A bakancslista azért jó, mert nem sokat kell gondolkodni hova is utazzunk. Most az Azori-szigetek pontot teljesítjük, és pedig azért ilyen kis közeli célpontot, mert 19-21 hetes terhesként ez pont kellően egzotikus de mégsem kultúrsokkos, kirándulós de mégsem halálra fárasztós. Még egy utolsó kaland a legnagyobb kaland előtt, aztán néhány évig visszafogjuk magunkat, persze Európán belül is vannak még tervek bőven :)

2019. 04. 19.  Ponta Delgada

             Reggel 5:45-kor a legelső géppel indultunk TAP-pal, ahol cseppet sem volt több hely, mint a fapadosokon, de mivel az egész utat sikerült átaludni, hamar elrepült a majdnem 4 óra. Egy kis lisszaboni pastel de nata és kávé után továbbindultunk Sao Miguel szigetére, ahova meg is érkeztünk kora délután.
             A reptéren megszereztük a bérelt autónkat, valószínűleg más is az Ilha Verde céget találta a legolcsóbbnak, mert akkora sor állt náluk, hogy kisbusszal inkább átvittek minket a központi helyükre. Kaptunk jó tanácsokat az időjárásról, a kiszámíthatatlanság miatt érdemes megnézni a spotazores.com oldalt, ahol élő webkamerán lehet csekkolni a látási viszonyokat.
             Az airbnb szállásunk nagyon kis helyes, közel van a reptérhez, de abban egyetértünk, hogy a repülők zaja nem zavaró, az csak olyan jóféle zaj, ami az utazásra emlékeztet. Van egy szuper kert tele banánfákkal, pálmafákkal, meg egy kis tóval, a békák talán kihagyhatóak lennének. A fürdőnk is saját, az egy fokkal izgalmasabb, hogy külön emeleten van és egy csigalépcsőn kell majd álmosan lemenni oda az éjszaka közepén pisilni. Vannak más ide látogatók is, de nekik külön emeletük és fürdőjük van, nem zavarjuk egymást. A konyha közös, a reggeli rablásos módszerrel történik: ami a hűtőben van, azt lehet enni.
             Berendezkedés után sétálgattunk Ponta Delgada városában, nagypéntek lévén semmi nem volt nyitva, de azért így is rögtön belénk szállt a portugál nyugis hangulat. A Cafe Centralban elfogyasztottuk az első rákos spagettinket, közben kinyitottuk a nőgyógyász által írt borítékot. A szép helyen, pont Emma napon kiderült, hogy kislány lakik a pocakban.❤️
             Még egy fagyival zártuk a napot  aztán mivel egy éjszaka alvás majdnem kimaradt, este 7-kor már nyugovóra is tértünk.

2019. 04. 20. Visto do Rei, Hotel Monte Palace, Lagoa Verde, Sete Cidades

             A napot egy bevásárlással kezdtük, hogy útközben is meglegyen a vitaminpótlás: nem maradhatott ki a helyi nevezetesség, az ananász kipróbálása, de begyűjtöttünk még maracuját és mangót is. Egy külön program lett a bolt végigjárása, iszonyatos mennyiségű nyers, sózott és fagyasztott tengeri kütyüket árulnak, így könnyű egészségesen táplálkozni. A másik részleg, ami sokkal komolyabb, mint nálunk, azok a tejtermékek: sajtok, joghurtok  tejek, tejből is még 2 decisből is hatalmas a választék a sok boci miatt. Szerencsére mire a péksüti részre értünk, már kezdtük unni a shoppingolást, ott még többet el lehetett volna időzni.
             Az internet szerint Sete Cidades városánál nem volt egy felhő sem, ezért oda indultunk először. Nincsenek komoly távolságok a szigeten, fél óra alatt bárhova el lehet jutni. Tényleg minden nagyon zöld és minden tele van tehénnel, amik nagyon csodálkoznak, hogy le akarom fotózni őket, bár lehet hogy csak nem értették, miért próbálok beszélni hozzájuk. A Visto do Rei kilátópontból csodás kilátás nyílik a Lagoa Azulra és Verdére, kék és zöld tavakra. A nevüket a színükről kapták, de nekünk pont ugyanolyannak tűntek.
             A kilátópont mellett épült 1987-ben a Hotel Monte Palace, ami mára teljesen tönkrement és elhagyatottá vált. A romjai elvileg le vannak zárva, de persze mindenki megtalálja a kőfal azon pontját, ahol könnyedén be lehet jutni és katasztrófa turistaként még az épület tetejére is fel lehet mászni. Döbbenet, hogy egy ilyen épület egy ilyen szép helyen ennyire nem működik, néhol még a kék-fehér portugál csempék is a helyükön voltak.
             Kocsival mentünk le a Lagoa Verde partjára napozni,  az út két oldala tele volt sajnos még nem virágzó hortenziákkal. Május végén, június elején kezdenek virágozni, ami nekem már elég későn lenne repülős utazáshoz, de egyszer majd nyáron is visszajövünk, bejövős egy sziget. Tökéletes napsütéses időnk volt, halovány testem még 50-es napolajjal is leégett. Hortenzia helyett a tópartot rózsaszín virágok szegélyezték:
             Sete Cidadesben szomorúan tapasztaltuk, hogy az előre kinézett all you can eat étteremben nincs all you can eat, ezért rövid séta után hazafelé indultunk. Ponta Delgada mellett, Sao Roque városában a tengerparton van egy mutatós templom  egy gyors megállást mindenképp megér:
             A vacsi végül a Cafe bar & grillben történt, végre a steaket is kipróbálhattuk, ami a tejtermékek mellett a sok boci másik jó tulajdonsága. Néhány bátor ember a tengerben fürdőzött, de mi még a látványtól is elkezdtünk fázni, ezért inkább véget vetettünk a napnak.
             Az esti utolsó falat a mangó és maracuja volt, amik sajnos pont ugyanolyan éretlenek voltak mint otthon, az ananász viszont zseniális, durva ízbomba. 

2019. 04. 21. Ananas A. Arruda, Ponta Delgada: Jardim Antonio Borges, Jardim do Palacio de Sant’ Ana, Jardim José do Canto

             Borús reggelre ébredtünk, ezért úgy döntöttünk nem tengerpartot vagy kilátást nézünk, hanem az ananász ültetvényen kezdünk (Ananases A. Arruda). Kb. 5 perc autóút után megérkeztünk a Dr. Augusto Arruda után elnevezett helyre, ahol a világon egyedül üvegházban termesztenek ananászt. A kis házak ültetést, füstölést, vágást, 7 különböző fázist mutatnak be, belépőjegy és idegenvezetés nélkül. Egy gyümölcs majdnem 2 évig érik, elég hosszadalmas módszernek tűnik. Érdekes megnézni, nekem pláne aki eddig azt hittem fán terem az ananász. Van persze szuvenír bolt is ahol meg lehet kóstolni az ananász likőrt, 35 euroért be lehet szerezni egy üveggel. Aki inkább a kóstolásnál maradna a vásárlás helyett, egy hangulatos büfében ki lehet próbálni az ananászos sütit, jégkrémet vagy gyümölcslevet, ha pedig olyan amatőr mint mi és közvetlenül reggeli után látogat a helyre, egy egyszerű kávé is elfogyasztható a zöld növények között.
             Az idő nem javult, így maradtunk Ponta Delgadában, az Antonio Borges parkba sétáltunk. Ezek a portugálok valamit nagyon tudnak kertépítészetből, a trópusi növények mellett mindenhol lépcsők, barlangok, alagutak gazdagítják a kertet, na meg rohangászó kakasok, csak hogy nagyon autentikus legyen a hangulat. A békáknak jó nagy szaporulatuk van minden apró kis mocsárban vagy tóban, olyan hangosak, hogy mellettük nehezen lehet beszélgetni.
             Miután átfagytunk a kertben, bementünk melegedni egy 10 percre a plázába, de tényleg csak 10 percre, és amikor kijöttünk, minden felhő eltűnt és már tűzött a nap. Tényleg úgy van ahogy mondják, egy nap mind a négy évszak előfordul, érdemes kabáttal és nyári ruhával, esőkabáttal és napolajjal egyszerre készülni.
             Kellemes meglepetés volt, hogy a Jardim do Palacio de Sant’ Ana kert, ami állítólag csak július 20. és szeptember 20. között van nyitva, most Húsvét alkalmából nyitott kapukkal várt minket. Belül csodálatosan gondozott fák, virágok, kis tó, amit csak el lehet képzelni, és sehol semmi ember. A bejáratnál adnak egy térképet, amin be van jelölve hol lehet sétálni, a palota elé még lehet menni, de a lépcsőre már nem, a virágágyást pont a rossz oldalról kerültük meg, de senki nem szólt ránk. Mindenképpen megnézős kert, főleg napsütésben gyönyörű.
             A kert napunk utolsó helyszíne a Jardim José do Canto volt, kevésbé gondozott, de jobban fűben fekvős hely, nem nagyon tudok betelni a hatalmas gyökerekkel, óriási lombkoronákkal ami itt a fáknak van.
             A nap zárásaként elmentünk a reptér feletti dombra, ahonnan remekül látni az érkező és induló gépeket, roppant dekoratív volt, ahogy a Ryanair éppen beleszáll a naplementébe. Ha itt laknánk, biztos a vonatok iránt éreznék ilyen beteges vonzalmat, most egyelőre inkább a repülőkből van hiány :)

2019. 04. 22. Caldeira Velha, Salto do Cabrito, Lagoa do Fogo, Mulher de Capote

             Újabb borongós nap vette kezdetét, most a dzsungelben termálfürdős melegedést szavaztuk meg. A Caldeira Velha előtti parkoló kicsit alul van tervezve, de ez úgy általában nem érdekli a portugálokat, az egyik sáv azért van, hogy parkolni lehessen benne, a másikban majd megoldja valahogy a szembejövő forgalom. Kétféle belépőt lehet választani, az egyik csak nézelődéses 3 euro, a fürdős 8, mindkettő csak 2 óráig érvényes, utána újat kell venni. Mivel kabátban is fáztunk, inkább kihagytuk a pancsizást, pedig a víz tényleg meleg termálvíz, a négy medencényi tömeg nagyon is úgy tűnt, hogy élvezte, csak hát abból a vízből ki is kell jönni. Van külön öltöző helyiség is, de az sem fűtött. Úgy általában a fűtés fogalmát nem nagyon ismerik a szigeten, a szálláson sincs egyáltalán, most a nyár közeledtével nem érezzük a hiányát, de télen idehalnék a hidegtől. Sétálni is mindenképp megéri odamenni, nagyon szép helyen van a dzsungel közepén, tele gyönyörű növényekkel. Más országokban már rég telerakták volna az összes turista helyet kávézókkal, éttermekkel, itt úgy kell őket vadászni, a fürdő mellett sincs semmilyen. A szárazföldön is azt láttuk, hogy olyan csodálatos tengerparti helyeken, amit nálunk rég beépítenének, sehol semmi vendéglátó egység. Ez persze egyáltalán nem baj, megmarad jobban az érintetlen természet.
             Megpróbáltuk megnézni a Lagoa do Fogot, de 2 perc alatt szétfagytunk és eláztunk. Nem tudom azok a napsütéses türkizkék vizű képek mikor készülnek, nagy szerencse kell, hogy egy felhő se legyen ilyen magasan a hegy tetején.
             A Salto do Cabrito volt a következő látványosság, kocsival is teljesen meg lehet közelíteni, a Caldeira Velhától 10 percre található. Helyes kis vízesés, az Azorean Active Blueberry nevű céggel ezt és más helyeket is meg lehet mászni kötelekkel, vízálló ruhában. Engem nagyon érdekelt volna a dolog, ha a honlapra nem lenne odaírva, hogy “pregnancy is not accepted”. Majd legközelebb.
             A likőrgyárból elég gyorsan kiraktak minket (Riberia Grande, Fabrica da Licores Mulher de Capote). Belépőjegy nem volt, de nagyon idegenvezetés se: ezek a hordók, ez egy tehén amihez nem szabad hozzányúlni, ez pedig a szuvenír shop. Arra azért elég volt, hogy néhány féle likőrt beszereztünk. (utólagos megjegyzés: bármilyen jól néznek ki, NE vegyetek itt likőröket, egyiknek sem volt jó íze, a szedres például egy köptetőre hasonlított)
             Az estebédnek kinéztünk egy jó kis halazó helyet ami csak később nyitott ki, így kerültünk Santana településen a Restaurante da Associacao Agrícola nevű étterembe, ahol hatalmas választék van mindenféle típusú és árú steakből, rengeteg asztaluk van, látszik hogy sokan járnak oda.
             Utána még próbáltunk sétálni Rabo da Peixe városában, de ez nem az a hely, ahol bármit is lehetne nézni, kifejezetten lepukkant volt a többi rendezett kisvároshoz képest. Végre már szemetet is láttunk az utcákon, máshol hiába alig van szemetes, véletlenül sincs semmi elszórva. 

2019. 04. 23. Ferraria, Farol da ponta da Ferraria, Mosteiros

             Napsütésesen indult a nap, ezért a Boca do Infernot vettük célba, persze mire odaértünk, azt a részt masszív felhő borította. Útközben megálltunk a Lagoa pao Piquenél, ha nem lett volna a térkép, el se hiszem  hogy a kis kúp alakú hegy tetején egy tó bújik meg. Drónnal lett volna a legjobb megörökíteni, de nagyon fújt a szél, meg sem próbáltuk.
             Ettől párszáz méterrel arrébb van egy kőhíd, aminek pont a másik oldaláról akartam fotózni, mint ahogy kocsival meg lehet állni. Nehéz küldetés volt, mert a hídnál pont egy tehéncsorda legelt, áramos vezetékkel elválasztva, nem lehetett csak úgy átbújni a híd alatt, most valahogy ekkora áramot sem szerettem volna kipróbálni. A kövek vége felé már nem volt vezeték, itt már át lehetett hatolni. Próbáltam nagyon finoman lépkedni a fűcsomókon, de elég hamar kiderült, hogy egy nagy lápon állok, néhány fűgombóc nem volt olyan stabil mint elsőre gondoltam, és bizony sikerült bokáig merülni a fehér cipőmmel :D Legalább nem tehénkaki volt, csak egyszerű sár, ez persze a kinézetemen nem látszódott. Azért a kép jó lett.
             A kilátópontra nem mentünk a köd miatt, Ferreria felé indultunk, ahol a termálvíz a tengerbe ömlik, felmelegítve az igen hideg vizet, kialakítottak egy fürdőhelyet. Éppen dagály volt, ami csak annyit jelentett, hogy több a hideg, de az idő sem  strandolós volt, ezért csak megállapítottuk, hogy ide is visszajövünk. Ide sem szedtek semmi belépőt, a parkolásért sem fizettünk semmit.
             A hegy tetejéről szép kilátás nyílt a Farol da ponta da Ferrariára, épp kisütött a nap és épp tehenek legeltek előtte, nagyon fotogén volt. Megkaptam, hogy “asszony, legalább terhesen kevésbé lehetnél aktív”. Oda is mentünk a világítótoronyhoz, de nem lehetett körbejárni, a kilátópontból jobb volt. A szigeten nagyon sok helyen láttunk grillező helyeket, sokszor vezetékes vízzel és tűzifával, még így is macerásnak tűnik utána eltakarítani a nyomokat, de annyira gyönyörű helyek vannak  hogy komolyan gondolkodunk rajta.
             A nap utolsó és leghosszabb állomása Mosterios volt. Tennivaló nem sok van itt, de a part csodás, pláne napsütésben. Egy parti sétányon végig lehet sétálni, ahonnan közelről láthatjuk a vízben álló sziklákat. A sétány stranddal végződik, néhány bátor ember kipróbálta a 10-15 fokos vizet, én csak a sarat áztattam le kicsit. A Gazcidla étterem már kívülről is jól néz ki a nagy polippal, de finom is a vörösboros szószos polip, táplálkozás közben a sziklákat is nézhetjük a panorámás teraszról, bejövős hely.             A másik irányba sétálva nagyon rendezett kisvárost láthatunk, ilyenkor mindig belegondolunk, hogy így is élnek emberek, közvetlenül a parton teljes nyugalomban. Ha lenne egy parti házikóm, sokkal stresszmentesebb lenne minden, nem is értem miért Budapesten lakunk, ott minden sokkal bonyolultabb. Rendes kávézók helyett sokszor csak bódékat találunk, de ilyen kilátással:
             Egy utolsó cipőáztatás még belefért a napba, azért elég jó képek lettek.

2019. 04. 24. Furnas

             Este próbáltam lemosni a cipőm, éjszaka a teraszon száradás helyett jól szétázott az esőben, ezért a Furnas felé vezető úton végig 30 fokra fűtöttünk a kocsiban, nagyjából száraz is lett.
             A melegedést a termálfürdőben, a Poca da Dona Beijában folytattuk. Csoda egy hely, van 6 medence, mindegyikbe frissen ömlik a sárga termálvíz, a kifolyó felesleget egy folyó gyűjti össze középen. Minden nagyon rendezett, tele trópusi növényekkel a szabad ég alatt. A legtöbb 39 fokos, egy van ami 28, én igyekeztem abban lenni és nem megfőzni magunkat. Hogy mennyire lehet várandósan a vízbe menni, csak annyi információt tudtam meg a honlapjukon, hogy kérdezzem a nőgyógyászomat… Megkérdeztem,  engedélyezte, egyébként is, ami a lelkemnek jó, az a babának is. Ez a hely pedig teljes feltöltődés, a nap is kisütött, tömeg sem volt egyáltalán. Otthon is annyi termálvíz van, hogy lehetne valami hasonlót csinálni, nem is értem miért nincs ilyen mesebeli hely.
             A Terra Nostra park is lenyűgöző, fürdeni a másik helyen hangulatosabb szerintem, itt nem nagyon lehet a szélére kiülni, és kevésbé meghitt a hangulat is.
             A kert viszont zseniális, minden apró részletig meg van tervezve, rendben van tartva. Több száz féle növény külön kis kertekbe ültetve tematikusan, sehol egy nem oda illő fűszál. Dombok, tavak, patakok, ezek a portugálok az összes kertet iszonyat aprólékosan kitalálják.
             Utolsó látványosságként a caldeirákat néztük meg, a vulkánkitöréseket. Itt sincs semmi belépő, kis medencékben körülkerítve látható a fortyogó forró víz, időnként arcon csap a kénes gőz. Vulkánt idén nem mászunk, de azért az élményt ezzel is pótoltuk.
             Kis kupacokba beterítve, a forró vízben főzik a cozidot, a speciális furnasi ételt. Valahogy nem annyira volt kedvünk a főtt kolbászos, krumplis ételhez, helyette találtunk egy aranyos péksütizőt, a Bolos Levedost. Egy magánház hátsó kertjében van a ház egy része leválasztva a pékségnek, kapható mindenféle portugál süti, illetve az azori édeskenyérből (bolos levedos) készült szendvics, pizza. Kellett már egy péksüti nap is, a nagyon pudingos hatalmas sütis verziót eddig még sehol nem találtuk, de ezek a szendvicsek a szigeten sok helyen fellelhetők.

2019. 04. 25. Miraduoro de Santa Iria, Miraduoro da Ponta da Madruga, Miraduoro da Ponta do Sossego, Farol do Arnel, Nordeste, Miradouro da Boca do Inferno

             Nordeste felé útba esett a Miraduoro de Santa Iria. Hortenzia ugyan még nincs, de a vadon élő kálák éppen virágoznak, ez a darab éppen a legjobb helyen virított:
             Hiába volt reggel a webkamerán napos az idő, mire odaértünk a Miraduoro da Ponta da Madrugahoz, már a felhők kerültek többségbe. Ezek a bocik még így is jól mutattak, szívesen lennék tehén a tengerparton. Egyszer hamburger vagy steak lesz belőlük, de addig is jó nekik:
             A Miraduoro da Ponta do Sossego még jobban kialakított kilátópont pálmafákkal, grillező helyekkel, virágzó növényekkel. A nap nem sütött, de pont fűben alvós idő volt.
             A Farol do Arnel világítótoronyhoz olyan meredek és kanyargós út vezet, hogy csak a legvégén lehet elhinni, hogy tényleg ott van. Nagyon szép épület, de leginkább csak drónnal lehet lefotózni. Még lejjebb van egy halászkikötő, ide már tényleg csak a halászok és nagyon lelkes fotósok mennek le:             Ha valaki nem akar egy órát túrázni a toronyhoz (kocsival reménytelen lejutni), van egy kilátópont is (Miraduoro da Ponta do Arnel), onnan egyszerűbb megcsodálni:
             Az estebéd Nordeste városában ért minket, a Snack bar 7 Arcosban. Nem volt túl minőségi, de legalább olcsó a hamburger, az pedig egész hihetetlen, hogy ebben az eldugott kocsmaszerűségben is mindenki beszél angolul. Egy gyors megnézést megér a város, a kajálda is a 7 lyukú hídról kapta a nevét.
             Hazafelé láttuk, hogy a hegyet, amit eddig elnapoltunk, mert mindig köd volt, most egy felhő sem borítja, ezért hirtelen felindulásból elkocsikáztunk a Miraduoro da Boca do Infernohoz. A maps me egy rövidített utat talált nekünk, valóban gyorsan ott voltunk, de valószínűleg csak a traktorok használják, olyan minőségi volt. Ha látsz egy képet az Azori-szigetekről, valószínűleg ez az: kis sétány a semmibe, két oldalt szakadék, a távolban tavak. Pont annyi felhő volt, amitől még látványosabb volt a közelgő naplemente, teljes szélcsend, sehol egy turista. Halálra fotóztuk és drónoztuk magunkat, egészen addig amíg meg nem fagytunk. A naplementét már visszafelé sétálva láttuk, mégsem vártuk meg, amíg ottragadunk az erdőben sötétben. A közeli tavak már árnyékban voltak, de a színek ezt kárpótolták.

2019. 04. 26. Porto Formoso, Chá Gorreana, Ribeira Caldeiroes

             A Farol de Ribeirinha világítótorony messziről jobban mutatott, mint közvetlen közelről, de ilyen cukiságok voltak mellette:
             Európa legnagyobb teaültetvénye Sao Miguelen van, ami nem nagy teljesítmény, mert van még Angliában, meg egy lelkes magyar kertjében, de itt annyit termelnek, hogy egész Portugáliába, de több európai országba és még akár Brazíliába is exportálnak. Két ültetvény van, a kisebbik a Fabrica de Chá Porto Formoso, egyben barátságosabbnak is tűnt nekünk. Ember nem nagyon járt arra, ezért a hölgy nagyon örült, hogy körbevezethet minket, egy rövid kis film után megmutatta a gépeket, a teagyártás folyamatát. Belépő itt sincs és még kóstolót is adnak a végén, egy shopban be lehet szerezni a különféle teákat. A kert kisebb, de ugyanolyan mutatós.
             A Chá Gorreana ültetvénye sokkal nagyobb, a gyár is élőbb de sokkal inkább futószalagon is megy. Itt már sok a látogató, belépő nincs, de idegenvezetés sem, körbe lehet járni a gépeket, megnézni élőben hogy görgetik össze, oxidálják, szárítják, méret szerint válogatják és csomagolják a leveleket. Itt is van kóstoló a végén, több ponton ki van rakva a kétféle tea, annyit lehet inni, amennyit nem szégyell az ember. A másik helyen tényleg nem értettük, hogy miért éri ez meg nekik, de itt azért van egy nagy szuvenír shop nem csak teákkal és azori giccsekkel, de szendvicseket, fagyit, sütiket is lehet enni, ha minden látogató csak egy valamit vesz, akkor se rossz bevétel. Mégsem elszálltak az árak, még itt is olcsóbb egy kávé, mint 1 euro. 1,5-ért akkora gombóc fagyit adtak, hogy abból kettő egész napi energiaforrásnak elég volt. Az ültetvénybe is szabadon be lehet sétálni a teabokrok közé, fotózni se rossz de drónnal egy egész paradicsom. Egy átlag ember nem tölt el fél-1 óránál többet itt, de mire mi végeztünk a fotóval és videóval, már majdnem délután 5 óra volt.
             Azt hittük több minden belefér még a napba, de már csak a Ribeira Caldeiroesra jutott idő. Újabb szép vízesés még szebb kerttel. Semmi nincs ott, egy patak egy domboldalban, de odaraktak néhány vízimalmot, köréültettek növényeket, és meg is van az újabb látnivaló a semmi közepén.
             A fagyi után csak este éheztünk meg, Ponta Delgadában a Mercado de Peixe kitünő választás volt.

2019. 04. 27. Lagoa Verde, Boca Inferno, Lagoa de Pau Pigue

             A meglátogatandó, kipipálatlan pont már kezd elfogyni a térképen, ezért a napsütötte helyre hajtunk. Így jutottunk megint a Lagoa Verde partjára, újabb pihinapot kaptunk magunktól. Belefutottunk egy traktoros felvonulásba, néhány autó fel is volt díszítve. A járművek között ott mekegett egy darab kecske. Találgattuk, hogy az most egy áldozati kecske-e, de szerencsére ezt nem tudtuk meg.
             Amikor meguntuk, megpróbáltuk megint megnézni a Boca Infernot, az már haladás volt, hogy nem borítja köd, de azokat a napsütötte nyári képeket most sem tapasztaltuk meg. Ha valaki csak 3-5 napra jön a szigetre, szinte reménytelen szép időben odajutni.
             Amivel sok időt elszórakoztunk, az a Lagoa de Pau Pique ledrónozása volt. Ez egy krátertó, a domb tetején van egy kis tó, nagyon kis helyes, felülről látszik igazán. Mellette van még néhány kis hasonló víz, de azokon már rajta ült a felhő. Lefelé egy párocska látta a kis játékunkat, kérdezték, hogy sikerültek a felvételek, mert nekik is ugyanolyan drónjuk van és ugyanazt szeretnék megörökíteni. Az biztos, hogy ez a hely tökéletes a légi felvételekre: rengeteg a gyönyörű hely, aminek a kiterjedése felülről látszik igazán. Nincsenek olyan kötött szabályok, mint otthon, szabadabban lehet bárkinek drónozni. Hiába sok a turista, valahogy szétoszlik a szigeten és egyszerre egy helyen alig vannak, a hanggal sem zavarjuk sem egymást, sem másokat.

2019. 04.28. Bálnales, Feteiras

             Bálna és delfin nézéssel kezdtük a napot, amit előtte nap délelőtt foglaltunk le a Futurismonál. Nem egy olcsó mulatság, 55 euro, de olyat láttunk ami simán megérte. Elvileg ha nem látunk egy állatot sem, visszafizetik a pénzt, valószínűleg ilyen nem gyakran fordul elő. Azért ezt a társaságot választottuk, mert ők mentek a legnagyobb hajóval, most valahogy kevésbé akartam bevállalós lenni a kis lélekvesztőkkel. Igazából mindegy milyen a hajó az állatok szempontjából, mert mindegyik ugyanoda megy, nincs az, hogy a nagyobb hajó jobban elijesztené őket. Ugyanannyiba került a nagy katamarán, mint a kis speed boat, a kicsin eleve vízálló ruhába öltöztették az embereket, fotózni nem vízálló géppel esélytelen lett volna, azt meg nem szerettem volna kipróbálni, Emma hogy bírja a hullámokon repkedést, valószínűleg inkább önszántamból belefordulok a tengerbe. Én tényleg jól bírom a hajókat, most sem volt semmi probléma, de akinek a gyomra kicsit is nem szereti az ilyesmit, inkább hanyagolja ezt a kirándulást. Már a legelején azzal kezdték, hogy itt van sok hányós zacsi, majd ide kell kidobni, ne próbáljon senki a tengerbe üríteni. Aztán ahogy elindultunk, rájöttünk miért volt ez a felkészítés. Csak úgy repült két hullám közt a hajó, két kézzel kellett erősen kapaszkodni, lábbal kitámasztani és egyensúlyozni. Aki a hajó elejére ült vagy állt, már 10 perc után kapott egy nagy zuhanyt, rosszullét ellen jó a viharos szél és a felcsapódó hullámok. Azt hiszem most már levonhatom a következtetést, nagy különbség van a földközi-tengeri mediterrán csónakázás, és a nyílt óceánon való hajózás közt, ide nem azért megy az ember, mert a közlekedés a különösebb élmény, mint ahogy Balin is csodálom hogy túléltük az utat.
             Persze úgy, hogy egyikünk sem volt rosszul, a látvány maga volt a nagybetűs CSODA. Nem csak mutatóban volt egy delfin több száz méterre, egész csapatok úsztak a hajó közvetlen közelében, ugráltak és beszélgettek, több 10 delfin egyidőben. Szinte versenyeztek, ki tud közelebb jönni a hajóhoz, ki tudja gyorsabban leúszni. És ezek nem elkerített, betanított állatok, szabadon a saját élőhelyükön tudtuk őket megnézni. Nem úgy tűnt, hogy zavarnánk őket, érdeklődően közel jöttek és követték végig az utunkat. Állatkertben láttam már delfint, egyszer Görögországban nagyon messziről szabadon is egyet, de hogy ilyen közel ennyi ússzon velünk, leírhatatlan élmény. Ha egy képet kell kiemelnem erről az utazásról, akkor ez az: állok a hajó elején, alattam egy méterre 8-10 delfin úszik, hallom ahogy beszélgetnek, még a hajó sem nyomja el a hangukat. Csodálatos élőlények. Bálnát nem láttunk, a természet kissé kiszámíthatatlan, pedig elvileg április-július közt vannak a legtöbben. Meghagyták a helyet a delfineknek.
             A három óra álldogálás és kemény kapaszkodásos izommunka után (azt hiszem Emma kemény csaj lesz), vágytunk egy kis mozdulatlanságra. A Bagga nevű péksütizőben pihentük ki a fáradalmakat, ahol a presszó és a pastel de nata együtt került egy euroba. Jó hely ez a Portugália.
             Éppen a sziget nagy részét hatalmas felhők borították, kivéve a déli partot. Nehezen sikerült egy olyan partot találni, ahol csak úgy le lehet heveredni a tenger mellé. Itt valahogy nem szokás az ilyesmi, úszni sem nagyon szoktak a vízben a nyáron is alacsony hőmérséklete miatt. Nincsenek nagy homokos partok, a meredek sziklafalak tetején lekerített legelőkről nyílik a legjobb kilátás. Feteiras kicsi falujában mégis találtunk egy elhagyatott helyet, a térkép szerint egy medence van ott, de mi már csak a romjait találtuk. Néha megjelent egy-egy fürdőző, én már a látványtól is megfagytam, de napozni kiváló hely volt.
             Este beszereztük a kötelező plüss tehenet, rajtam kívül csak két csaj szorította és simogatta a boltban, van amiből nem lehet felnőni.

2019. 04. 29. Povoacao, Salto do Prego, Ermida de Nossa Senhora da Paz

             Reggel kicsit szemerkélt az eső, április átlagosan 13 esős napjából ez az első. Furnas irányában még maradt néhány megnézendő vízesés, erdőben sétálni borult időben sem rossz program. Ha már olyan jól rátaláltunk a péksütisre, a Bolos Levadosban ittuk meg a napi első kávénkat Furnasban.
             Ezután Povoacao kisvárosában tartottunk egy kis pihenőt, nem sok néznivaló van, de mégis nagyon kis helyes. Van egy kis "állatkertje", ami leginkább néhány madárból áll, de teljesen ingyen be lehet menni. Már azt hittük kivételesen nem látunk majmot egy nyaralás alatt, de volt az is, legalább elzárva és nem tűnt gonosznak. Egy fél óra sétát megér a belváros, a szupermarketben egy kávé a nataval már csak 0,9 euro. Ami pedig zseniális, hogy MINDENHOL jó a kávé, olyan aminek lennie kell, jó kis erős egy falat olaszos. Olyan ország, ahol nincs szükség a cappuchinora, mert a tej csak elveszi a kávé ízét (egyébként meg a cappuchinot több helyen porból csinálják, az nem jött be). Még csak korlátozni sem kell magam, egy nap csak 300 mg koffeint szabad inni, de koffeinmentes is van sok helyen, ízre egyáltalán nem másabb.             A Salto do Prego vízeséshez vezető út sokkal egyszerűbbnek látszott a térképen, mint a valóságban. Azt hittem gyors program lesz, de az egész délutánt kitöltötte. Csak 2 km séta, de abban van 200 m szintkülönbség. A hegymenet az egyetlen dolog, ami azért nem úgy megy, mint 20 héttel ezelőtt. Bármit tudok teljesíteni, csak legalább kétszer annyi idő alatt, ami nem annyira jó, ha az erdő közepén elkezd szakadni az eső. Legalább most is hasznosítottuk az esőkabátot, minden utazáson kell lőni egy esőkabát szelfit. Azt hittük itt végre nem rohangálnak szabadon csirkék  mint Balin, Kubában vagy Marokkóban, de az erdő közepén egy egész csapat nézte ki a kezünkből a maradék péksütinket. A növényzet itt is lenyűgöző, igazi dzsungel érzés. A vízesés is szépséges, nem egy tömegturista hely, de megéri megnézni. Volt aki fürdőruhában álldogált a kövek közt, de inkább csak egy fotó kedvéért, egyáltalán nem volt fürödhető hőmérsékletű a víz.             Visszafelé kezdett tisztulni az idő, felmentünk az Ermida de Nossa Senhora da Paz templomhoz, ahonnan remek kilátás nyílt az Ilhéu de Vila Franca félszigetre és a városra, csak az orkán erejű fagyos szél nem kellett volna.

04.30. Ponta Delgada, Mosteiros, Ceramica Vieira

             Utolsó Sao Miguelen töltött napunkon vissza akarunk menni a legkedvencebb helyekre, de mivel a sziget nagyobbik részét masszív köd borította, se Furnasba caldeirát drónozni, se a Boca Infernohoz nem volt célszerű elmenni. A délelőttöt Ponta Delgadaban töltöttük, ahol végig sütött a nap, az imádott kávé és nata kombinációt nem tudjuk megunni. Megnéztük a piacot (Mercado da Graça), a sajtosok addigra már bezártak, de ananász volt bőven.             Ekkor a webkamerák szerint Ferraria és Mosterios volt felhőmentes, nekem Mosterios volt a kedvenc tengerparti rész, ezért oda mentünk. A Miraduoro Escalvado egy bálna néző pont, azt így se láttunk, de a kilátás szép volt.              Mire odaértünk, már Mosterios sem volt felhőmentes, és még a part menti kávézó sem nyitott ki, hiába vártuk kitartóan. Jó dolog a webkamera, de igazából fél óra alatt változik az idő. Ha teljes átláthatatlan köd van valahol oda nem érdemes menni, de a napsütés sem jelenti azt, hogy úgy is marad egész nap. A tenger persze felhőkkel is csodás, próbáltam a tengerillatot minél jobban elraktározni az agyamban.             Még belefért a napba Lagoaban a Ceramica Vieira, egy kerámia múzeum, ahol helyi kézművesek gyártanak csempéket, edényeket, dísztárgyakat. Belépő itt sem volt, de teljesen végig lehetett menni a gyáron, a dolgozó embereket sem zavarta egy cseppet sem, hogy mellettük sétálunk el. A csempék nagyon menők, életünk házában majd rendelünk innen az utcatáblához. Az edények is szépek, de nem otthonra.

05.01. Terceira: Praia da Vitória, Angra do Heroísmo, Banana Eco Camp

             Reggel fél 6-kor adtuk le az autónkat. Érdemes időben kiérni a repülőtérre, elég nagy sor alakult ki mögöttünk az autókölcsönzőnél. Légcsavaros géppel mentünk Terceira szigetére. Kicsit izgultam mennyire rázza össze a bébit, de azon kívül, hogy kicsit hangosabb volt, semmi extra nem történt, 25 perc alatt meg is érkeztünk. A csomagfelvétel is gyorsan ment, 20 ember bolyongott a reptéren, szerencsére a hátuzsákunk sem repült tovább a géppel Graciosa szigetére. Megkaptuk az ugyanolyan márkájú autót, reggelit próbáltunk vadászni Praia da Vitóriában. Gyorsan tudatosult, hogy május 1. itt is ugyanolyan ünnep, de nem csak a boltok nincsenek nyitva, de a vendéglátó helyek nagyrésze sem. Ha nem szemelt volna az eső és lett volna élet, nagyon kis helyes város lett volna. Odavagyok a portugál stílusú fehér házakért, amikre épületenként különféle festékkel csíkok vannak festve.  Mindez ízlésesen igazi összképet ad a településnek.             Nem javult az idő, továbbáltunk a fővárosba, Angra do Heroísmoba. Május 1. miatt legalább a parkolásért nem kellett fizetni, de itt is elég kihalt volt minden. Nagy nehezen találtunk egy nyitva lévő helyet, ettünk egy nem túl minőségi hamburgert. Próbáltunk elidőzni, hogy eltűnjön a sok felhő, a kertet is borúsan láttuk. Délutánra viszont kivirult az idő, napfényben sokkal jobban mutattak a szintén színesre festett házak, a kikötő. Egyetértettünk, hogy ez a város sokkal jobban tetszik nekünk, mint Ponta Delgada, pláne ha majd minden megtelik élettel.             A szállásunk a pár kilométerre lévő Banana Eco Camp, annyira cukimuki, hogy azt a képek nem tudják visszaadni. Egy banánfarm közepén vannak kis sátor alakú házikók, amikben csak egy franciaágy található. A wc és a zuhanyzó is a kert másik végében van, zuhanyzás után is fura vizes papuccsal visszajönni, de hogy éjszaka hogy megyek ki pisilni, az teljes rejtély. Van egy közös konyha, hűtő, grillezőhely is, hintaágyakon lehet pihenni. A föld házikós részén csak banán van, de kicsit arrébb arabica kávét, papayát is termelnek. A kávét rögtön felismertem, mostanában olyan sok helyen láttunk :) Itt is a banánfák közé van ültetve, hogy ne érje direkt napfény, az árnyékosabb helyeket szereti. Először a farm csak farmnak indult, utána találták ki, hogy szállást is kialakítanak belőle. Nem a tulaj, hanem külön ember a szakértő, aki felelős a növényekért. Nem használnak vegyszert,  minden természetesen nő. Rajtunk kívül nincs más vendég jelenleg, a tulajdonosok meghívtak minket egy kis grillpartira. Kár, hogy a hajnali kelés miatt nem vagyunk túl szociálisak. Csak a konyhában van egy csap, a fogmosás és fogselymezés is zuhanyzás közben történt, ezt is ki kellett próbálni. A zuhanyzó is ugyanolyan fabódéból van összeállítva, szemmagasságig érnek a lécek, felette közben látni lehet a banánokat. Van melegvíz, a szobánkban is áram és világítás is, fura hogy messze kell járni tisztálkodni, de nem kell nélkülözni semmit (csak az internetet).

05.02. Furnas de Enxofre, Algar do Carvao, Miraduoro Altares, Biscoitos, Mirador de Alagoa

             Kakasszó ébresztett minket reggel, 12 óra alvás után. Féltünk hogy fázni fogunk, de adtak két jó vastag takarót is. A pisilés is ment éjszaka, pont annyira volt kivilágítva, hogy látszódott a banánok közti ösvény. A délelőttöt a városban töltöttük, napsütésben a kert is kellemesebb volt, kinyitottak az üzletek, megtelt minden élettel.
             Ezt követően az első látnivaló a Furnas de Enxofre volt, olyan vulkángőzök mint Furnasban Sao Miguelen. Kevésbé látványos, de 15-20 perc alatt körbe lehet sétállni.             Az Algar do Carvao egy régi vulkáni lávacső, a barlang része nem túl látványos azután, hogy Aggteleken szocializálódtam, de az ég felé nyíló teteje lenyűgöző. A nyitvatartást érdemes ellenőrizni a látogatás előtt, évszakonként változik és nyáron is csak 3 órán át lehet megnézni. Lehet venni kombinált belépőt a Gruta do Natallal együtt, úgy olcsóbb, a jegy egész évben felhasználható.             A hideg barlang után a napsütötte tengerpartra mentünk. Csak véletlenül került az utunkba a Miraduoro Altares kilátóhely, ami már megint nagyon magasan volt lomha testemnek, de elég jó kilátást találáltunk:             Biscoitos partján néhány bátor ember itt is fürdőzött a tengerben kialakított medencékben. A víz megsimogatása nekünk pont elég volt, nem esett volna jól belemenni. Nyáron nagyon hangulatos lehet, a medencék úgy vannak kialalítva, hogy a sziklák megtörik a hullámokat, nyugodt a víz és nem is mély, a nap is jobban fel tudja melegíteni, mint a nyílt tengeren.             Ezután még jó lett volna túrázni a Percurso Pedestre Baías da Agualva nevű útvonalon, de ismét jöttek a szürke felhők, így lecsaltuk és kocsival mentünk a kilátópontra (Mirador de Alagoa).

2019. 05. 03. Queijo Vaquinha, Gruta do Natal, Serra do Cume, Ponta das Contendas

             Egész napos rossz idővel búcsúztunk az Azori-szigetektől. Délelőtt megvettük a szuveníreket, az eladó csaj megdicsérte a tehenes fülbevalómat, amit Ponta Delgadában vettem, ez azért már durva szint azt hiszem. A Queijo Vaquinha egy tejfeldolgozó üzem, amit idegenvezetéssel körbemutogatnak, aztán a tehenekhez is közel engednek. Ezt a helyet az egyik utazási iroda szórólapján láttuk, gondoltuk megspórolunk 30 eurót és magunktól látogatjuk meg. Na persze ez nem így működik, csak az irodán keresztül lehet bemenni a gépekhez, ezért ez a program kimaradt, ketten együtt 60 euróért nem akartunk tehenet fejni.
             A Gruta do Natal egy régi vulkán látogatható barlangrendszere, ahol a különböző lávafolyások nyomait is megmutatják. Földrajz szeretőknek kötelező.              A Serra do Cume kilátóponton olyan durva szélvihar volt, amilyennel még sehol nem találkoztunk. Kocsival megálltunk várakozni, hátha kitisztul az idő, de arrébb kellett állni egy szélvédettebb helyre, szabályosan lökdöste az autót a vihar. Olyan tömény felhőben álltunk, hogy Nikonkát ki se mertem vinni a vizes ködbe, reménytelen volt, hogy bármit is lássunk aznap. Pisilni sem mertem a szomszéd bokorba, nem lett volna kontrollálható a szélben.
             A Ponta das Contendas világítótorony roppant drónozható lett volna szép időben, de a szél így olyan messze repítette volna, hogy soha többé nem találkozunk vele. Nem is közelről érdemes megnézni, hanem a mellette lévő dombról, ahol egy 10 perces sétával sokkal jobb helyről nézhető meg, nem kell a kőkerítéseken átugrálni egy fotóért.             Este a banán szállásunkon még az eső is elkezdett esni, ami mindegy lett volna, ha nem kell az ültetvény túlsó végére menni zuhanyozni, aztán onnan pizsamában vissza... 

05.04. Serra do Cume, Lisszabon

             Reggel persze sütött a nap, gyorsan elhagytuk a banánt és megpróbáltuk a reptér felé újra megnèzni a kilátást (Serra do Cume). Az utolsó száz méteren lepte el az utat egy nagy felhő, de aztán annyira süvített a szél, hogy egy pillanatban kitisztult a mezők felett és láthattuk miről maradtunk le tegnap. Két perc kellett, hogy a hajam is vizes legyen a párától, nem időztünk sokat, de megérte a kis kitérő. Lefelé úton láttunk még néhány dekoratív bocit. Az egyik annyira megijedt tőlem, hogy egy hatalmasat ugrott hátra. Ezek nem azok az osztrák agresszív tehenek, amik több embert ölnek egy évben mint a cápák. Ezek odajönnek, érdeklődnek, ritkán látnak embert, sokkal barátságosabbak.             Kb. 5 perc volt leadni a kocsinkat, meg még 10 bejutni a kapuig a reptéren, ez nem az a hely, ahol 2 órával hamarabb ki kell érni.
             A csomagunk utazott tovább Budapestre, nekünk kézipoggyásszal volt 9 óránk napozni egyet Lisszabonban. Már egyszer láttuk a várost, amit sajnos akkor még nem dokumentáltam írásban, pedig még mostani énem is felkiáltott hogy hűha, ahogy megnyitottam azt a térképet, hogy mennyi helyet néztünk meg a két hetes roadtripen. A reptér szerencsére a városban van, a piros metróra azonnal fel lehet szállni. Automatából vettünk egy kártyát napijeggyel, első állomásunk a Time Out Market volt. Csak három éve voltunk Lisszabonban, de akkor még nem volt ekkora turistás tömegnyomor ezen a helyen, és az árak is elég elszálltnak tűntek a szigetekhez képest. Egy tál kaja 10 euróval indult és jól sem laktunk, valahogy emlékeinkben jobb hely volt ez a piac. Az éttermek sem drágábbak máshol a városban, csak sokkal hangulatosabbak.
             Pihenésként megnéztük a piactól 5 perc sétára található rókát, amit Bordalo II készített egy művészeti kiállításra. A képen nem látszik tökéletesen, de ehhez lebontott autóalkatrészeket, egyéb nem használatos lomokat is felhasznált, három dimenzióban kiáll a falból a mű. Érdemes csekkolni a honlapját (http://www.bordaloii.com/), sok más városban is található néhány alkotása. Ez már az a street art, ami tényleg ötletes és jobban mutat tőle a város, pláne az elhagyott épület amin van.             Gasztrotúránk következő helyszíne a Belém cukrászda volt, ami előtt durván ijesztő sor állt. A kiszolgálás nagyon gyors és 10 perc alatt hozzá lehet jutni a sütihez, ami tényleg mindig meleg és tökéletes, de több helyen is ettünk kifogástalan pastel de natát, nem biztos hogy érdemes átutazni a fél várost érte. Amiért mégis megérte idáig jönni, az a mosómedve, ami még a rókánál is menőbb:             Maradék időnkben az Alfama negyedben bolyongtunk. Legutóbb Lisszabon nem nyerte el annyira a tetszésünket, az idő is hűvösebb volt és ott volt a kényszer, hogy még ezt meg ezt is meg kell nézni. Most azonban az igazi vidám napos oldalát mutatta, mi is lazábban sétálgattunk. Elraktároztuk a mediterrán illatokat, hangulatot, most egy ideig nem járunk hasonló helyen, de ez olyan város, ahova biztosan visszajövünk kibővült családosan is.

Az összefoglaló részt ITT találod.

Még több fénykép ITT.

Videó ITT.