond nélkül megmászta, még egy körre el akart menni, de mi meguntuk a vulkanikus aprócska kavicsokat a cipőnkben. Az a jó Lanzaroteban, hogy Emilnek már nem az anya a leggyakoribb szava, a kavics is versenybe száll.

             A Rancho Texasnál szívrohamot kaptunk a belépő árától, de egy nagyon jól felépített állatkertről van szó, rengeteg állat műsorral és egy strand résszel is. Mi nem készültünk pancsolásra, ez a része kimaradt, de így is mindenkit elfárasztottak a delfinek, pingvinek, varánuszok. A belépő árából legalább jut a locsolásra is, minden egyes pálmafánál és kaktusznál is locsolócső húzódott, egyébként nem maradnának életben ebben a szárazságban. A park nagyon zöld, tele van virággal, szép hely, csak szörnyen amerikai, ez a Texas hangulat nem annyira jött be.

             Alvás alatt odagurultunk az Airport Viewpoint nevű parkolóba, kilestük, honnan kell nézni az érkező repülőket. Aztán lesétáltunk a partra tengert simogatni és repcsiket videózni, de hamar elriasztott miket a felszálló gépek okozta csípő homokvihar.
             Este vettünk egy adag tengeri herkenytűt és megsütöttük. Minden nap tudnék ilyet enni, kár, hogy ennyire messzire kell érte jönni. 

2024.09.28.

             El Golfo partjánál néztünk hullámzó és sziklálhoz csapódó tengert. Az internet bugyraiban találtam egy természetes hidat, mint látnivalót, ennek nyomát sem láttuk. Vagy összeomlottak a puha sziklák, vagy teljesen eltévedtem, mindenesetre kölykök nagyon örültek a tengerparton lévő panoráma játszótérnek.

             A Charco Verde zöld tavát csak a magasból lehetett megnézni, sajnos drónozó idő sem volt egyáltalán. Mukika már ekkor álmos volt. Így jár az aki korán kell, egész nap álmos.

             Los Hervedidosnál is néztük, ahogy az erős hullámok mossák a sziklákat, a puha kőzet be is volt omolva a parti járda egy részén. Bucik kavicsokat dobáltaka a tengerbe, a legjobb játéksziget, tele van fogdosnivalóval.

             A szundi nem sikerült eredményesen, Emma csak vergődött, Emil is csak ölben tudott aludni. Így is pont lekéstük a Salinas de Janubio sólepárló vezetett túráját, csak két óránként megy, ezért nem vártunk még másfelet.             Visszatértünk Puerto del Carmenbe, megnéztük a partunkat. Igazi turistás hely, tele kajáldával és bazárral. Néztük milyen csodálatos kajákat tudnánk enni, de egyik sem 100% gm, ezért megelégedtünk jégkrémmel is. Azt sem kellett bogarászni, nagy betűkkel rajta volt a hirdetőtáblán, hogy gluténmentes. A forró levegőben 2 perc alatt halálra folyt a ruhájukra, a combjukra, az alkarjukon át egészen a hónaljukba. De úgyis partozás következett, és mivel nem hoztunk fürdőruhát, rövodnadrágban ástak gödröt a homokban. Nem baj, koszos gyerek boldog gyerek, zuhanyzó is volt a közelben és a hátizsákunkban is mindig lapul pótruha.             Este sütöttünk husit, a gyerekek ugyan nem igazán ettek belőle, de mi nem hagytunk semmi maradékot. 

2024.09.29.

             Vasárnaponként van Tequise városában a piac, ahol mindenféle dolgot lehet kapni: kézműves termékektől a kínai vackokig, ruhákat, van kajasor, az utcákat elönti a turista áradat, a parkolók megtelnek. A piacon nem találtunk semmi hasznosat, a város hangulatos, bár valószínűleg kellemesebb lett volna egy másik nap jönni, amikor a bárok sincsenek zsúfolásig tömve. Egy érdekességnek jó volt, legalább láttunk igazi várost is, nem csak turistaközpontot.

             A Museo Lagomar 5 perc autózásra van. Omar Sharif háza, amit egy nap alatt elvesztett pókeren. Egy szikla oldalába épült, teljesen elmebeteg és zseniális. Csak azért nem kéne, mert a sok lépcső és helyiség cseppet sem robotposzívó kompatibilis.

             Elkocsikáztunk a Famara beachre, ahol találtunk sziesztázó abc-ket. Pont megállapítottam, hogy ezen a szigeten semmi nem zár be a nap folyamán, de most egyik jégkrém vevőhely sem volt nyitva. Egy pékségben így is hozzájutottunk a napi hideg nasihoz, majd a homokdűnék mellett leparkoltunk és lesétáltunk a homokos partra. A nap véletlenül sem sütött és az itteni szél nem olyan mint otthon: nem csak néha lök egyet, hanem folyamatosan süvít szüntelenül. Egy óra alatt megfagytunk, de megvolt a kötelező fürdőruhában homokozás. A város amúgy a szörfözésre épül, több bérlőhely is van, de a parton sehol egy zuhanyzó vagy wc, nem fürdés a fő cél.

2024.09.30.

             Befizettünk egy buszos túrára a Timanfaya Nemzeti Parkba. Kétféle opció volt: vagy busszal megyünk végig, vagy gyalogolunk 10 km-t, mi gyerekkel az elsőt választottuk. Fél 10-re szólt a jegyünk, de igazából senkit nem érdekelt az időpont, folyamatosan parkoltak az autók és töltötték fel a buszokat. A túra elég nagyüzemben zajlott, 35 perc alatt végigmentünk a kráterek és megkövesedett láva közt, ki sem szállhattunk, csak néha lassított egy üvegen keresztüli fotóra. Emmának pont így tetszett, egy fél óra alatt végeztünk az egésszel, én azért elviseltem volna, ha néhol jobban nézelődünk. A parkolónál található egy étterem, ott tartottak 1-1 perces tűzgyújtás és kitörő gejzír mutatványt, sok értelme nem volt, csak annyi, hogy szegény Emil halálra rémült. Ahogy mentünk ki a parkból, hosszú kocsisor várta kígyózva, hogy leparkolhasson, onnan még egy sor volt a buszra várakozás. Szerencsére mi idejében érkeztünk, 11 körül mindennel végeztünk.

             A Caldera de los Cuervost először csak drónozni akartam, az a szél miatt nem jött össze, de egy negyed órás sétával bementünk a kráterébe. Nagyon durva a táj, tele van vulkáni kúpokkal, Emmának nagyon látványos, hogy nem csak könyvben olvassuk, hanem sétálunk is rajta. Emilnek túl sok az inger, ő a széltől is retteg, de majd megedződik.

             A túra után a bébik 5 perc alatt elaludtak, a La Geria szőlővidék egyik bodegájához leparkoltunk ébredésig. Volt idő körbefotózni a tájat. Nem értjük, miért kell a szőlővel foglalkozni, ha ennyire nem megy: egy gödröt ásnak neki, körbekerítik, hogy ne fújja állandóan a szél. Nyilván a gödör is gyakran beomlik, nem lehet sűrűn sem rakni őket. A növény is eléggé vegetálónak tűnt, óriási erőfeszítéseket tesznek azért, hogy itt termeljenek a világon hektáronként a legkevesebb szőlőt.

             Délután a szálláson lévő medencét próbáltuk ki, negyed óra alatt lilák lettek a szájak.

2024.10.01.

             Október első napját a Playa Papagayon kezdtük. Pontosabban a Playa de la Ceran, mert balra volt a Papagayo, mi jobbra indultunk, ott több volt az árnyék. Az éves homokos tengerpartot ezennel le is tudtuk, én nagyon elkezdtem szenvedni, hogy homokos lesz a fényképezőm, beterítik a törülközőt, nem való ez már nekem. A part egyébként gyönyörű, egyáltalán nincs tömeg, a víz tiszta, de mivel óceánról van szó, az egész testünket nem raktuk bele a hidegbe. Sétáltunk a sziklákon, oldalba csaptak a hullámok. Megpiknikeztük a szendvicseinket és még mielőtt nagyon elkezdtünk volna égni a napon, összepakoltunk és mentünk tovább. Homokozó otthon is van, a víz hideg belemenni, és úgysem lehet nyugodtan feküdni, nézni a tengert és relaxálni, inkább továbbálltunk. A hegy tetején van néhány étterem. Megpróbáltunk kávézni és folyadékot szerezni, de csak akkor adnak kávét, ha eszünk is. Ha elfoglaltuk volna az utolsó üres asztalt, ez jogos lett volna, de alig lézengett ott egy-két ember. Ezek szerint nekik jobb, hogy egyáltalán nem fogyaszt ott senki, nekünk meg igazából tökmindegy.

             Elmentünk Playa Blanca kikötőjébe, a Marina Rubiconba, ott találtunk szimpatikus kávézót és almalevezőt. Üldögéltem volna még pár órát a pálmafás, tengeres, hajós kilátással, de a család fiatalabbik fele nem tud nyugodtan a popóján csücsülni. A környék tele van étteremmel, szórakozó hellyel, valószínűleg a legtöbb pálmafa is itt nő. Csak este lehet nagyobb élet errefelé, de így is hangulatos volt.
             Elbúcsúztunk a szállásunk medencéjétől, holnap vár ránk Fuerteventura.

2024.10.02.

             A kompátkelés nagyon gördülékenyen ment, a 25 perc alatt felmentünk az emeletre és onnan figyeltük Corralejo közeledését.             Fuerteventura felhős, szeles idővel fogadott minket. A Popcorn beachen negyed óra alatt ott voltunk, a 4 km-re lévő partot zötyögős földúton lehetett megközelíteni. A popcornok nem mások, mint megkövesedett algák, a szürke kövek közt fehér partot alkotnak. Nem szabad elhozni őket, az ökoszisztéma fontos része, de két kavics imádó gyereknek maga a mennyország őket fogdosni, pakolgatni. Nekünk is jutott időnk fotózni, drónozni, a délelőtt gyorsan eltelt.

             Corralejo homokdűnéi fehéren világítanak a kék tenger mellett. Felmásztunk a legnagyobbra, ismét megtapasztaltuk, hogy a homok bizony csíp. A szelet egyik gyerek sem értékelte különösebben, de attól még menő ez a minisivatag, főleg a türkizkék tengerrel a háttérben.

             Bevásároltunk az új szállásunkra. Elég lepukkant környéket sikerült kiszemelnünk, mindkettőnknek Marokkó hangulata lett: a természet pont olyan, mint a Szahara előtti kavics rengeteg, sehol egy növény, csak a kietlen, száraz táj. A házak is hasonlítottak az ottaniakra, még betonozott utat is nehezen találtunk.
             Főztünk este egy nagy adag spagettit, aztán muszáj volt enni popcornt is: egyrészt mert szerencsétlen gyerek azt sem tudja mi az, sosem eszik, másrészt mert itt találtunk jelölten gluténmentest, ami nagyon menő. 

2024.10.03.

             Reggel szabályosan fáztunk, olyan szél fúj, hogy a 22 fok is dermesztő tud lenni.
             Gondosan tanulmányoztam nyaralás előtt az apály-dagály előrejelzést, ugyanis a Playa de Sotaventot dagálykor elönti a víz és sétálható homokpadokká változik az egyébként sivatagnak kinéző part. Napi kétszer van dagály, 20 percet csúszik minden nap. Szerencsére nem reggel és este 8-kor van éppen, úgy nehéz lett volna beilleszteni a napirendbe. Délután kettőkor két méterrel magasabb a vízszint, mint apálykor, ezért a következő volt a program: Morro Jable városában két órát eltöltöttünk, élveztük, hogy végre látunk rendes növényeket, mindenhol magaslottak a pálmafák. Kisétáltunk a világítótoronyhoz, amiben nincs semmi különleges, de hangulatos a fa cölöpös járdán lépkedni. Megvolt a bazározás is, bébiknek megmondtuk, hogy a két hét alatt egy ajándékot választhatnak, itt végre sikerült egy-egy ölelgetős játékot beszerezni.

             A Mirador del Salmoban megebédeltünk, közben láttuk, hogy már egész jól áll a dagály.             Kis kocsikázással elaludtak az utódok, odaparkoltunk a Playa del Sotavento mellé, majd alvás alatt felváltva dokumentáltuk a partot körbefotózva és drónozva is. Szabad szemmel is lehetett látni, ahogy nő a vízszint, amíg ott voltunk, eltűnt néhány homokpad. Kissé szétáztattam a ruhámat, gondoltam nem megyek visszafelé is a homokban, átcsapok a vízben… mélyebb volt, mint gondoltam, de legalább a továbbiakban nem volt melegem a tűző napon délután 2-kor. Drónozni nem lehetett, mint utólag kiderült, ránk szóltak, de addigra sikerült megörökíteni a lényeget. Felülről sokkal jobban látszódnak a száraz foltok, a mélyebb gödrök, a türkizkék tenger.
             Ébredés után közösen is beletapostunk a homokba és a vízbe. Emmát a nagy hullámok sem rettentették el, úgy kellett visszafogni, hogy gyerek, ne sodorjon már el az ár. Emil csak néha merte lerakni a lábát, ha megpróbáltunk a hullám közelébe menni, mutatott a másik irányba, hogy “arra!”

             Az Oasis Wildlife Parkba 3 után értünk, addigra elfáradtak az állatok és nem akarták magukat megmutatni. Hatalmas ez a park is, tele szebbnél-szebb növénnyel, egy csodás oázis a kőrengetegben. 3 euróért lehetett füvet venni az állatoknak, az ember a gyerekeiért mindent megtesz, dehát fű 3 euróért?! Ráadásul a lámák meg sem akarták enni. A tevék viszont majdnem kitépték a kezünkből, Emil itt is inkább meghúzta magát a háttérben. A zsiráfok nagyon menők, egy magasságba lehet mászni a tetejükkel, sosem láttam még zsiráf fejet felülről.
             A kert növény arborétum részére már nem maradt a családtagoknak türelme, hiába érdekelt volna engem.

2024.10.04.

             A Mirador Corrales de Guize kilátónál hiába kerestük a sziget invazívan elszaporodott mókusait, nem mutatkozott egy sem. A szél erősen fújt, egy kabát is jól esett volna.

             Betancuriát még zárva találtuk érkezésünkkor, pedig nem keltünk korán és nem is volt annyira közeli célpont. Nagyon cuki hely, különösen turisták nélkül. Helyes a főtér templommal, rengeteg óriás muskátlival, amik nem csak egynyáriak, mint az én kertemben, hanem vastag fásszárúak. Két utca az egész település, de ez pont elég egy látványosságnak, az éttermek, kávézók is tele vannak növénnyel, akár egy dzsungelben. Be is ültünk egybe, ahol már megint arcon csapott a gluténmentesség, nem tudom mikor fog ez enyhülni. Jó lett volna enni egy tapast, de abból nem adhatunk, találjunk ki neki valamit. Kaját nem hoztunk, mert még nem akarunk enni, venni csak jégkrémet tudnánk, de azt meg nem fogunk délelőtt. Na jó, nem is veszünk senkinek semmit, jó lesz csak az ital. Totál kiábrándító. Még üldöztünk macskákat, mire a turisták megérkeztek, mi már végeztünk a várossal.

             Alvás előtt még megnéztünk két kilátást: Mirador las Penitas és Mirador del Risco de Las Penas. Biztos van olyan időszak, amikor a duzzasztógát előtt megtelik a tó vízzel, ezt most nehéz volt elképzelni, csak kókadozó pálmafák bólogattak a hőségben. Még lett volna egy látványosság, ami rengeteg Fuerteventura képen rajta van, de gyerekkel cseppet sem kompatibilis túra: az Arco de las Penitas, egy szikla nyúlvány, ami nagyon látványos ívet alkot. Egy pillanatra felmerült, hogy az alvásidejükben édes magányomban megmászom, de aztán nem voltam elég bátor a legnagyobb melegben, egyedül, kitaposott út nélkül a sziklákon mászni.             Helyette inkább elkocsikáztunk a Puertito de Los Molinoshoz, ahol szintén egyedül látogattam körbe a partot minden oldalról, így volt esélyem fotózni. Nincs ott semmi, de cuki kis település, néhány ház és két vendéglátóegység az egész. A part mentén vannak kisebb barlangok, ahová csónakokkal visznek be. Ébredés után beszélgettek a bébik a kacsákkal, amik a faluba befolyó édesvízben hevertek. Beültünk kávézni, vettünk egy adag krokettet Emilnek, hátha eszik végre valamit, de nyilván nekünk maradt az egész. Valami halkrokett volt, ráadásul túl fűszeres, elég nehéz volt lenyomni. Megsimogattuk a tengert, minden cuccunkat összehomokoztuk, pedig nagyjából 10 perc volt az egész.

             Hazafelé megálltunk a Molino de Tefíanál, egy kis malomnál. Egynek jó volt, de legalább láttunk 3 mókust. Odaszaladtak, hátha adunk kaját, de látták, hogy reménytelen a helyzet, szomorúan továbbálltak, utána már hiába kerestük őket.

2024.10.05.

             Ajuyban délelőtt 10-kor szitált a köd, esőkabátot és pulóvert is raktunk a táskába, de mint minden nap, a szürke felhők hamar eltűntek és ugyanolyan napsütéssel folytatódott az időjárás. A barlangokhoz egy domboldalon lehet felmenni, az út biztonságos, korláttal határolt, Emma gond nélkül teljesítette. A barlangokba jobb apálykor menni, a hullámok már így is odacsaptak az alsó kövekre, lehetséges, hogy később nem is lehet teljesen bemenni. Tetszett nekik nagyon, bár valószínűleg minden tetszik, ahol kavicsot lehet dobálni a vízbe. Visszafelé Emil is felbátorodott, sétálni akart, de nézni is rossz volt, ahogy csúszik-mászik a számára óriás sziklákon, a korláton is pont kifért volna, inkább felvettem az ölembe. Egyébként állandó testkontaktot igényel, sosem szabad a kezem, de most lassan megtanul mondatokban beszélni: “Szorít, inkább apa!”. Így átpasszoltam és már napsütésben örökítettem meg a partot.

             Visszatértünk a faluba, találtunk egy boltot, ahol kávét is főznek, így harmadannyiból megúsztuk az almalé-kávé kört. Ismét lekerültek a cipők és a fekete homokban is lépkedtünk. Számomra nem volt szép ez a szín, de érdekes, máshol még nem láttam ilyen sötétet.
             Egy pálmafa tövében megebédeltünk. Van valami romantikus abban, hogy sehol nem tudunk éttermezni. Találunk egy jó kilátást, békésen leülünk. Nem kell várni semmire, elővesszük a kész kaját, a földet sem kell feltakarítanunk. A mai menü gluténmentes nuggets volt, reggel kisütöm, jégakkuval kibírja, ezek úgyis ezt a szennyt eszik a legjobban.

             Tiscamanitában van egy malom bemutató múzeum, a malomba is fel lehet lépcsőzni, negyed órás megállóhely. Vigyázat, a molnárok mind alacsonyak voltak.             Salinas del Carmen sólepárlói látványossabbak voltak, mint tavaly Szicíliában: rengeteg kis medencében ott ült készen a só, kupacokba rendezve már kiszedték. Különböző állomásokon megmutatták, hogy nyerik ki a tengerből a sót. Számomra akkor is felfoghatatlan, hogy ez a legegyszerübb módja a folyamatnak, ekkora terület kell hozzá és ennyi kézi emberi munka. Végre fotogén mókusokkal is találkoztunk.

2024.10.06.

             A Calderon Hondoról azt olvastam, hogy földúton ugyan, de közel lehet menni hozzá autóval, 10 perc gyaloglás és fent is vagyunk. Még be is raktam egy pöttyöt a térképre, hogy hol kéne megállnunk, de csak a Maps me ismerte az utakat, az is egyenrangúnak mutatta, ezért nem ott parkoltunk le. Innen már 3 km volt felfelé, majd vissza is. Nem volt borzasztó túra, mert 120 m volt a szintkülönbség, nagyjából fél óra alatt megtettük. Kellemesen felhők borították az eget és a széltől sem volt melegünk, Emma is gond nélkül végigmászta. Az utolsó 10 percben tényleg láttuk a helyet, ahol parkolni kellett volna, szóval ha valaki elolvassa ezt és felmászna a vulkánra, írj és elmondom mi a titok, honnan nem kell 6 km-t gyalogolni. Azért így sem bántuk a sétát, a kráter menő, a kilátás pazar, jó volt az otthon cseppet sem megszokott kőtengereket szemlélni.
             Emil végig kézben volt, a 12 kg plusz súly nehezítette a dolgot, de ennek ellenére ő is elfáradt, 5 perc alatt szundi lett a kocsiban.

             A Faro de Tostónt körbesétáltam és megörökítettem, amíg a család a hűvös kocsiban aludt. Még járhatóak voltak a part menti kövek, minden szögből lefotóztam a tükröződéseket, annyira jól mutatott a tengervíz a toronnyal. Kukucsoltam egy rákkal, nem akart megismerkedni velem. Alig fél órát voltam egyedül, mire visszamentem a kocsihoz, már mindenki ébren várt. Együtt indultunk a kövek közé rákot vadászni. Először nem jártunk sikerrel, de aztán ráállt a szemem a szürke sziklákon heverő piros foltokra, durva mennyiségű állatot találtunk. Az vetett véget a nézelődésnek, hogy a dagály vészesen közelített: ahol 10 perce még szàrazon lépkedtünk, kezdte elönteni a víz, még 10 perc múlva már elvágott volna a szárazföldtől. Nyilván a rákok is a vizesebb, belsőbb sziklákat szeretik, de két kisgyerekkel és egy fényképezővel én nem voltam ilyen beválallós. A parti sziklákon a bébik még kinyalták az apró lyukakba beleszáradt sót. Emil először azt mondta rá, hogy hó, de miután felvilágosítottam, úgy gondolta tesztelni kell…

             El Cotilloban a part mentén vadásztunk jégkrémet, de mindegyik csak legkevésbé sem gluténmentes fagyi volt, ezért két frappé után a Superdinoban szereztük be végül. A város cuki, jó lenne naplememtét nézni az egyik étteremből…

2024.10.07.

             Arra ébredtem, hogy öregedtem egy évet, de mivel nem éreztem, hogy bármim jobban fájna, ezért a napirend első pontja a Playa de Garcey mellett lévő Bee Cave volt. Azt kell tudni a helyről, hogy az egész interneten nem sok helyen lehet róla olvasni, csak a legelvetemültebbek és legvakmerőbbek tűzik ki célpontul. A partra az utolsó 7 km-t kavicsos úton lehet megtenni, kis kocsival is teljesíthető, de lehetőleg lassan, Emil végig jajgatta. Leparkoltunk a parton, figyelve, hogy ne vigye el majd a dagály az autót. Egyetlen információm egy GPS koordináta volt, ami a következő: 28°20'18.1"N 14°11'14.6"W    Ezen kívül csak annyit tudtunk, hogy fent a sziklán kell végigsétálni 1 km-t, de hogy milyen terep, arról semmi infóm nem volt. Olyat is találtam, hogy lent a sziklák mentén is el lehet jutni, de jobban megnézve a partot, nem ajánlanám senkinek, életveszélyes a csúszós talajon, a felcsapó hullámok mentén menni. Szószerint a madár se járt arrafelé, emberrel egyáltalán nem találkoztunk, néhány kóbor kecske látszott messziről. Nem a part szélén, inkább kicsit beljebb húzódik a köves út, célpontunkhoz jól láthatóan le is ágazik. Fentről nem látszik a barlang, egy kis félsziget mentén körbe húzódik az alig egy ember széles ösvény. Eleinte nem mertem lemenni, fentről néztük a gyönyörű óceánt. Gyerekekkel eszünkbe se jutott lemenni, én is úgy indultam el, hogy ha egy kicsit is nem érzem magam biztonságban, azonnal visszafordulok. Egyedül vágtam neki, annyira azért nem volt vészes. Csak egy lábnyomni hely van, tériszonyosoknak semmiképp sem ajánlott, sem nagy szélben, vagy csúszós időben. A barlang kicsi, épphogy pár ember le tud ülni, de valóban különleges a szikla mintázata, mint egy méhkas. Minden homokból van, az odavezető út, a fal, valószínűleg 10-20 év múlva egyáltalán nem lesz itt ez a gyöngyszem. Nem lettek róla jó fotóim, de ha valaki szereti az egyedülálló, turistamentes, felfedezetlen látványosságokat, ezt mindenképp látni kell.

             A Faro de la Entellada egy óriás hegy tetején fekvő világítótorony. Szintén alig lehet ott találkozni valakivel, talán mert távol van a többi helytől. Nagyon szép épület, ezt a foltos kőházikó stílust otthonra is elfogadnám. 

             Egész nap nem jártunk kávé közelben, ezért Caleta de Fuste tengepartján pótoltuk ezt a hiányosságot, én egy Sangriát is ittam, ha már a szülinapi tortámból csak otthon fogyaszthatok. 

2024.10.08.

             Reggel összepakoltunk, elindultunk Corralejo kikötőjébe, ugyanis Lanzaroteról repülünk haza. A család elfáradt a 15. napra, a komphoz is hosszú volt az út, a komptól is Arrecifebe. Ott próbálkoztunk egy városnézéssel, de igazából semmi látványosat nem találtunk.
             Megtörtént az év utolsó jégkrémezése, és mivel elnéztük az órát, egy játszóterezésre is jutott idő. A reptérre is olyan hamar értünk, hogy még a poggyász leadásra is várni kellett. A repülő időben indult, érezte, hogy nagyon nincs szükségünk két órás csúszásra. Este 6-kor indultunk, a bébik másfél óra után végig aludtak, Emil csak ölben és szoros testkontaktban, de úgy legalább nyugiban.

Tanulságok

             Képek alapján nagyon szép szigeteken jártunk, a valóság azért kicsit kiábrándítóbb. Lanzarote még bővelkedik a tengerparti pancsoláson túl is látványosságban, Fuerteventura szerintem inkább csak annak érdekes, aki az insta összes látnivalóját fel szeretné kutatni (ebből sajnos mi nem sokat pipáltunk ki, sokat kell túrázni olyan helyekre, amit kevés ember értékel igazán).
             Számunkra rejtély, hogy az emberek miért akarnak ilyen száraz sivatagszerű helyeken élni, ahol ha nem locsolnak, semmi nem nő. Honnan jön a vezetékes víz, miért nincs telerakva minden napelemmel, szélerőművel?
             A Hold fura alakú, annyira délen vagyunk, hogy nem C és D alakú, hanem vízszintesen felezett.
             A zsákutcák zseniálisak, körforgalomban végződnek, gondoltak az autósokra.
             Az éttermekben mindenhol nyalókát, cukrot akarnak adni a gyerekeknek, szerencsére halkan a szülők megkérdezésével.
             Mindenhol lehet ingyen parkolni, nagyon sok néznivaló is ingyenes.
             Az éttermi árakat nem nagyon tapasztaltuk, de a boltok gluténmentes termékei nagyjából fele annyi, mint otthon, és minden mentes jelölve van az árcédulán is, a terméken is, zseniális, hogy egy percig sem kell ezt bogarászni. A gluténmentes sarok kisebb, mint otthon, kevesebb a kenyér, keksz, nasi, picibb boltokban nincs is. De a felvágottak, a szószok, joghurtok, jégkrémek láthatóan jelöltek, nem kellett órákig boltozni.
             A gyümölcsök horror áron vannak, talán mert nem terem meg semmi.
Összességében nekem tetszett, de azt hiszem várunk jónéhány évet a következő Kanári-szigetre.

2024.03.31., vasárnap, Pisa

             Hajnal 5-kor már a reptéren futkároztak a pacsirtáink, Toszkánában töltjük a tavaszi szünetet. Onnan látni, mennyire öregszünk, hogy már nem őszülünk 10 évet a repülés alatt. Mindkét utód végigaludta, ebben az is segített, hogy az óraátállítás még egy óra alvást elvett tőlünk.
             Első utunk Pisában az ER - pasticceria gluten free-be vezetett egy reggelire. Otthon már egészen előrehaladottan próbálkozok a gluténmentes sütéssel, melegen finomnak is mondanám a végeredményt. Másnapra azonban már ölni lehet a kenyereimmel, annyira megkeményednek, itt meg kihűlve is annyira csodálatos minden, ezek az olaszok nagyon tudnak valamit. A pisztáciás croissant annyira pihe-puha volt, se ízre, se állagra meg nem mondanám, hogy nem búzalisztből készült. Emmának csak annyi volt a kérdése, hogy mignon van? Azt szerencsére nem láttunk, de így is kiválasztotta a legcsokisabb sütit, aztán persze az enyémet is megette volna.

             Hasznos volt, hogy 9 után nem sokkal már a ferdetoronynál voltunk, azonnal találtunk közeli ingyenes parkolóhelyet. Az esernyő árusok örülhettek, nemtom mekkora biznisz ez itt, de nekünk rögtön venni kellett kettőt. Akárhányszor kinyitottuk, mindig elállt az eső, amikor becsuktuk, megint elkezdett szemelni. Körbejártuk a teret, kávéztunk és meleg tejeztünk egy olyan helyen, ahonnan épp nagyon dőlt a torony. Nem csináltunk támasztós fotókat, csak távolról néztük, ahogy mindenki pózol.

             Kisebb séta jött a botanikus kertbe. Emil nyomott egy szundit, a többiek végigjárták a mindenféle növényt. Ebéd előtt még pillanatragasztót vadásztunk a Carrefour expressben, nyilván sikerült olyan cipőben eljönnöm, ami szakadásnak indult. A gyerekeknek hoztam mindenféle pótruházatot, én meg majd papucsban nyomom zoknival. Csak keddig kéne kibírni a ragasztással, addigra elmúlik a Húsvét vasárnap és hétfő, újból kinyitnak a cipőboltok is.

             A Grano Libero Ristorante Senza Glutine étterembe volt asztalfoglalásunk 1-re, addigra pont újra tudtam járni és Emil elveszett sapkáját is megtaláltuk. Nemtom mennyi energiát öltem a nyaralás szervezésbe, ki kellett találni, hogy nem halunk éhen és nem csak kekszeket rágunk gluténmentesen. Jó lehet annak, aki 4 euróért eszik egy marha nagy szendvicset és már jól is lakik, mi étterembe sem ülhetünk be akárhova. Olaszország menő, van sok 100% gluténmentes étterem, ahol tuti nem kell félni a keresztszennyeződésektől. Mindenképp kihasználjuk, hogy nem csak a saját főztömet tudjuk enni, ehhez hosszas levelezésekben derítettem ki, vajon nyitva vannak-e ünnepnapon? Foglalni is kellett, mert az étterem teljesen tömve volt, az is ciki lett volna, ha megtaláljuk hol lehet enni, csak bejutni nem tudunk. Nem volt különleges az ízvilág, de annyira vidító, hogy létezik sok ilyen hely és csak ülünk és hoznak nekünk enni főtt ételt, mint a régi szép időkben.
             Az autóhoz visszafelé sétálás közben már napszemüveget árultak az esernyő kereskedők, kisütött a nap.
             A szállásunk 1,5 óra útra volt Firenzétől délre. A bébik végigaludták, elfáradtak a nagy sétában. Mint kiderült, Whatsappon írt nekünk a nőszemély hogyan juthatunk be, az nem zavarta, hogy nem válaszolunk, mivel fel sincs telepítve az alkalmazás. Valahogy kinyitottuk a házikót, feltekertük a fűtést, ezek a mediterrán népek jól érzik magukat a 18 fokban, mi nem annyira. Az apartmanunk hatalmas, óriási kerttel és panorámával. Megettük a nappal vadászott péksütit vacsira, 9-kor már mindenki aludt.

2024.04 01., hétfő - Siena

             Fél 8-ig aludtunk, ami óriási csoda, csak 3-4 óra alvásnak kellett kimaradni ehhez az eredményhez.
             Siena felé vettük az irányt, nem siettünk túlságosan, mert szemerkélt az eső. Reménykedtünk, hátha abbahagyja, a kocsiban is üldögéltünk kicsit, hátha nem kell felhúzni az esernyőket, de aztán feladtuk és elindultunk. A székesegyházba majdnem bementünk, de akkora sor volt, hogy kicsit későbbre hagytuk. Betértünk egy kávézóba, a földön hevert egy pizza darab, Emil kisebb dührohamot kapott, hogy nem engedtük felvenni és megenni. Addig bolyongtunk céltalan, amíg ebédidő lett és ma is foglalásra mentünk. A San Domenico vegyes konyhás étterem, külön konyhában készítik a gluténmentes ételt. A kilátás is pompás, majdnem nézni is tudtuk volna, ha nem 2 gyerekkel vagyunk. Én sem értem, miért erőltetjük ezt az étterem dolgot minden nap, próbálkozunk, hátha egy nap nem pusztulunk meg. Készültem unikornisos kifestővel és színes ábra felismeréssel, majdnem 2 percig be is vált. Nem baj, 2 percekből áll a nap. Mire jóllaktunk, megint esett az eső, a desszert helyünkre, a Gromba igyekeztünk. Nem volt ott senki, mily meglepő, a hidegben senki nem akart fagyizni. Mucika legalább evett tölcséres fagyit, otthon alig van lehetőségünk rá. Én meg teleeszem magam pisztáciával.
             Végre a városra is jutott időnk a szakadó esőben is. Mindent megszemléltünk: Piazza del Campo, Fonte Gaia, Torre del Mangia, Katedrális, Piccolomini könyvtár.
             A délután toszkán tájak, a Val d’Orcia gyönyörködésével telt volna, de az esőben minden folytatásról lemondtunk. Majd 2042-ben egy agroturizmus helyen, sok gluténos finomsággal.

2024.04.02., kedd - Firenze

             Firenze felé bementünk egy gluténmentes boltba, olcsóbb nem volt, mint otthon, de volt bőven kínálat, feltankoltunk minden jóval.
             A pályaudvarnál megálltunk egy parkolóházban, ott kellett hagyni a kulcsot is, reméltük nem valami autórablóhely. Tettünk egy nagy sétát a belvárosban, nem volt célunk bárhova is bemenni, jeggyel is minimum fél óra álldogálás lett volna a dómba bejutni. Majd egyszer, pici bébikkel semmi türelmünk nincs hozzá. Megvolt a napi kávé és meleg tej, közben időnként bemenekültünk az eső elől az árkádok alá. Mercato centrale, dóm, Palazzo Vecchio, Ponte Vecchio, majd malac simogatás (Fantana del Porcellino). A Risotteria Melottiban pótoltuk az energiákat fantasztikus rizottókkal: sütőtökös-marhás, narancsos-kacsás, pisztáciás-sajtos. Desszert is csusszant utána, álmaim tiramisuját fogyszasztottam el. Emil már nagyon kinyúlt a végére, az autó fele biztos elaludt volna, aztán ha nem tud visszaaludni a kocsiban, mindenki délutánjának annyi, ezért kettéoszlottunk: én Emillel ebéd utáni sétára indutam, babakocsival indultunk a Boboli-kerthez, 3 km gyaloglás, amíg a többiek odahozzák az autót. Nem volt nagy alvás, ahogy leültem egy padra, nyilván azonnal felébredt. Szedett nekem virágcsokrot, aztán egyesültünk a családdal. Galambot üldöztünk, halat vadásztunk, futottunk a domboldalon a Boboli-kertben. Este a szállásunkon a naplementében fogyasztottunk szószos-kukoricás tésztát. Nem kell túlgondolni a főzés témát, ez mindenkinek tetszett.

2024.04.03., szerda - Lucca

             A másik szállásunkra indultunk Lucca mellé. Kicsit lassan kezdődött a nap, a kocsiban szundit meg kellett várni a városnézéssel. Megettük a szerzett péksütiket egy parkban, minden alkalommal összeomlik bennem valami, amikor mentes ízű croissant eszek. Az első tér+ kávézó kombinációnál betértünk egy fekete nedüre, bébik üldözték a galambokat, ez minden nyaraláson kötelező program. A szemét Dustin Hoffmann éppen filmet forgatott a Torre Guinigi-ben, pedig az lett volna a fő látnivalónk. A botanikus kertben futkároztunk helyette, majd a városfalon sétáltunk vissza.

             A szállásunk óriási, a belső rész is, de a kertet bejárni is alig lehet. Kemence, rengeteg pad, kosárpálya, nyáron medence, gyerekjátékok, minden van és gyönyörű, gondozott fű fedi be. A fűtést itt is külön kellett igényelni, 15 fokban nem sokáig bírnánk. A tűzhellyel meggyűlt a bajunk, nem találtuk elsőre, hol is kéne megnyitni. Ami szörnyen szomorú, hogy kávéfőző nincs sehol, nemtom milyen olaszok ezek. Sőt, még boros poharakat sem találtunk, fura. A mosógép egy kerti sétával érhető el, teregetni a domb tetején, a kert másik végében lehetne. Egyelőre nem is működik a mosógép, nem kell túrázni a vizes ruhákkal.

2024.04.04., csütörtök - Livorno

             A napi terv egy akvárium megnézése és tengerparti bolyongás volt. Először is kerestünk egy mosodát, mert a 3 adag ruhánk pont elfogyott és nem volt szó róla, hogy a szálláson nem működik. A hátsó ülésen sikerült viszont látni a reggelit, meleg ruha még pont akadt, de még sürgősebbé vált a mosás. El is telt vele a délelőtt, szerencsére a kölyköknek nagyon izgalmas nézni ahogy forog a szárító, vagy az utcán dolgozó markoló, ezért nem volt katasztrófa a szárítással együtt kétszer fél óra. 
             Az akvárium nem túl nagy, de még pont lekötötte Emilt is végig. Alul halak, teknősök, felül hüllők találhatók, a hangyák egy csőben végigsétálhatják az egész szobát. Egy gyümölcslé közben megvolt a napi galambozás, a Terrazza Mascagnin a napi fogócska. Livornoban is találtunk 100% gluténmentes helyet (Manalú Bistrot & Café), napközben is jutott belénk főtt étel.

2024.04.05., péntek - Cinque Terre

             Utazásunk fénypontja következett, átléptük Toszkánát és Liguriába kocsikáztunk. A Cinque Terre 2 városát: Riomaggiorét és Manarolát céloztuk meg. A többi hármat két gyerekkel kihagyjuk, ez is elég első körben. La Speziában hagytuk az autót, vonattal mentünk tovább. Hajóval több, mint egy óra lett volna az első város, a vonat összesen 7 perc, ezeknek a gyerekeknek pedig egzotikusabb a vonat, mint a repülő. Szegények otthon sosem utaztak még vasúton, Emma teljesen odáig volt érte. 
             Végigjártuk Riomaggiore összes lépcsőjét babakocsival. Emilt alig lehet beleszíjazni, mindenhol sétálni akar. Ez mondjuk ígéretesen hangzik a jövőt nézve, legközelebb már hátha elhagyjuk a járgányt. Most inkább csak nyomasztó, hogy lehetetlen emberi sebességgel haladni és az irányban sem értünk egyet, a kommunikáció is egyoldalú. Jó lenne tudni mit ért és mit nem. Valószínűleg azt érti, hogy ‘Emil, gyere ide’, mert ha ezt babakocsit tolva mondjuk, tuti elfut a másik irányba. Ettünk igazi cannolit, leírhatatlanul harmonikus íze volt, Emma meg sokkal boldogabb volt a mentes fánkjával, amit otthonról hoztunk.

             Manarolába hajóval szerettünk volna átmenni, de sajnos le volt zárva a kikötő, maradt a vonat. Ebédre is tápláló kajákat fogyasztottunk: palacsintát és fagyit, az 5 városban ez volt az egyetlen cölibiztos hely. Mucika végtelenül elégedett volt vele, végülis ez a lényeg. 10 éve is voltam Manarolában, azóta nőtt ide egy játszótér és a panoráma kávézó is menőbbé fejlődött. Emil tolt egy alvást, amíg koffeinhez jutottunk, aztán már közösen simogattuk meg a tengert. Emma megállapította, hogy sós. Emil nagyokat paskolt a kezével a vízbe, fura fejet vágott, amikor az arcára fröccsent. Sült tintahalat nassoltunk útközben, megnéztünk néhány boltot, majd visszavonatoztunk és hazaautóztunk.

2024.04.06., szombat - Hidak, Lucca

             Híd nap következett: a Ponte Sospeso di San Marcello Pisoiese függőhídon gyakoroltuk a bátorságunkat. Emil nagyon lelkesen futott neki, aztán valahol a ¾-èn elkezdett visítani, hogy nem annyira tetszik neki az alatta zubogó óriás folyó. Felvenni is elég nyomasztó volt, össze-vissza fecereg az ölünkben. Emma gond nélkül oda-vissza végig futotta a  félelem bármi nyoma nélkül, pedig mozgott rendesen a közepén.

             A Ponte della Maddalena, az ördög hídja is építészeti érdekesség.

             Volt még más terv is, de végül Luccát választottuk az utolsó délutánra. A Mara Meo is az Aic által ajánott étterem, annyira finom volt minden, hogy tökéletes volt a hét zárásának. Rendeltünk egy gluténos pizzát, igyekeztünk az asztal egyik felére szorulni távol a bébiktől, szerencsére Emilnek sem tetszett a tetején lévő sok ruccola. A mentes is annyira zseniális volt, hogy sem köles, sem kukorica íze nem volt, otthon sehol nem tudnak ilyet készíteni. Így is fárasztó volt, hogy gluténos kézzel a poharat sem fogjuk meg, először egyikőnk mos kezet, az segít enni, addig a másik benyomja a fél pizzát, aztán csere. De legalább álmaim burrata pizzáját is kipipálhattam. 
             Épp tavasz fesztivál van a hétvégén Luccában, sajna a repülőn nem tudunk virágot szállítani, pedig a felét felvásárotam volna. Feljutottunk a Guinigi toronyba, még innen sem esett le Emil, persze nem rajta múlt.

2024.04.07., vasárnap

             Korán reggel útrakeltünk, 10-re már a kertünkben csodáltuk a virágainkat.

Videó: itt:

             A tavalyi Szlovákia után idén is szerettünk volna közelről havat látni, ezért az ovis téli szünet egy részét Zakopanéban terveztük tölteni. Már október óta voltak havazások, de amikor mi jövünk, nyilván, már hetek óta 10 fok van és elolvad minden, ami eddig esett. Az nem gond, hogy a város közlekedhető babakocsival és nem dermedünk meg 10 perc alatt, de reméljük, a hegyekben hóangyalozhatunk is.

2023.12.30.

             Miskolcról indultunk, 2 óra szundi volt a hátsó üléseken, a további 1,5-öt csak kicsit unták végig. Zakopanét nem igazán erre a turista áradatra tervezték, 20 perc volt autóval beérni a belvárosba. Hatalmas üzlet a magánparkoló, de szinte mind megtelt. 40 zlotyiért leparkoltunk, már mindegy volt csak szabaduljunk az autóból. Rövid sétát tettünk a tömegben, minden étteremnél sorok álltak, de minket úgysem érdekel semmi, ami nem gluténmentes.

             A szállásunk már megint nagyon cuki, egy nagy faház legalsó szintén picike apartman, de nagyon jól kihasználták a teret. Rögtönöztünk egy gyors vacsorát, valójában Emillel is sokkal egyszerűbb nem étteremben enni, így egyszerűbb alatta összetakarítani.

2023.12.31. Nosal Ski Center, Gubalowka

             Sajnos nem lepte be a hó a tájat, de a Nosal Ski Centerben még maradt a hóágyúzott pálya. Van babasípálya, de mi a szánkózást céloztuk meg. Lehet bérelni szánkót, célszerű nem az 50 kiló teherbírásút. Egy szalag felhúz a tetejére, nem kell mindig dombot mászni, de még így is elfáradtunk. Emillel is csúsztunk, nem tűnt úgy, mint aki élvezi… Emma annál inkább, már csak ezért megérte eljönni. A hófánkozást is kipróbálhatta, egy szerkezet körbe-körbe húzta. Sokkal nagyobb gyereknek már nem túl izgalmas, de neki bejött és felnőtt sem szükséges hozzá.

             Sajnálattal fogadtuk a hírt, miszerint az egyetlen 100% gluténmentes étterem, a Moje Tatry, ami inkább panzió, csak a vendégeinek ad kaját. Nem maradt más választásunk, Briant is megetettük: elővettük a többnapos túlélőcsomagunkat és halálra morzsáltuk szegény autót. Gyümölcs, gyümölcsszelet, gyümipép, sajt, szicíliai halálra zúzott keksz, így sem halunk éhen, csak egyszerűen nem szeret minket a világ, tudomásul vesszük. Közben kieszeltünk egy tervet, hogy ezek úgyis elszundítanak mire visszaérünk a városba a 10 km/h dugó sebességgel. Megvitattuk címszavakban: betérünk a M helyre, miközben zzzzz. (Lefordítva: szerzünk enni a McDrive-ban amíg ők alszanak, titokban). Egyszer biztosan eljutunk a gluténérzékenység feldolgozásának “elfogadás” fázisába, de egyelőre megrekedtünk a “düh” és “depresszió” között félúton, és ilyen genya módon eszünk titokban felnőttek, amíg ők átalusszák az egészet. 
             A tegnapi parkolóban sikerült most is megállni, az egész város katasztrófa, mindenhol áll a sok autó, ömlik az embertömeg, teljesen közlekedhetetlen. A Gubalowkára gyorsan feljutottunk, mert vettem előre online jegyet. Odafent nagyon szép a kilátás, mesevilág a sok kivilágított dísz a havas hegyekkel a háttérben. Lefelé már mindenkinek volt jegye, ezért nem lehetett átugrani a sort, 40 percet vártunk a siklóra. Szerencsére nem volt olyan hideg, és a gyerekeink is meglepően jófejek voltak, de attól még nyomasztó volt a rengeteg ember, nincs ez jól kitalálva.

             Este összedobtam egy 20 perces villám vacsit, többet esznek és még olcsóbb is mint az étterem. Valahogy vergődtünk egyet éjfélig, szerencsére a durrogtatás nem ébresztette fel a mukikat. 

2024.01.01. Kasprowy Wierch, Myszogrod

             Az Újév szakadó esővel kezdődött. Már elgyászoltam a hátralévő két napot, de egyszercsak havasesőre váltott, aztán gyönyörű fehér igazi hóvá. Előre vettem a Gáspár-csúcsra jegyet. Nem tudom mi a jó stratégia, mert nyilván ha rossz idő van nem sok értelme van, de aznap már nem lehet online, 3 órát pedig nem fogunk sorban állni. Láttuk a webkamerán, hogy ott is szakad a hó és köd van, de vágytunk a télre, ezért így is nekivágtunk. 1,5 km-re lehet a felvonótól letenni az autót, onnantól séta. Emma kissé elfáradt a végére, pedig csodás volt a havazás. Emil nem is tiltakozott a hordozás ellen, féltünk hogy megyünk babakocsi nélkül, de felcsatolva csak kicsit haltam meg ennyi távolságtól. A lanovka tele volt, odafent sem zavarta az embereket, hogy 10m-nél nem lehet távolabbra látni. Először táplálkoztunk, készültünk Emmának szendviccsel, kértünk neki meleg tejet a mi kávénk mellé. Kiéheztek a bébik a hideg sétában, még jó, hogy készültem gluténmentes túlélő csomaggal, eddig sehol nem tudtunk volna venni semmit.

             Kimentünk a hóviharba, Emma imádott a hóban legurulni a domboldalon, Emil is vigyorgott, amikor leraktuk a földre. A kilátásból most sem láttam semmit, mint ahogy 13 éve sem. Egyszer biztos meglesz, de ez a hó fantasztikus, pont ezért jöttünk.             Így bőven elég volt az 1 óra 40 perc, amit az oda-vissza jegy nyújtott, még hamarabb is jöttünk le. Tankoltunk magunkba ételt, majd az autó felé Emma gurult, vetődött, csúszkált, imádta az egészet. Én hópelyheket vakuzgattam, lenyűgöző a faágakon a vastag hóréteg. Emil már visszafelé úton elkezdte a szundit, a kocsiban folytatta. Emma a szálláson aludt el, alig lehetett felkelteni délután négykor.
             Megnéztük az egér várost, nem túl izgi, de Emil vihogva mutogatott, gyerekeknek jó program.

2024.01.02. Murzasichle Ski

             A Murzasichle Ski-be autóztunk hófánkozni. Biztosan nem kell végigmászni az egész domboldalt, de nem jöttünk rá hol kell egyszerűbben odajutni. Csúszásonként kellett fizetni, felhúzta a fánkot a szerkezet a domboldalra,  elengedte, jöhetett a csúszás. Az elejét meg kellett lökni, hogy egyáltalán elinduljon, de aztán nagyon gyorsan siklott végig a pályán, Emma hangos sikítással ment végig harmadszorra is. Kávé és meleg tej kíséretében melegedtünk fel a domb tetején a kilátást szemlélve, mucika teljesen odavolt, mennyire ízlik neki a tejcsi.

             Sokat böngészve a neten, úgy döntöttünk megbízunk a Christina Pizzeria gluténmentes kínálatában, legalább egyszer eszünk a kiruccanás alatt igazán fincsit.

2024.01.03. Bachledka

             Szomorú időjárással búcsúztatott minket a város, az 5 fokban pocsolyává olvadt a fehér takaró és még az eső is esett.
             A szlovák Bachledka környékén a kék eget is láthattuk, ezért rövid kitérőként célba vettük. A felvonó gyorsan felvitt. Tavaly szakadó hóesésben futottuk végig a lombkorona sétányt, most csak erősen siettünk a szürke felhők miatt. A kilátóra is felmásztunk, a körök felén előre lökött a szél, a másik felén harcolni kellett vele szemben. Emma nagyon lelkesen rálépett a tetején az átlátszó hálóra, aztán sikítva ugrott le, kicsit nagy volt a magasság. Egy tápláló csokitorta után pont az eső előtt értünk vissza az autóhoz.

             Még megálltunk felvásárolni a szlovák Lidl gluténmentes kínálatát, mert nálunk fele annyit sem árulnak, majd meg sem álltunk Miskolcig.

Gluténérzékenység és utazás

             Az utazás gyerekkel című fejezetet átveszi a gluténérzékenység fejezet. Minden más témában Emma már teljesen felnőttként működik, Emil meg annyira Buddha baby, hogy neki minden mindegy. Eszik amit kap, alszik amikor tud. Az viszont meghatározza az utazásainkat, hogy nem ehetünk akárhol akármit, előre kell tervezni, keresni, cipelni a kaját magunkkal. Már éppen elkezdtük látni a fényt az alagút végén, nem kellett utazóbilit, futóbiciklit hozni, de most mivel nem szeretnénk órákig címkéket bogarászni a boltban, hoztunk egy alap túlélő készletet. Napközbeni nasit, paradicsomszószt, felvágottakat, por alapot, amit esténként gyorsan meg lehet csinálni. Így csak húst meg köretet kellett venni hozzá, az már gyorsabban megy. A szálláson alapos mosogatással kezdtünk külön szivaccsal, szerencsére jól tisztítható, nem karcos edényeket kaptunk. Fogalmam sincs, repülőre hogy viszünk paradicsomszószt, még finomítani kell a módszert, de végül is nincs olyan világvége hangulatom a témában, mint vártam. Az fontos mozzanat, hogy kávézni tudunk, Emma kap forró tejet, vagy gyümölcslevet. A többi gasztronómiáról lemondunk, kevés az a hely, amiben meg lehet bízni, hogy valóban gluténmentes. Ha rólam lenne szó, simán kockáztatnék, de így szó sem lehet róla. Szerencsére az érintett végtelenül boldog, ha rendes kaja helyett csokis kekszet eszik, de remélhetőleg egyszer megjön az esze és akkor nem tudom hogy oldjuk meg…

Zakopane Szilveszterkor

             A város nem igazán készült fel ekkora turista áradatra, parkoló nincs elég, az éttermek előtt sorban állnak az emberek, ömlik a tömeg a jeges járdákon. Hülye aki a legnagyobb szezonban jön, de nyilván mindenki ilyenkor ér rá és télen havat szeretne látni. A boltokban lépni sem lehet, a Gubalowkára hiába van jegyünk felfelé, visszafelé már szintén van mindenkinek és ugyanúgy be kell állni a sorba, nincs ekkora kapacitása a siklónak. A belépők, parkolók kifejezetten drágák, az éttermekről nem tudunk nyilatkozni, gondolom azok is igazodnak a csúcsszezonhoz. Egyébként tényleg meg van a mesehangulat, a karácsonyi fények, faházak, havas hegycsúcsok varázslatosak. Szerencsénk volt, hogy a 10 fokos hőmérséklet ellenére egy egész nap hóesés és téli varázsvilág jutott, kipróbáltunk minden téli szórakozást  amire otthon nagyon ritkán van lehetőségünk. Sokan voltak, de jövőre is tuti szeretnénk valahol havat látni

             A szeptember a szülinapok hónapja, mindkét törp 10 nap eltéréssel ekkor született. Még a legnagyobb lezárásos Covidban is úton ünnepeltük Emma első születésnapját, ezért most Emil is erre számíthatott.
             Olaszország mindig is a szívem csücske volt, már hiányzott az életérzés, ezért Szicíliát választottuk. Pontosabban Szicília felét, a nyugatit, egyszer még visszatérünk vulkántúrára és a többi északi sziget túrájára, ha mindkét bébi nagyobb lesz. Most 10 nap alatt bejárjuk a nyugati, kicsit a déli részeket, így bőven belefér az időbe a szálláson pancsolás is.

2023.09.20.

             Délelőtt még mindenki tette a dolgát, előre is rárajzoltuk Emil magasságát a falra, kapott ajándékot, hogy azt ne kelljen elcipelnünk. Este 7-kor indult a repülőnk. Azt hittük, hogy így tuti alvás lesz legalább a fele, de nyilván a mi gyerekeink sosem alszanak. Elhangzott néhány fura mondat, például "Emil, ne kend a bácsira a babacsintát!", "Emma, ne nyalogass már mindent!", de alvás csak hosszas szenvedés után csak Emilnek sikerült az utolsó negyed órában. Kicsit túlingerlődött a drágám, megint ő szórakoztatta a repülő összes utasát.
Fél 11 körül értünk a szállásra, még pótvacsoráztunk, az este nagyon elhúzódott.

2023.09.21. Palermo, szülinap

             Reggel kivételesen nem 6-kor keltünk, 8 körülig nyugi volt. A szállásunk csodás, belülről nem nagy szám, kicsit régi stílusú vidéki házacska, de a kert valami fantasztikus. Rengeteg növény, függőágy, sütögető hely, medence. Csempe díszíti belül is, kívül is, imádom, mondtam már? Imádom a csempét! Délelőtt még a hozott kaját pusztítottuk el. Egyrészt mert este nem volt idő a boltba menni, a tanya körül meg semmi nincs, másrészt Emma frissen felfedezett gluténérzékenysége bonyolítja innentől az életünket. Ezért is volt szívfacsaró, amikor a házibácsi beállított 3 darab, még meleg ajándék croissanttal.

             Világítótornyot néztünk volna elsőnek (Faro di Capo Gallo), de az egész domboldal leégett, a tornyot pedig összefirkálták és szét volt rombolva, totál felesleges út volt. Ez az adag kaktusz legalább mutatós:             A sikertelenség után Mondelloban álltunk meg egy italra, megettük a croissant, Emmát nem nagyon zavarta, a csokis keksz jobban tetszett neki. A croissant pisztáciás, roppant a cukortól a teteje  pihe-puha tészta, mesés, bele tudnék fulladni.             A döglesztő meleg hamar elzavart minket a partról. A Palazzina Cinese akár szép is lehetne, ha nem hagynák teljesen lepusztulni. A fafaragott mintákért még mindig odavagyunk, de ezt leszámítva cseppet sem volt izgalmas, a kert is sokkal, de sokkal gondozottabb is lehetne. Spanyolország után persze vannak elvárások…

             Mire odaértünk a Giardino Inglese közelébe, a törpök már elaludtak. Gyorsan benéztem, hogy oda sem érdemes családosan bemenni, épp átépítik. Az alvás alatt beszereztünk néhány croissant egy No Gluten Bakery nevezetű helyről. Ha valakik, az olaszok aztán tuti értenek a gluténmentes pékárukhoz is. Eddig csak olyanokat ettünk, amik sokkal keményebbek voltak a fehérlisztnél, délután megkóstoljuk mit lehet gluténmentesen kihozni. Mégsem maradhat ki a croissant élményből, ez mégis Olaszország, nem lehet csak húson meg zöldségen élni.
             A nagy bevásárlást már Emmával ketten intéztük, be kellett szerezni a mascarponét és a többi hozzávalót Emil tortájához. Kisebb idegrohamot kaptam, mire kibogarásztam, mi a gluténmentes, nem volt külön helyen, hanem mindenhol szétszórva. Biztos hozzá fogunk szokni, de most egyelőre még szétfolyik tőle az agyam.
             A szálláson pancsoltunk egy nagyot, Emil nagy sebességgel négykézláb belement a vízbe, nem zavarta, hogy időnként letüdőzi. Megnéztük a kerti játszóteret is, a csúszdának már a látványától is tetanuszt kaptam, annyira régi és rozsdás volt, inkább hanyagoltuk a témát.             Nekiláttunk a lufi fújásnak, az ünnepeltet nem hoztuk a közelbe, jól lepődjön majd meg. A torta babacsintákból állt, banános-mascarpone krémmel. Ilyenkor nagyon hiányoznak az otthoni edényeim, három lábasba odaszenesítettem a tésztát, mire összejött egy nyamvadt tortácska. A tulajdonosának így is nagyon tetszett, elfalatozgatta lassan, telekente még a haját is.

             Az este izgalommal telt, az 5-10 km-re lévő hegyen erdőtűz keletkezett, sorra repültek felettünk a tűzoltó helikopterek. Egy autópálya elválasztott minket, a tűztől nem féltünk, de ha megfordulna a szél, a füst miatt bármikor nagyon kellemetlen lett volna.

2023.09.22. Egadi-szigetek

             Reggelre a tűz nagyrészét eloltották, mégsem kell minden értékünket magunkkal vinni napközben. Később mentünk volna hajózni, de rossz időt mondtak, ezért előre hoztuk. Trapaniba autóztunk a kikötőbe, ahonnan az Egadi-szigetekre kirándultunk. Favignana szigetére egy órát hajóztunk, szinte repültünk az óriás hullámokon. A városban 3 óra szabadidőnk volt. Először pisilés miatt kellett egy vendéglátó helyre betérni, aztán a következőbe meg egy fagyiért, hogy elkerüljük az összezuhanást, mert az előző helyen csak vérnarancslé volt narancslé helyett. Véletlenül egy olyan cukrászdát találtunk, ahol szebbnél szebb dolgok voltak gluténmentesen, de a kisasszony megelégedett csokifagyival, ostya nélkül. Mi azért kipróbáltuk a cannolit és a pisztácia fagyit. Egyszerűen nem értem, hogy lehetnek az ízek ennyire intenzívek. Megkóstolod és végigjárja a tested, nemtom miért nincs halálosan elhízva az összes olasz. Eszünk azért normális kaját is, kismajmoknak a banán állandó táplálék, de a desszert ügyek érdekesebbek:

             Sétálgattunk a városban, nézegettük a csempe mintás ruhákat. Valahogy el is ment az idő, egy kertben még bújócskáztunk, amíg Emil aludt fél órát.

             Favignanát körbekerültük hajóval, és aki nem birtokolt 2 gyereket is, úszkálhatott a 6-7m mély türkizkék vízben. Nézegettük a halakat, sirályokat, de azzal biztattuk magunkat, hogy megállunk egy következő szigeten is, ott azért nagyobb lesz a mozgásterünk. A hajón kaptunk tésztát ebéd címszó alatt, majd Levanzo felé vettük az irányt. Szomorúan hallgattuk a hírt, hogy bizony a nagy szél miatt nem tudunk kikötni, helyette inkább még egy helyen úszunk. Ekkor már szörnyen nehéz volt lekötni az utódokat, az olasz üres fészek szindrómás asztaltársaink mindent bevetettek szórakoztatásukra. Szerencsére Emilt cseppet sem zavarja, ha valaki kikapja a kezemből és furán bugyog neki. Ekkor már én sem akartam leharapni a kezét senkinek, örültem minden segítő szándéknak.

             Nagy nehezen visszaértünk Trapaniba, nem viselte meg a hajó népét a kaja, a bor és a nagy hullámok kombinációja.  A kocsiban mindketten elaludtak este 6-kor, túl sok volt ez az inger egyszerre. Most pár évig biztosan nem hajózunk. Az autópályán hazafelé a két oldal közti növény is égett, ami reggel még nem. A tűz is átterjedt másik hegyre, reménytelen harcot vívnak ekkora szélben és hőségben.

2023.09.23. Faro di Capo San Vito, San Vito lo capo

             Már megérkezésünkkor hallgattam, hogy olyan, mintha egy egér cincogna, beszorult volna valahova. Gondoltam hülyeség, biztos csak a szél fúj valamit. Harmadik napra már több volt, mint gyanús, minimális kereséssel meg is találtuk a ragasztóba szorult állatot. Írtunk rögtön a házigazdának, megkaptuk, hogy mindig be kell csukni a szúnyoghálót, látták, hogy nyitva hagyjuk. Most épp autókázunk, remélhetőleg eltűntetik, mire hazaérünk…
             A világítótoronynál (Faro di Capo San Vito) már esett az eső, nyilván mégis csak nyaralunk, mindenhol erdőtűz van, de azért a csapadékot is bevonzzuk. Ez már mutatósabb darab volt az előzőnél, megáztunk, de legalább meleg volt és meg is száradtunk.

             Volt egy kisebb szenvedés, hogy mit is együnk, aztán egy palacsintázó mellett döntöttünk, ahol volt gluténmentes sós palacsinta is. Jól megpakolták hússal az összeset, az enyémen pisztácia peszto és speck sonka volt, nem telhet el nap pisztácia nélkül. A gluténmentes elég fura állagú volt, de fogyott belőle mennyiség, a gomba részét pedig Emil kifalta. Kiscsávó tud enni, falta a darálthúsos palit, mint kacsa a nokedlit.
             Kisütött a nap, strandolás következett. A part amúgy nagyon szép fehér homokos türkizkék tengerrel. 10 perc alatt mindenünk telement homokkal, ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom ezt. Emmának nagyon tetszett az óriási homokozó,  amely kivételesen nem égetett, homok angyalt csinált, zacskóval hordta oda a vizet a tengerből. A vízben gyorsan halálra fagyott, ami jól is jött, mert újabb szürke felhők gyülekeztek. Végigsétáltunk a kuszkusz fesztivál forgatagán, betankoltuk a napi fagyit, majd a szállásra mentünk.             Az eső eloltotta a tüzet, az egerek eltűntek, elektromos egérriasztók védték a házikót.

2023.09.24. Capo Bianco, Stair of the Turks, Aggrigento

             Palermo és a szállásunk közelében esős napot jósoltak, ezért egészen délre, a török lépcső és Agrigento környékére autóztunk. Másfél órás utazás után elértünk a Capo Bianco fehér szikláihoz, ami leginkább drónnal volt látványos, de egy csodás sétaút is vezetett a tenger mellett. Láttunk elvonulni vagy 50 lovat, terelgettük a birkanyájat, vadásztuk a gyíkokat. Kisasszony annyira beleélte magát a futásba, hogy jól eltaknyolt és felhasította az ínyét. Ez az egyik legnagyobb félelmem, hogy szétzúzza a fogát, ráadásul egy idegen országban, csodás. Emilt sem etettük soha péppel, de akkor most Emmát igen…

             A török lépcső két kilátópontjánál még aludtak a drágák, de aztán felkeltek, amikor lesétáltunk a partra. A homok pont annyira volt vizes, hogy könnyedén lehetett rajta cipővel sétálni, de aztán csak sikerült zoknival is megsimogatni a hullámokat a sziklákon ugrálás közben. Mucikának nagyon tetszett a homok, víz és sziklák összessége, az orkán erejű szél sem zavarta. Még a parton felfelé menet is azt mondta, kár, hogy elfogytak a lépcsők. Mindenképp érdemes lemenni alulról is megnézni, roppant látványos egy partszakasz:

             Kinéztük a La Trizzera éttermet, ahol elvileg minden pizzát készítenek gluténmentesen, és tényleg. A miénk igazi vékony olasz tésztás volt, az övé kicsit vastagabb de így is nagyon puha, evett is belőle rendesen, nem volt semmiféle mellékíze.
             Már 4 óra környékén jártunk, de ha már ennyit utaztunk, nem maradhatott ki a Templomok Völgye Agrigentoban. Egyikünk sem nagy történelem rajongó (sőt…), bunkón hangzik, de csak leomlott sziklákat láttunk, de így is jó volt ott a növények közt sétálni. Emma is lenyomta a több kilométert, pedig a nap folyamán már nagyon sokat mentünk.

             Hosszú volt az út hazafelé, 8 környékén értünk vissza. Kicsit későre nyúlt a lefekvés, de tartalmas kis napot zártunk.

2023.09.25. Sciacca, Selinunte

             A környéken nem létezik a szemétszállítás, nekünk kell kocsiba rakni és elvinni a hulladékudvarba. Szelektíven gyűjtik a szemetet, mindenki fogja a kis zacskóit és elviszi a kijelölt helyre. Eldobált szemét van mindenhol, de a helyzet bonyolultságához képest nem vészes, bár még nem voltunk Palermo belvárosában. Ismét esőt mondtak a közelben, ezért a második legtávolabbi célpontunkhoz utaztunk. Sciacca a zománcozott kerámia gyártásáról híres, több helyi kézműves árulja a termékeit pici boltokban, az utcákat is csempék és vázák díszítik. Panorámás parkolóban álltunk meg, egy frissítő ital után neki is láttunk a város felfedezésének. Itt is minden olyan volt, hogy akár szép is lehetne, ha nem lenne ronda. Fotókon be lehet mutatni a várost cukimuki dekoratív színes kerámiásnak, valójában nagyrészt gondozatlan, romos és szegény. Ez már nagyon Dél-Olaszország, a turista részekkel sem foglalkoznak semennyit sem. Emma meglehetősen jól bírja, le-fel ugrált a lépcsőkön, el sem fáradt a hegymenetben. Végtelen energiája a van a kiscsajnak, csak valahogy fel kell szabadítani belőle. Az egész városban vagy egyáltalàn nem nyitottak ki a gluténmentes helyek hétfőn, vagy csak este 6-kor, ezért próbáltunk valamit vadászni. Szereztünk egy sonka-szalámi-sajt tálat, ami egészen tetszett az alanynak, a mi pizzánkat kissé túláztatták oliva olajjal. Emil mindenből evett egy kicsit, neki minden megfelel.

             Szelinosz romjait már szemerkélő esőben kezdtük nézni, aztán jött a szélvihar is és végleg elzavart minket.

2023.09.26. Mazara del Vallo

             A szállásunk környékén már nem csak eső, hanem hideg is volt, a 18 fokban nem nagyon tudtunk mit csinálni. Ismét délebbre utaztunk, ami eredetileg nem volt tervben, de a megfagyás helyett a 26 fokot és napsütést választottuk, így mentünk Mazara del Valloba. Ez is olyan város, ami nem nagyon ébred fel este 6 előtt. Egy kávézóban feltöltődtünk energiával, de a boltok zárva voltak, a városnak teljesen kihalt hangulata volt. Az arab negyed kifejezetten lepusztultnak tűnik, de a tengerparti pálmafás sétány hangulatos. Szedegettünk kagylókat, aztán szomorúan észleltük, hogy az előre kinézett gluténmentes kaját is áruló étterem az internettel ellentmondóan még mindig nem nyitott ki. Visszafelé indultunk inkább, de nagyjából az összes étterem este 6-7 körül nyit ki. Monrealban találtunk volna egy helyet, de sehol nem sikerült leparkolni és olyan eső esett, hogy 5 másodperc alatt szétáztunk volna. Az olaszok egyáltalán nem ismerik a vízelvezetés fogalmát, hozzájuk képest a 18. kerület nem is rossz. Pedig egy hegyen nem kéne sokat tenni, ha nem lenne támfal az út mellett, lefolyna a víz… Ráadásul olyan szűk és meredek utcákból áll ez a kisváros, amúgy is lehetetlen vezetni, szakadó esőben teljesen reménytelen. Ebbe az étterembe sem értünk oda időben, fél 4-kor elmennek sziesztázni. A gugli is rosszul tudta, hogy a Trinkhaus mikor van nyitva, ezért beletörődtünk, hogy főzünk a szálláson sajtos-paradicsomos tésztát, eszünk hozzá husit és gyümölcsöt. Legalább olcsón kijövünk.

2023.09.27. Riserva dello Zingaro

             Végetértek az esős napok, a Zingaro Nemzeti Parkba kirándultunk. A déli részen léptünk be, egy jegy megvétele után mindenkinek annyi ideje van, amennyit csak szeretne. Nekünk nem volt különösebb célunk, megyünk amíg bírjuk, pontosabban fele addig, mert vissza is kell jönni. A teljes távolság 7 km és visszafelé is ugyanott kell jönni még 7-et, nem lehet levágni, vagy körbe rövidíteni. Sehol sincs egy árnyék, a szeptember végi visszafogott 27 fok is halálos a sziklákon felfelé menetben. Az első öblöt hamar el lehet érni, a következőig viszont jó sokat kell menetelni, megállni sem érdemes a tűző napon. 2,8 km-nél úgy döntöttünk, hogy elég lesz, a kopár növényzet se nagyon változik, a tenger szép, de nincs annyi látnivaló, hogy tovább menjünk. A Cala Berrettánál lementünk a tengerig, ugráltunk a sziklákon, kicsit pihentünk és felfrissültünk. A visszaút kellemesebbnek bizonyult, az odafelé emelkedő lejtővé változott. Emma nagyon profi volt végig, gond nélkül lenyomta a majdnem 6 km-t a melegben. Emil nem bír meglenni ébren hordozóban, durva bicepsz edzés volt. Visszafelé szerencsére elaludt és akkor már hagyta magát hátizsákba rakni. A plusz 10 kilócska se kevés túrázás közben, de mégis könnyebb törzsizmokkal tartani. A bejáratnál van egy büfékocsi, pofátlan áron árul hideg innivalókat, mégis mindenki letámadja, a kocsiban felforrt víz nem túl frissítő.

             Elfáradtunk, ezért nem nézelődtünk Scopelloban, csak vettünk estére kajcsit és visszatértünk a szállásra. Útközben csekkoltunk egy gluténmentes helyet Alcamoban, de annyira késelős kinézete volt, hogy inkább meg sem álltunk.

2023.09.28. Cefalú

             Keletről is elvonultak a felhők, Szicília egyik legturistább helye következett: Cefalú. Megálltunk a város szélén egy parkolóban, onnan sétáltunk a parti strand mellett. Strandkendő- és kelj fel pingvin árusok mellett haladtunk el, utóbbinak felnőtt létünk ellenére nem sikerült ellenállni. Kicsit mondjuk bedobáltam volna a pingvinjeit a tengerbe, amikor már vettünk egyet és odanyomkodta Emilnek, hogy vegyünk neki is. Szerencsére Emma sem az a követelőzős fajta, Emil főleg nem ébredt ennyire a tudatára. Beléptünk a sétálóutcára, a Cannolí helyen megálltunk egy napindító kávéra és sütire. Emmának is kaptunk gluténmentes cannolit, nagyon vigyorgott, hogy rendes sütit kap. Aztán annyira egyáltalán nem jött be, a felét meghagyta, nem tetszett, hogy pisztáciát szórtak rá. Azt mondta, a kakaós csigát jobban szereti. Sebaj, nekünk könnyebb dolgunk van, a cannoli természetesen így is elfogyott. Láttunk sok szuvenír boltot, lefotóztuk magunkat a mólón, aztán inkább árnyékba siettünk. Kiscsajszi kapott egy ruhát, azt mondta ez a legjobb része a nyaralásnak. A dómnál megálltunk pótolni a folyadékot, aztán mire bementünk volna megnézni, a freskók is elmentek sziesztázni. Végignéztük a színes kaspós utcákat, ebédidő következett. A Find me glutenfree alkalmazásban kinéztem egy éttermet, ami még nyitva volt fél 4-ig. Az elegancia szintjét nem jelzi az app, rá is kereshettem volna, de örültünk, hogy van aki dolgozik ebben az időben. Betértünk a kiöltözött pincéres étterembe, Emil békésen aludt. Kaptunk külön normál és gluténmentes kenyeret is, Emma már ekkor telefalta magát a friss, ropogós zsemlével. Pedig minden ételt készítenek mentesen is, egy isteni besameles, darált húsos pennét kapott, amit nyilván nagyobb részt mi ettünk meg. A mi adagunk nagyobb is lehetett volna, de annyira tökéletes volt az ízkombináció, hogy így is megérte. Emil közben felébredt, időközben kimenekültem vele, mielőtt leránt valamit az asztalról. Mire megebédeltünk, kinyitott a dóm, körbejártuk a tornyát is. Egy búcsú nasira betértünk visszafelé a Cannolíba, Emma csak egy csokifagyit kért, pedig minden mentest választhatott volna: croissant, gofrit, briósban fagyit. Persze ha normál helyre megyünk, akkor nem elég a fagyi, reménytelen kitalálni.

2023.09.29. Palermo

             Bemerészkedtünk Palermo belvárosába, a botanikus kerttel kezdtünk (Orto Botanico). Ez még viszonylag a külső részen helyezkedik el, de ide is az megy csak, aki profi szinten vezet. A kert csodás, tele minden olyan növénnyel, amit otthon én 1-2 hónap alatt elpusztítok, addig is csak vegetálnak szerencsétlenek. Felkutattuk a parafát, sárkányfát, kávé cserjéket, pomelot, fotózkodtunk óriás fikusz fákkal. A kávézó is nagyon hangulatos, Emil közben mászott a porban, találkozott egy babacsajjal. 

             A kerttől nem messze találtunk egy Zero glutine life helyet, ami rajta sem volt egyik térképen sem. Adnak pizzát, sós- és édes péksütiket, tök jó, hogy itt ennyi ilyen bolt van. Ezt követően a kicsi autókával beküzdöttük magunkat az őrületben a pályaudvar mellé, ott sikerült egyből leparkolni. Gyalogosan és rollerrel indultunk a katedrális felé. Egyből a legmultikulturálisabb városrészbe botlottunk a kínai-arab boltok mentén. A Mercato di Ballaro piacot mindenképp szerettem volna érinteni, ezért letértünk az élettel teli utcáról, aminek még nem is volt annyira Palermo kinézete, mint amiről mindenki beszélt. A belsőbb utcáknál már megjelent a rengeteg szemét, romos házak, egy lovat is ott mostak a betonrengetegben. Emma a legnagyobb természetességgel kérdezte, hogy a járdán ember, kutya, vagy ló kaka van? Én kaptam némi kultursokkot, nem igazán tudtam válaszolni. A piac közeledtével már éreztük az utcai kifőzdék "illatát", éreztük füstjét. Ha csak ketten lettünk volna, lehet, hogy jelentkezünk egy akut gyomorrontásra, egész érdekes kaják is voltak, ki sem tudtuk találni, mi micsoda. Bizarr látvány volt a légy legyező készülékeket látni a nyers, sütésre váró polipok mellett, de egész sok ember falatozott az asztaloknál, ennyien tuti nem kapnak szalmonellát. A kifőzdék mellett helyet kaptak a zöldségesek, gyümölcsfacsarók, ruhaboltok és egyéb kacat árusok. Otthon hetek óta vadásszuk a mediterrán mintás viaszos vászon terítőt, itt találtunk megfelelőt. Kiscsajszi a második ruháját is kinézte, tényleg nem tudom mi lesz tinédzser korában, annyira csaj, hogy borzasztó, én meg örülök, hogy nem mindent magamnak vadászok. Lehetne nemet mondani, csak még nem jöttem rá, hogyan. Kikeveredtünk a piacról egy még durvább környékre, mindenféle elektronikus berendezéseket pakoltak a házak elé, aztán már turistákat is alig láttunk a szemét kupacok között. Ilyen durva helyen még Marokkóban sem jártunk, ott sem a saját ürülékükben élnek.

             Eliszkoltunk a turistább környékre, arról nem volt szó, hogy ilyen út vezet a piacra. A katedrális környéke már ismét európai. Átsétáltunk az óriás pálmák közt, megálltunk egy italra a katedrális tövében. Emmának próbáltuk bemutatni a pisztáciás jégkását, nem sok sikerrel, de legalább több marad nekem. Felmásztunk a templom tetejére, remek kilátás tárult a városra és a környező hegyekre.

             Még elsétáltunk a Piazza Pretoriára, ahol jól nem is szökött a kút, de legalább a vizelet szag megmaradt az egész városban. Az autóhoz visszafelé már tudtuk, merre nem kell letérni az útról, gyorsan elhagytuk Szicília Borsodját.

2023.09.30. Trapani, Erice

             Utolsó egész napunkra Trapani maradt, a sólepárlók érdekeltek a leginkább. Egy családé a lepárló, a múzeum is, az egyik testvér nagyon lelkesen mesélt, hogyan tette tönkre a nagyapja térdét a sórakodás. Hasznosabb lenne, ha valami információs táblákat is kiraknának, interaktívan ki lehetne próbálni a dolgokat. Így nyilván személyesebbnek tűnik, de gyerekkel kevésbé hallgatható ez a beszédtempó. Körbesétáltuk a tavakat, a különböző töménységű és mélységű tavak a barna, vörös és kék minden árnyalatában játszottak.

             Trapani belvárosa elég felesleges kör volt, nehezen, de megtaláltuk a két utcát, ahol egyáltalán érdemes sétálni. Pizzázóban ebédeltünk, gluténmentes margaritát is rendeltünk, aminek a drágaság lerágta a tésztáját, a sajtot meghagyta nekünk, de így is el kellett csomagolni a felét. Lécci, ha valakinek van tippje egy 4 éves étkezésének javítására, ne tartsa magában, mert én már megőrülök, tök felesleges bármiféle ételt rendelni neki, ha úgyis csak belepiszkál. Főleg így, hogy miatta ülünk direkt olyan étterembe, ahol ő is kaphat majdnem bármit, mi sokkal változatosabbakat is ehetnénk. Abban reménykedek, hogy mindent leutánoz rólunk, az evéssel is előbb-utóbb eljutunk erre a szintre.
             A 10 nap egyik legjobb városa Erice volt, ahova felvonóval mentünk. Kiszállásnál érződött, mennyire magasra jöttünk, a levegő hűvös lett. Egy cuki hegyi városkáról van szó, kő házakkal, csempe díszekkel, szuvenír shopokkal és vendéglátó helyekkel. Nem túl babakocsi kompatibilis, de a mi legolcsóbb járgányunk már a második gyereket szolgálja ki a világ végén is. Majdnem kaptunk gluténmentes sütit, de az pont elfogyott, a cannoli meg nem felelt meg, ezért csak mi felnőttek fogyasztottunk pisztáciás csodákat: pisztácia krémmel kikent pohárba raktak kávét, aminek az oldalára pisztácia darabokat is tapasztottak. Ízre nem volt olyan izgi, de fotón jól mutat. Elsétáltunk a várig, a kilátásig. Itt már áramlott a felhő az utcákon is, a törpök felvették második rétegnek a cserepólójukat. Kilátást nem találtunk, csak dekoratív felhő mozgásokat. Nem kellett time lapse felvétel ahhoz, hogy látszódjon a pára vonulása a videón. Visszafelé sietőre fogtuk, egyre hűvösödött és szürke lett minden. A felvonóból már láttuk, ahogy az egész hegy ködbe borul.

2023.10.01. Grotta delle Colombe, Borgo Parrini, Monreale

             Összecsomagoltunk, minden cuccunkat az autóba raktuk és elindultunk az utolsó napunkra, csak este fél 8-kor indult a gépünk.
             A Grotta delle Colombe a hét folyamán került a listámra. Az instagram felhozott egy videót róla, gondoltam, ha van időnk megnézzük, csak 3 km-re van a szállásunktól. Az biztató volt, hogy fizetős a parkoló, akkor nem csak mi járunk errefelé. A sétaút katasztrófa, szemetes, nagy kavicsos, keskeny, papír fecnikre írnak nyilakat, ráadásul rossz irányba. Egy parti leomlott lépcsőre azt hittük az az a hely, aztán szerencsére még tovább kellett menni. Rajtam kívül a család többi része el sem jutott a célpontig, nem akartunk a tengerbe zuhanni az omladozott törmelékes sziklafalon, gyerekkel. Próbáltam drónozni, de féltem a sziklában fészkelő madaraktól, nem akartam, hogy letámadják a gépemet. Lefotózni sem sikerült értelmes módon, pedig végülis szép hely, csak egyáltalán nem olyan romantikus, mint a videóban.

             Borgo Parrini is zárójeles volt az útitervben, de volt időnk célba venni. Nincs ott semmi, egy utca az egész város, de annyira jól megcsinálták Gaudi stílusban, totál turista látványosság.

             Egy óra alatt kipipáltuk, aztán visszatértünk a hegyi városkába, Monrealeba. Ledobtuk egy közkukába a szállásról hozott szemetet, mert a hulladékudvar vasárnap nincs nyitva, ott meg a házirend szerint nem hagyhattuk. A katedrális csak 2-kor nyit ki vasárnap, ezért volt időnk az összes gluténmentes helyét körbejárni. Csak egy kicsit paradicsomoztuk halálra a fehér terítőt, aztán a lapátolt csokifagyit sem sikerült kulturált módon elfogyasztani. Azért menő, hogy megint tudott tölcsérből enni. Olaszországban is találtunk kergetnivaló galambokat, már majdnem eltelt egy nyaralás futkározás nélkül. A katedrális geometrikus mozaikjaiért rajongtunk, csak az arany óriás freskóktól vert ki a víz. Ennek a tornyait is körbelépcsőztük, benyomtunk egy utolsó óriás cannolit, majd végre mehettünk a reptérre.

             Emil végigcsajozta a repülőutat, 8 óra volt mire elindultunk, de már megszokhattuk, hogy a mi gyerekeink alvásidőben sem alszanak.

Összefoglalás

             Szicília Olaszország legdélebbi területe, ez  érződik is mindenen. Egy szegény részről van szó, sok helyen omladozó házakkal, gondozatlan, gyomos terekkel. A turizmusból sokkal többet is ki lehetne hozni, nem értettük miért nem építik ki a dolgokat, szednek belépőt, hoznak létre látogatóközpontokat. Szicíliáról minden embernek él a fejében egy kép, ami valahol ott is van a szigetben, de a valóság sokkal közönségesebb. Persze erős az összehasonlítási alap, a tavalyi Andalúzia mellett nehéz labdába rúgni. Ott is alig van természetes növényzet, szinte már sivatagi a klíma, mégis tele van zöld parkkal, szökőkutakkal. Itt hasonlót sem találtunk, a nyugiparkok fogalmát nem ismerik.
             Ami viszont tényleg olyan, ahogy az ember elképzeli, az a gasztronómia. Pizzák, tészták, kenyérfélék, mindegyik annyira puha, megkóstolod és nem érted, hogy csinálják. A sütik, úristen, jó hogy nem itt élünk, halálosan elhíznék egy hónap alatt. A pisztáciát mindenbe belecsempészik: édességekbe krémként, sós pestoként a tésztákra, még a felvágottakban is pisztácia darabok vannak. Nem sokszor ettünk igazi étteremben, gyerekkel kétszer meggondolja az ember, pláne kettővel, pláne gluténérzékennyel, de így is 10 napig kényeztettük ízlelőbimbóinkat. A kávé is a leggagyibb büfében is tökéletes, pont az a falatnyi erős pörkölésű presszó, amit a legjobban szeretünk.
             Angolt kevés helyen beszélnek, de legalább activityből is elég rosszak. Szerencsére a legfontosabb dolgokat tudjuk olaszul: due caffé per favore, un cornetto/cannolo per favore, senza glutine, grazie, Buongiorno.
             A vezetés katasztrófa, senki nem indexel, nem tartja a sávját, senkit nem érdekel kinek van elsőbbsége. A gyalogos nem számít, csak erővel lehet átmenni a zebrán is.

Utazás 2 gyerekkel - 1 és 4 évessel

Étkezés

             Emmát már az előző utunknál lezártam, de most új fejezet következik a család életében: 2-3 hete kiderült, hogy gluténérzékeny. Egészen addig nem érti az ember, miért kell ráírni még egy szalámira is, hogy gluténmentes, nyilván az a hús. Ha viszont erre figyelni kell, kiderül, hogy mindenhez lisztet adnak. Amíg otthon eszünk, ez cseppet sem gond, eleve sokszor eszünk zöldség alapú tésztát, pékárut pedig keveset. Viszont ha valahova megyünk, márpedig még egy egyszerű hétvégén se sokat vagyunk otthon, akkor nagyon nehéz olyat találni, amit az extrém válogatóssággal megeszik. A gyerekmenük ( rántott hús, húsleves, tészta) kiesnek, húst zöldséggel ehetne ***, de ott még nem járunk, hogy azokból mennyiség fogyjon. Olaszországban meg aztán el sem tudtuk képzelni, hogy lehet ezt megoldani, a tészták, pizzák, croissantok és egyéb fehér lisztes finomságok országában. " Szerencsére" elég sok embert érint, az olaszok külön mobil alkalmazásban (AIC Mobile) teszik hozzáférhetővé térképpel azon helyek listáját, ahol gluténmentes ételeket lehet fogyasztani. Elvész a randomitás, hogy csak úgy beülünk egy szép helyre és eszünk amit csak megkívánunk, de megoldjuk, így nem kell lemondani semmiféle kajáról. Kicsit más íze van a kukorica, rizs vagy bármi más lisztnek, de ezekkel is nagyon ízletesen lehet sütni. Legalább kitágul a látásmódunk, még tudatosabban táplálkozunk. Ebben az országban nem kell keresgélni, más már megtette helyettünk, legközelebb meg gyúrunk a hús és bármi más köret fogyasztásra. A szieszta idővel persze nem árt számolni, 2-3 között bezárnak az éttermek és csak 7-kor nyitnak ki legközelebb, vagy csak kizárólag este nyit ki, amikor nekünk már fürdés és alvás következik.
             Emilnek egyelőre bármi jöhet, nem is értem hogy fér bele ennyi kaja.

 ***: azóta fel lettünk világosítva, hogy a rizs hússal egyáltalán nem számít gluténmentesnek, a fűszernek, az elkészítési körülményeknek, mindennek annak kell lennie

Alvás

            Emil annyira Buddha bébi, hogy tud utazni a kocsiban úgy, hogy csak néz ki a fejéből, pláne mióta megfordult az ülése és ki is lát. Nem tudom hogy, de mindig kijön a napi alvásmennyiség, többféle eloszlásban, de mindig 12 óra körül alszik. Előfordul olyan, hogy már nagyon álmos és túlingerlődik, de Emma sem tud egy helyen 2-3 óránál tovább lenni, ezért kocsiba pattanunk és altatni sem kell. Éjszaka csak testközelség kell és már egészen kipihenten ébred mindenki. Úgysem fog 18 évesen is velünk aludni. 

Közlekedés

             Emmával most roller jött a bőröndben, kicsit kevesebb helyet foglal, de a sétára is gyúrunk, jövőre már nem akarok ilyen hülyeségeket csomagolni. Az óriás túrákról pár évig még lemaradunk. Emilnél a babakocsi/ bicepsz módszer válik be, a hordozó már altatáshoz sem menő, nem is tudom minek hoztuk, a mellkason lihegős idők örökre véget értek.