2025.10.24. péntek

             Végre elérkezett az őszi szünet. Sokat kellett várni az év nyaralására, de végre ez a nap is eljött: két hetet töltünk Madeirán, bejárjuk a sziget minden egyes szegletét.
             Nagyjából időben indultunk, egy fél óra késést észre sem veszünk. Szerencsére az 5 óra útból kettőt átaludtak a bébik, csak a további háromban kellett őket szórakoztatni. A leszállás nagyon durva volt, felismertem a képeken már sokat látott Szent Lőrinc félszigetet, aztán jöttek a reptér messziről látszódó árkádjai, egy 180 fokos fordulattal ráborultunk a leszállópályára, majdnem kihasználva a teljes hosszát.
             Megszereztük az autót, nagyjából bevásároltunk, sötétben indultunk északra, a ponta delgadai szállásunkra. Már semmit nem láttunk a kilátásból, de a tenger morajlása azonnal tudatta, hogy ez bizony csudijó két hét lesz.

2025.10.25. szombat

             Mindegy, hogy fél 11-kor aludtunk el, mindegy, hogy egy óra időeltolódás is van, bébiknek a belső ébresztőórájuk pontosan fél 7-kor biztosan jelez. Ez mondjuk akár jó is lehet, mehetünk messzebb is, a jetlaget már az első napon megoldjuk… A kevésbé kellemes része az, hogy csak 8-kor kel fel a nap, volt időnk felébredni.
             A kilátásunk fantasztikus, a felkelő naptól a hegy mögött egyre narancssárgább lett az égalja, megfestette az óceán felett szálló párafelhőket. Az egyébként követhetetlen intenzitással létező Emma is csak ült a teraszon, és hosszan nézte a tájat. Ha ennyivel le lehet nyugtatni, komolyan ideköltözünk. Reggelire ettünk papaját, mangót, maracuját, a papaja még még mindig nem jön be.             Útnak indultunk, hegyeken, alagutakon át, durva milyen körülmények között is lehet ilyen úthálózatot építeni. Santanaban megnéztük a pici madeirai házikókat, természetesen megelőztük a tömeget. Vettünk ananászbanánt, a családnak nem ízlett, nekem igen. Az érett gyümölcs szétnyílik, le kell szedni a külsejét és a belső kis darabokat kell megenni, egyszerre van ananász és banán íze is. Megettem az egészet, kissé szétcsípte a nyelvemet.

             A Theme Parkban se volt sok ember, a benti és kinti játszóteret is kipipáltuk, az a csúszda még számomra is izgi volt. Minden tele van hortenziával, már csak néhány lila és kék fej nyílik, a többi elvirágzott, de a rózsaszínre száradt szirmok is jól néznek ki. A bokor labirintusban majdnem elvesztünk, a kijárat ugyan nem lett meg, de a bejárathoz visszataláltunk. Kicsit csaltunk, de legalább kijutottunk.

             Még a délelőttbe be akartuk zsúfolni a santanai felvonót (Miraduoro Rocha do Naivo), de az ott dolgozók éppen ebédszünetet tartottak, nekünk is időt hagyva a jó magyar rántott husink elfogyasztására. Megállapítottam, hogy mennyire csodás napsütéses időnk volt végig, 10 perc múlva jött egy nagy felhő és esőben mentünk le az óceánhoz. Így is gyönyörű volt a banánok közt sétálni, nézni a hatalmas vízesést a hegy oldalában. A fentről kavicsoknak tűnő óriási sziklákra nem nagyon mertünk a csúszós cipőnkkel rámenni, meg akartam simogatni a tengert, de majdnem ő nyaldosott meg engem. Gyűjtöttünk köveket, hogy majd kiszínezzük később, aztán vissza is felvonóztunk. Nadrág és cipőcsere után elérkezett a megkésett szundiidő.

             Az Aguage vízeséshez egyedül sétáltam le, az internet szerint kocsival oda lehet állni. Hát mi nem a mocsaras földút felől közelítettünk, ezért le kellett csúszkálnom a domboldalon, de megérte: egy eldugott, utolsó kis vízesés is háromszor akkora volt, mint Magyarországon bármelyik.             A Miraduoro do Guindaste jópofa, üvegfalú kilátóhely, a talpunk alatt látni a több száz méter mélységet.

             Utolsó megállónk a Miraduoro de Sao Cristovao volt. Este hatkor végre megittuk az első kávénkat, ennél festőibb helyet kitalálni sem lehetne, a nap is újra kisütött a kedvünkért.

             Szállásunk panoráma teraszán dugiban megettünk egy adag jó kis gluténos pastel de natat, amíg a bébik lelkesen kavicsot színeztek. Megvacsiztunk, a ponchát is megkóstoltuk, de egyáltalán nem jött be.

2025.10.26. vasárnap

             Túranapot szavaztunk meg, bevezetésnek a leghosszabbat tudtuk le: PR9 Levada do Caldeirão Verde. 12 km hosszú, gondoltuk van egy egész napunk rá, jó lesz az két kisgyerekkel. Helyenként majd lepihenünk, akár alszanak is ha elfáradnak. Az elején mindenki nagyon energikus volt, sütött a nap, az út mellett folyó csatornába nagyon izgalmas volt faleveleket dobálni, nézni az árral szemben úszó halakat. Előre haladva az út egyre szűkült, egyik oldalon folyó, másikon a mély szakadék, egy vékony fém drótba lehetett kapaszkodni. Emilnek is nagyon tetszett a séta, inkább nekünk fogyott el a türelmünk, hogy 3,5 óra alatt sem tettük meg a felét. Nyakban utazott tovább, Emma meg nagyon kemény csaj, végig nyomta a távolságot. Elértük a sötét alagutakat, ahol több száz métert kellett megtenni teljesen sötétben, fejlámpával próbáltunk nem a mocsárba süllyedni. A belmagasság nem volt összeegyeztethető a nyakban cipeléssel, inkább kispasi és sétált kicsit. Ezután már átcsapott kissé szenvedőssé a történet: elkezdett szakadni az eső és az útvonal nagyon keskeny volt és csúszós, nehéz volt a haladás. Örökkévalóság volt, mire a vízeséshez értünk, ahol aztán nagy csalódás ért: az eső ömlött, de a vízesés szinte ki volt száradva, egyáltalán nem olyan volt, mint a képeken. Az utolsó száz méter még le is volt zárva kőomlás veszélye miatt. Lepihenni sehol nem tudtunk, sima részt sem volt a sziklák között, de minden vizes volt. Nyomtunk egy ázott szelfit, ha már teljesítettük a távot, visszafelé pedig nyakba és hátra kaptuk a két gyereket és igyekeztünk begyorsítani. Nehezen bírtuk a testüket, de maguktól is sétálni akartak. Még a vártnál is sokkal keményebbek voltak, a kis lábukkal kétszer annyit kell lépniük, mint nekünk, pedig a végére már mi is meghaltunk. A táj egyébként fantasztikus, nincs egy szabad sziklafelület, mert mindent beborít a dzsungelnyi páfrány, moha, hortenzia. Az eső kicsit elrontotta az élményt, de gumicsizmában élvezhették a pocsolyákat. Még a vízálló nacit, kabátot is valahogy átáztatták, minden pòtruhát használni kellett. Vacsi után nem volt nehéz az altatás.

2025.10.27. hétfő

             Esős napra ébredtünk, 10 percenként felváltva esett és sütött a nap, nehéz volt eldönteni, mi is lesz ebből. Elindulunk, ahol jónak tűnik a helyzet, majd ott állunk meg. A Fanal erdő ködben a legtitokzatosabb, ezért azt vettük célba. Köd az nem annyira volt, csak süvítő szél és iszonyatosan szakadó eső. Tettünk egy próbát és kiszálltunk a kocsiból, 2 perc alatt annyira átáztunk az esőfelszerelés ellenére is, hogy futva rohantunk vissza a fedett helyre. Reménytelennek tűnt a helyzet, a család feladta, egyedül indultam szakadó esőben megnézni a babérerdőt, csak nem maradhat ki, ha már egyszer itt vagyunk. A vízálló cipőm is átázott, de muszáj volt látni, annyira különlegesek és annyira egyedi hangulatot árasztanak a fák. Párszor még megpróbáltunk kiszállni az autóból, mindhiába, Fanalban ezen a délelőttön nem volt fotózós idő.

             Visszaindultunk Ribeira de Janelába, hátha ott nagyobb szerencsénk van. Kismuki elaludt az úton, ezért kicsiénnel kettesben kezdtük el a felfedezést. Megtettünk vagy 50 métert, rögtön a híd alá kellett menekülni a víz elől, de 3 perc múlva ismét kisütött a nap és megnéztük a fantasztikus sziklákat. Minden egyes partja annyira festői Madeirának, haza sem megyünk. A köveken sütkérező rákokat akartuk közelebbről megnézni, de ahogy megláttak minket, azonnal elmenekültek. Még egyszer elbújtunk a barlangba az eső elől, aztán már a fiúk is csatlakoztak. A homokos partnál csak a köves az izgalmasabb, lehet belőle oszlopokat is építeni. A nap első kávéja csak délután történt, a felnőttek kaptak gluténos sütit is, míg a fiatalok a jelölten gluténmentes jégkrémnél maradtak.

             Felmentünk a kilátópontra is, ahol giccses turistacsapda hintás képet lehet készíteni. Seixalra mesés a panoráma, ekkor már a felhők sem takarták el a látványt.

             Hazafelé úton megálltunk egy pálmafa sétányon, összenéztünk, hogy meg kéne venni azt az eladó felirattal rendelkező, lepusztult házikót, felújíthatnánk. Természetesen az eső zavart vissza minket a kocsiba.

2025.10.28. kedd

             Achadas da Cruz felvonójához mentünk, sajnos csak ott derült ki, hogy épp felújítják, egész héten nincs nyitva. Fentről rá lehetett nézni a kis városra, brutál meredekségű. Tombolt a szél, igazából elég durva menet lett volna lejutni. Mindegy, még van időnk, még egy hét múlva is eljuthatunk.
             Két kilátót is útba ejtettünk, nagyon festőinek tűntek, csak egy pillanatig nem lehett megmaradni abban az orkánban. Egy hegyi játszóteret is ki akartunk próbálni, de kismuki rám ugrott, hogy nem bírja a szelet…             Porto Monizban már tűzött a nap, a játszótéren szintén muszáj volt megállni. Megnéztük a természetes medencés strandot, bébik fürödtek volna, de se a hőmérséklet, se a terep nem volt éppen gyerekbarát. A kocsihoz megint futottunk, látszott, ahogy a hegyen szakad az eső, és egyre csak közelít… Mesés a sziget, de ez a klíma nagyon durva. Emil aludt egyet a kocsiban, Emma csatlakozott a fotó túrára. Felmásztunk a templomig, meg vissza, semmi nem volt ott, csak szép növényeket láttunk. Hatalmas mikulásvirágot, ami nálunk pár hét alatt elpusztul, itt meg fa méretűre nő.

             A másik medencékhez is elsétáltunk, ott is éppen megmenekültünk a sz*rrá ázástól, egy étterem bejáratához beálltunk. Később a fiúk is csatlakoztak. Nekik nem volt kedvük kipróbálni, ahogy arcon csap a tenger, csak lányok harcoltunk az elemekkel.

             Ellátogattunk az akváriumba, nagyon pici, de végre Emilnek is tetsző program volt.

2025.10.29. szerda

             A nap indításaként megálltunk az Agua d'Alto vízesésnél, megelőzve a turista buszokat.

             A PR6 - Levada 25 Fontes túrához autóztunk, de egy esőfelhő kellős közepéről indult volna a kirándulás. Ezért inkább délnek vettük az irányt, ugyanannyi idő volt arra körbemenni, mintha az odafelé utat választjuk. Útközben fantasztikus szivárványokat láttunk, nem igazán lehetett megállni fotózni, de szinte minden kanyarban újabb gyönyörűség bukkant elő.             Calhetában álltunk meg a strandon, itt már igazi nyár volt, átvettük a rövidnadrágokat. Mondtam a bébiknek, hogy próbáljanak nem beleülni a tengerbe, mert nem fürdőruhában vannak. Ez nyilván nem jött össze, de a továbbiakban legalább nem volt melegük. Kipróbálták a panoráma játszóteret, otthon is lehetne ilyen tengeri kilátás, nem szenvednék mindig annyira amíg ők őrjöngenek. Ettünk óriás pastel de natát, Emma addig kapott muffint, mindegy neki, de ha mi is édeset eszünk ő is azt kér.             Madalena do Marban a banánföldek között több túraútvonal is van, az öntözőcsatornák mellett lehet közelről is megnézni a hatalmas növényeket. Nem ám olyan pici, mint az enyém otthon, ezek 3-4 méteresek, az egész domboldalban csak banánt termesztenek, imádta mindenki.

             A nap fénypontja az útra hulló Cascata dos Anjos vízesés volt. Nem lehet kocsival alá állni, mosásra használni, hamarabb le kell parkolni és odasétálni, de az út mellett folyó csatorna Emilnek is motiváló volt, gond nélkül legyalogolta. Itt is próbáltam mondani, hogy jó lenne nem eláztatni a cipőt is, de mégsem mindennap tud szétázni az ember egy vízesétől. Visszafelé már póló nélkül gyalogoltak, addig se hűtse őket.

             Haladtunk visszafelé a szállás felé. Éppen nem esett az eső, ezért megnéztük Seixalban a fekete homokos tengerpartot. Emma itt a gumicsizmáját vette fel (a rendes cipő csurom víz volt), egy hullám elől futás során jól hasra esett a tengerbe csizmával, hosszú nadrággal, kabáttal. A harmadik adag pótruházatot is elhasználta. Négyőnknek összesen egy feladott bőröndöt hoztunk, legalább kihasználjuk az összes ruhát…             A természetes medencéket csak felülről néztük meg, már senkinek nem volt energiája lesétálni, a bérelt autót nem akartuk meggyilkolni azon a meredekségen.
             A nap tanulsága: Madeirán nem lehet az időjárással tervezni, az egyik percben süt a nap, a másikban lehull az özönvíz. Meg lehet nézni a webkamerákat, de annyira gyorsan változik, csak kocsiba kell ülni és addig menni, amíg jó időt nem talál az ember. Egy óra alatt a sziget másik végébe is el lehet jutni és útközben is ezer látványosság akad.

2025.10.30. csütörtök

             Végre északon is igazán kisütött a nap, eddig Sao Vicentében mindig szakadt az eső, de most tökéletes volt az idő egy drónozásra. Bébik papucsban másztak fel a kis kápolnához, más lábbeli nem maradt, de végre cseppet sem volt hűvös nyári ruhában sem. Lenyűgöző onnan a kilátás, egyszerre látni a hatalmas hegyeket, a tengert, a kacskaringós völgyi utakat, csodaszép.

             Kihasználtuk a napsütést és Seixalba is visszatértünk, most már lesétáltunk a medencékhez és papucsban áztatták magukat a bébik a tengerben. Nyilván megint sikerült beleülni, de ha őket nem zavarja, engem sem… Az már kellemetlenebb volt, amikor Emil magára öntötte a Calippo levét, ismét félmeztelenül gyalagolt vissza a kocsihoz.

             Kimerítette őket a sok élményt, ezért alvásidőnek egy hosszabbat autóztunk Porta do Cruzba. Nem nagy város, nincs ott semmi, de cuki. Volt idő még édes magányomban körbesétálni, aztán közösen is hosszasan néztük a sziklát, ami vizet fúj ki magából. Valószínűleg elhitték, hogy egy sárkány van ott és az fújja a levegőt… Beültünk egy étterembe tengerikütyüs levest enni. Inkább gyorsbüfének mondanám, és az is szempont volt, hogy egy jó nagy tér van mellette, így nyugodtan őrjönghetnek amíg mi megesszük az óriás vödör kaját. Emma úgysem ehet, Emil meg csak a rizst volt hajlandó megkóstolni. Kaptak helyette lekváros kenyeret, majd otthon esznek táplálót, itt inkább igyekszünk túlélni a két hetet.

2025.10.31. péntek

             Becuccoltunk a kocsiba, második szállásunk felé vettük az irányt a déli partra. Előtte még felkerestük a sziget egyik legkevésbé turistás helyét, a Ribeira do Infernot. Sao Vicente után található ez a régi út darab, aminek a helyére már autópályát építettek, de még megmaradt a régi betonút. Autóval már nem lehet végigmenni, néhol föld hullott az útra, a növényzet megpróbálja visszavenni elfoglalt helyét. A régi alagutakba indák lógnak, csepeg a víz a falán, omlásveszély tábla figyelmeztet, hogy itt bizony már nem nagyon jár ember. Izgalmas helyszín, szerintem megérte a negyedórás kitérőt.             A Miraduoro da Terra Grande körül esőre állt az idő, fel kellett vennünk a kabátot, olyan erősen fújt a szél. Rizsföldhöz hasonlító teraszai jól mutattak a felhők kontrasztjában.             Leértünk a tengerhez, Ribeira Bravaba. Elfogyasztottuk mindennapi natánkat és kávénkat, bébik a Calippot. Tökéletes a hőmérséklet, tökéletes a napsütés, a pálmafák, haza sem megyünk soha. Néztünk szuvenír boltot, már majdnem elvonási tünetei voltak a családnak, nem is tudom, hogyan bírtuk ennyi napig nélküle. A piacon vettünk a még eddig ismeretlen gyümölcsökből. Csudijó az a bolt, rengeteg fűszert, gabonát, aszalt gyümölcsöt, édességet lehet venni kimérve, persze aki tud venni nem gluténmentes dolgokat. Megnéztük a csempés tornyú templomot, bébik besikongatták az egész várost a játszóterezésükkel, közben titokban ettünk még egy natát.

              A Miraduoro Sao Sebastiaoból az egész várost beláttuk, paradicsommadár-virágok szegélyezték a kilátót.

             10 percre volt a madárház (Ilha das Aves), annyira lefáradtak, hogy ez elég volt egy altatásnak. A madarak jófejek, mindenféle színű és méretű papagájjal találkoztunk, csobog a víz a növények között, cuki hely. Emilnek a hattyú és a liba tetszett, ilyen egzotikus madarakat nem lát otthon. A büfében volt gluténmentes jégkása. Gyűlölöm a jégkását, de nagyjából sehol nem jelölik, ezért mégis ki kellett próbálni. Megvárták amíg elolvad, nem tetszett a hideg. Sok értelme nem volt, de legalább csináltam egy fotót, hogy igenis már ittál jégkását, gyerek.             Este elfoglaltuk a második szállásunk. Olyan volt, mintha egy szabadulószobában kéne kódokat felejtenünk, nehéz volt a bejutás, de sikerült.

2025.11.01. szombat

             Funchali városnézéssel kezdtük a novembert. Szakadó esőben szálltunk ki a kocsiból, de szerencsére fél óra alatt már teljesen eltűntek a felhők. Nyaraló üzemmódban nem raktuk előre össze a képet, hogy itt is van halottak napja, és a Mercado Lavradores egész nap zárva tart. Mindegy, majd egy másik nap megnézzük.
             A Telefericora előre vettünk jegyet, de a sor sem lett volna nagy, valószínűleg az átlag embernek nem 9-kor indul a napja. Átrepültünk az egész város felett, teljesen beteg ez a domborzati viszony, ami ezen a szigeten van. Mindenkinek van kilátása a tengerre, annyira meredek az egész város. Először a Jardim Monte Palaceba felvonóztunk. Csudijó hely, mindenhol csobog valami, minden nagyon zöld és virágzik, a flamingók is sokkal rózsaszínebbek, mint máshol. Emil ölben elszundított, addig felmásztunk a domboldalon, ahol odafelé végig lefelé kellett menni. Nem is olyan óriási a hely, de a szintkülönbség jelentős, 2-3 óra kell rá. 

             A botanikus kertbe egy másik felvonóval mentünk. Ez máshogy gyönyörű kert, nincs annyi víz, de a növények sokszínűbbek, tematikusan elhelyezve.

             A nap végére nagyon elfáradtunk, busszal kellett volna visszamenni a partra az autónkhoz. A megállóban a taxicápák sorban próbáltak becserkészni, az egyik konkrétan olcsóbban vitt le minket egy euroval, összeálltunk egy párocskával. Neki addig sem volt üresjárata, mi gyorsabban és egyszerűbben lejutottunk. Kicsit ugyan távolabb vitt a parkolótól, de a délutáni fényekben hangulatos volt a pálmafa sétányon visszasétálni, közben galambokat kergetni.

             Este csekkoltuk, hogy a madeirai mekiben keresztszennyeződés mentes gm hambit adnak, kiscsajnak nagyon bejött. Csak a szendvicset ette, a krumpliban nem voltunk biztosak, a Big Mac sem tetszett a saláta miatt, de a dupla sajtburger teljes egészében lecsusszant. Otthon úgysem kap soha.

2025.11.02. vasárnap

             PR6 - Szt. Lőrinc-félsziget túra a nap célja. Már a parkolóhoz is fel kellett sétálni, olyan sokan voltak kora délelőtt is. A hibát ott követtem el, hogy a hordozót már az elején felvettem, Emil ezt látta és nem volt hajlandó semennyit sem sétálni. Kicsit működött a zsarolás, hogy ha valamikor is jégkrémet szeretne, azért mászni is kell, de én untam meg hamarabb, hogy minden aprócska kavicsért meg kell állni, inkább felvettem a hátamra. Amennyire zöld Madeira, ezen a félszigeten nincs egy darab bokor sem, sehol semmi árnyék. A sziklák gyönyörűek a tengerrel és a hatalmas hullámokkal, minden kanyarban elénk tárul egy fantasztikus kilátás. A terep nem könnyű, sok a le-fel lépcsős menetel. Emma is hamar elfáradt, ezért a teljes hossz nagyjából felét tettük meg, még vissza is kellett menni. Elszoktam már attól, hogy a súlyom negyedét cipeljem, jó kis comb edzés volt. 

             Egy kilátóponthoz még autóval is elmentünk, utána pedig Machicoban fetrengtünk a parton. Bébiknek még mindig nem volt fürdőruhájuk, ez cseppet sem zavarta őket, ruhában temették be magukat a vizes homokba. Én közben rákokat vadásztam, nagyon félénkek voltak, ahogy közelítettem azonnal visszahúzódtak a kövek alá. Ruhával együtt lezuhanyoztam a gyerekeket, ilyen melegben úgysem fáznak meg.

             Santa Cruzban is cuki a tengerparti játszótér, itt kissé már elfáradt a család, inkább indultunk vissza a szállásra.

2025.11.03. hétfő

             A Jardins do Garajauban olyan csúszdák vannak, hogy még én is kedvet kaptam hozzá. Kivájták a fél hegyoldalt, hogy odarakjanak egy játszóteret, de az legalább nem mindennapi, tele van szebbnél szebb növényekkel.

             A Cristo Rei szoborig csak néhány percet kellett utazni. Lesétáltunk a hosszú lépcsőn, amerre csak a szem ellát, kaktuszok fedték a domboldalt. Emilnek mondtam, hogy lesétálunk, de akkor vissza is kell, természetesen visszafelé már nem gondolta, hogy a két lábán megteszi a visszautat is.

             Lemondtam egy újabb botanikus kertről, inkább felvonóval lementünk a tengerpartra. Emilnek nem tudtam válaszolni, hogy miért nem levonónak hívják, ha egyszer lefelé megyünk vele… A parton óriásiak voltak a hullámok, a kövek nagy zajt csaptak, ahogy visszagurultak a tengerbe. Emma egyből ledobta a cipőjét, kicsi félelmet sem mutatva azonnal bement a nagy kövek közé, 2 perc alatt összevizezte az egész testét. Emil nem akart megázni, de leült követ pakolgatni, és egyszer csak ellepte egy hullám. Utána köpködte a sós vizet, inkább hátrébb húzódott az óceántól. Én olyan kényelmes hátonfekvő pozíciót találtam, hogy egy kő pont jó helyen nyomott, hogy nem fájt a discus protrusiom. Aludtam volna egy óriásit, dehát ahhoz már túl nagyszámú lett a család.

             Délutáni programnak a legkönnyebb túraútvonalat terveztük: PR11: Levada dos Balcoes. Semmi szintemelkedés nincs benne, 1,5 km oda, vissza. A kilátás mesebeli, a fotókon semmi nem látszik azokból a szintkülönbségekből, ami a valóságban bármilyen embert tériszonyossá tesz. Tökéletes időnk volt, a nap éppen készült a hegy mögé bukni, narancssárgán világította az egész völgyet. A madarakat nem szabad etetni, mert ellustulnak, de egy kitárt kézre is odaszállnak, Emma türelmesen eljátszott velük. 

             Hazafelé kocsiúton láttuk a lemenő napot, ahogy a felhők felett aludni megy, csodás ez a sziget.

2025.11.04. kedd

             Hegyvidéki nap várt ránk: az apácák völgyében kezdtünk, aztán pedig a Pico de Areeiro csúcsát szerettük volna meglátogatni. Eredeti terveimben egy napfelkelte gondolata is fellelhető volt, de aztán inkább nem kockáztattam, hogy az egész család miattam nyígjon. Korán kell kelni hozzá, sötétben autózni, fagyoskodni, aztán lehet, hogy a ködtől semmit nem lehet látni. Az is lehetett volna, hogy életünk legszebb napfelkeltéje lesz, de azt hiszem inkább majd ezt akkor játsszuk meg, ha nagyobbak lesznek a törpök.
             Az Eira do Serrado kilátóból látni az egész apácák völgyét, nem hiába menekültek ide az apácák a kalózok elől, el van zárva a kis település a meredek hegyoldalak között.

             Curral das Freiras mesés gesztenye termesztő város. Pár napja itt volt a gesztenye fesztivál, de nem vágytunk a tömegbe. Gesztenyés sütiket, likőrt, ételeket így is lehet mindenhol kóstolni. A sajttorta zseniális volt, szuvenírnek pedig mindenki likőrt kap, reméljük jó is lesz.

             Alvásidőben elautóztunk a Pico de Areeiro-hoz. Életünk legdrágább alvásideje volt: óránként 4 euróért ültünk a kocsiban a gomolygó ködben, semmit nem lehetett látni a kilátásból. Kitartóan vártunk, de semmi nem változott. Bébik felébredtek, ittak egy forró tejet, amíg én megnéztem, hogy a túraútvonalon ugyanúgy semmit nem lehet látni, de legalább a lelkemet is kifújta a szél. Odébbálltunk, az egész szigetet belepte a köd, a szállásunkon is egybeolvadt a végtelen óceán az esőfelhőkkel.

2025.11.05. szerda

             9 km kirándulás a napi program: Levada do Moinho & Levada Nova. A túra első fele nem olyan izgi, egy csatorna mellett haladunk végig a domboldalban. Eleinte kis kertek vannak a völgy felé, a csatornából mindenki elrekeszti a kis részét és abból öntözi a termést. Később már eltűnnek a kertek, csak a vékony beton út marad a szakadék és a folyó közt. Cseppet sem gyerekbarát, Emma tökéletesen teljesíti a terepet, de Emilt inkább felvettem a hordozóba. Hősiesen megtett 2 km-t, elfáradt és én is nagyobb biztonságban éreztem a hátamon. A kevésbé bátrak egy lépcsőn lekanyarodhatnak a Levada do Moinhoról a túra második felére, a Levada Novára. Mi inkább a hosszabb, de izgalmasabb utat választottuk: kétszer át kell ugrálni a köveken a folyón és ugyanarra az útvonalra jutunk. Emma már kezdett volna elfáradni, de a vízen átkelés meghozta az energiáját. Azt mondta, ez volt a nyaralás legjobb része. Én Emillel a hátamon igyekeztem nem a folyóba esni, mindenki megúszta szárazon. A visszaút harmadánál eljött a várva várt rész: két vízesés alatt kellett átbújni, amit egy fejlámpás töksötét alagút követett. Azt hittem jobban el kell dugni a fényképezőmet, de nem lettem csuromvíz, a járdán egész szárazon át lehetett sétálni. A barlangban sem tocsogtunk a pocsolyában, a csatornában is kevés volt a víz. Csodahely egyébként, bébiknek is nagyon tetszett. Visszafelé kissé fáradtan indultunk el, néhol a szikláról ránk hulló cseppek felfrissítettek. Emilt nem mertem lerakni, a maximum fél méternyi ösvény sehol nem szélesedett, egyik oldalon víz, másikon szakadék. Általában volt vékony fém drót, mint korlát, de helyenként az oszlopok is kidőltek és nagyon kellett egyensúlyozni. Emma egy szuperhős, olyan tempóval mentünk végig, hogy pihenőkkel együtt is 4,5 óra alatt teljesítettük a távolságot. A célban jégkrém, kávé és nata várt minket, ez adott motivációt.

             Mivel még maradt időnk, Ponta do Sol partját végigsétáltuk és még lábáztatásra, kavics pakolgatásra is jutott idő.

             Hazfelé Funchal dombololdalának ezernyi apró esti lámpafénye világított a teliholddal - festeni sem lehetne szebbet.

2025.11.06. csütörtök

             Másodszorra is megpróbáltuk a Pico do Arieirot, a webkamera alapján jónak tűnt a helyzet. Valóban, amikor odaértünk alig volt felhő, minden irányba elláttunk a tengerig. A család hamar feladta a lépcsőzést, de én szerettem volna megtenni azt az 1.2 km-t, ameddig lehet menni a PR1 lezárásáig. Csoda egy hely, óriásiak a hegyek, gyönyörűséges, ahogy gomolyog az a néhány pamacs felhő. Ez a kis bejárható rész is igen fárasztó, meredek lépcsőkön kell le-fel mászni a keskeny sziklafalon. Ekkora távolsághoz is kell az edzettség, nem éppen 3 éveseknek való. A strairway to heavent alig ismertem fel, fotókon monumentálisabbnak tűnik, de mindenesetre nagyon különleges a keskeny járda, két oldalán a mélységgel. Mire visszaértem a családhoz, már kezdték ellepni a felhők a hegyeket. Mire megebédeltünk, eltűnt a kilátás és ködbe burkolózott minden. Csupán negyed óra különbség, az időjárást nem lehet kiszámítani.

             A hegy után tengerpartra vágytunk. Faja dos Padreshoz mentünk le felvonóval. Virágokkal szegélyezett papaya, pitanga, banán ligeteken vezet az út egy étteremhez és a strandhoz, bájos kis hely. A part itt sem túlságosan fürödhető az óriás hullámok és a lábtörő kövek miatt, de lábáztatásra és torony építésre tökéletes.

             A Cabo Girao üvegfalú kilátóhely útba esett hazafelé. Tériszonyos élmény, szerencsére a tömeget elkerültük. Szerintem sokkal szebb és ingyenes kilátók is léteznek a szigeten.

2025.11.07. péntek

             Az utolsó egész, levezető nap következett. Camara de Lobos is olyan kisváros, hogy nincs ott semmi, de annyira cuki, hogy mégsem lehet betelni vele. Színes csónakok hevertek a kikötőben, egy rajz csoportnak adtak portrét. Kávézók veszik körbe az öblöt, be is ültünk egybe. A pincér furcsán nézett, hogy fél 11-kor ponchát rendeltem, kihozta “for the mommy”. A magyar anyák már csak ilyenek, pláne ha ez az utolsó nyaralós napjuk, otthon pedig vár az ősz és a takony… Megcsodáltuk az égbe nyúló pálmafákat, kavicsok közt eszegető rákokat. Megnéztük a szemétből épített fókát, távolról cuki, közelről inkább ijesztő. Még két év gluténmentesség után is megfacsarodott a szívem, ahogy a fokhagymás tengeri kütyü illatok szálltak felénk az éttermekből, de mi is tudunk panoráma pikniket csapni a legjobb kilátásoknál.

             Emil alvásideje alatt a Praia Formosához mentünk pancsolós délutánt tartani. Fürdőruhánk még mindig nem volt, de kicsiént ez cseppet sem zavarta. Futkározott a hullámok elől, néha nem ő nyert. Olyan hangosan sikongatott, hogy az összes ember rajta mosolygott. Később a pasik is csatlakoztak, bébiket teljesen belepte a fekete homok.

             Még Funchal belvárosára is jutott egy kis idő. Már mindenhova felrakták a karácsonyi fényeket. Vártam volna, hogy bekapcsolják őket de nem tették, pedig rövidnadrágban, nyaralás közben, ősszel világító karácsonyfát látni ritka élmény lett volna.

2025.11.08. szombat

             Délután indult csak a repcsink, ezért Funchalban mászkáltunk egész délelőtt. Megnéztük a piacot (Mercado Lavradores), volt néhány gyümölcs, amivel két hétig nem találkoztunk, de majd legközelebb.

             A Santa Caterina parkban próbáltuk megjegyezni, hogy milyen fantasztikus növényeket láttunk a két hét alatt, legközelebb nem tudom mikor találkozunk ekkora bőséggel. Elidőztünk a játszótéren, otthon is jobban szeretném ezt az időtöltést, ha ennyiféle pálmafa közt lehetne hintázni a tengert nézve. Utoljára is a mekiben ebédeltünk, azt hiszem kissé elborult az agyam, hogy legalább egyszer nem tudunk étteremben enni. Ilyen esetekben derül ki, hogy még mindig nem jutottam az elfogadás szintre.

             Machicoba mentünk, ahol le kellett adnunk az autót. Itt is jutott idő a játszóterezésre, meg a préselt cukornád ital kipróbálására. Azt hittem olyan lesz, mint a cukorterhelés lötty, de nem is volt annyira émelyítően édes, bár egy citromlé illett volna hozzá.             Leadtuk a kocsit, kaptunk 100 euro büntetést, mert állítólag homokosan adtuk vissza. Volt már olyan bérelt autónk, amit valóban összekoszoltunk, de ezt egyáltalán nem, elég szemétség volt rámondani, hogy homokos. Magic Islands a cég, csak hogy itt is negatívan pontozzam.
             A reptéren láttunk még egy utolsó dupla szivárványt, máshogy nem is lehetett volna elbúcsúzni ettől a csoda szigettől.

2025.08.02. szombat

             Egy rövidke, pontos és átaludt repülőút után megérkeztünk Bariba. Az utakat óriás leanderek szegélyezték, amik tizedannyi törődést nem kapnak, mint nálunk, mégis sokszorosára nőnek és roskadnak a sok virágtól. A tömeg éppen sziesztázott, nem sokan kóborogtak a szűk sikátorokban. Megnéztük a tésztakészítő utcát, jó program nem gluténérzékeny gyerekeknek nyomkodni a színes gyurmákat. Először a Colibrio nevű helyre vezetett az utunk, ahol bevásároltunk némi mentes cuccot és teleraktuk a pocakunkat sütivel. Az a titka az olasz pékáruknak, hogy csak gluténmentes, de van benne tej és cukor is. Így íze is lesz és puha és csodálatos minden süti. Megsimogattuk a tengert, nehéz volt a bébiket elrángatni onnan, nem fürdésre készültünk a kikötőben. A szállásunk Martina Franca-ban volt, először útba ejtettük a Conadot, begyűjtöttünk néhány sonkát, sajtot, gyümölcsöt, joghurtot. Annyira menő ez az ország, mindenre rá van írva a gluténmentes, nem őrülök meg a boltban 10 perc alatt. Valószínűleg nem főzök a héten, akkora választék van alap élelmiszerekből, hogy inkább kiélvezzük a sokszínűséget.

             A szállásra nem sikerült odataláltunk elsőre, szegény néni egy óráig várt ránk, pedig nagyon cukimuki volt, még welcome innivalót is adott. Emil belekortyolt a buborékos, savanyú limonádéba és azzal a lendülettel vissza is köpte, de rendes volt tőle, hogy gondolt ránk. A városban kerestük a lakást, de bőven azon kívül, egy tanyán volt. A ház nagyon tágas, és akkora telke van, hogy nem is látni a végét. Bőven sötét lett, mire lakomát csaptunk a szerzett kajcsikból, a kerti lugas alatt hallgattuk, ahogy rókák szelik át a hátsó udvart.

2025.08.03. vasárnap

             Éjszaka csacsit hallottunk, reggel kakasszóra keltünk. Reggeli közben is végig azon gondolkodtunk, hogy menne ez a tanya élet, minél öregebbek vagyunk, annál nagyobb nyugira vágyunk. Egy cica is odajött ételt koldulni, legalább szórakoztatja a bébiket, otthon úgysem lesz soha macskánk.
             Polignano al Mare volt az első látnivalónk. Egyszer már voltunk itt gyerek nélkül, akkor azért nem volt idő mert csoporttal utaztunk, most meg kezelni kell az előforduló nyafikat, az kicsit elvesz a hangulatból. Egyébként gyönyörű a város még mindig, de itt megtaláltuk a tömeget, nagyon sokan voltak mindenhol. Másodszorra is körbefotóztam mindent, aztán kerestünk gluténmentes fagyit. Csak reménykedünk, hogy tényleg az, ha az AIC ajánlja, akkor biztos úgy van. 

             Bucik elfáradtak, Monopoli felé menet 2 perc alatt elaludtak a kocsiban. A szundi alatt én csekkoltam a Cala Tre Buchi névre hallgató partot, ahol egy zsebkendőt nem lehetett volna leteríteni, olyan sokan voltak. Egyébként nagyon szép tiszta türkizkék a víz, a sziklákkal tagolt homokos öblökben lehet pancsolni. Inkább közelebb mentünk a belvároshoz, a déli részén találtunk egy kis öblöt, ahol legalább le tudtuk rakni a törülközőnket és megmártóztunk végre a tengerben. Emmának nagyon tetszett, hogy ezt a hullámfürdőt nem kapcsolják ki, nem úgy, mint a strandon. Emil is nagyon bátor volt, karúszóval semmi félelmet nem ismer.             Átgurultunk a kikötőhöz. Ez a rész nekem nagyon bejött, egyáltalán nem voltak zavaróan sokan, de a hajókat is nagyon hangulatos körbesétálni, a város is rettentően helyes. A vacsi egy gluténmentes pékségben ért minket, nem volt olcsó, de legalább volt. Kivételesen mindenkit megszállt a béke és magunkba szívtuk az olasz kisváros hangulatot.

             Vasárnap este nincsenek nyitva a boltok. Persze csak onnan tudjuk, hogy éppen milyen nap van, hogy nem tudunk bevásárolni. Valami azért akad még a szálláson is, na meg a szénhidrát dömping valószínűleg kitart reggelig.

2025.08.04. hétfő

             Egyáltalán nincs az a forróság, amire számítottunk, reggeli közben fáztunk a kertben. Ostuniban már tűző napon indultunk a városba, be is melegedtünk a hegymenetben. Makika már egy éve nem ült babakocsiban, most egy cseppet sem tiltakozott, ahogy tologattuk a testét. Valószínűleg ez az utolsó út, ahol még nem szakad össze alatta, de most elég jó, hogy nem kell bicepsszel tartani és még jobban összemelegedni. A városban csak a hangulat felvétele volt a célunk, nézegettük a fehér utcákat színes virágokkal, még színesebb üzletekkel. Cukika egy hely és olyan igazságtalan, hogy az egész ország tele van ilyen cuki kisvárosokkal.

             Az ebédet nagyon kreatívan megoldottuk, nem találtunk cöli és egyben gyerek kompatibilis helyet, ezért a boltban vásároltunk kenyeret, sajtot, sonkát, gyümölcsöt és joghurtot, egy fa árnyékában elfogyasztottuk. Pénztárcabarát, tuti gluténmentes és mindenki teljesen elégedett a menüvel, nem kell túlbonyolítani. Az ananász annyira édes volt, évek óta nem ettem ilyet, a szeder is mind elfogyott.
             A szundiidő a kedvenc egy-másfél órám: kölykök pihennek a kocsiban, egyik sem fogja le a kezemet és édes magányomban indulhatok a fotó túrámra. Ezúttal Torre Canne városában sétáltam körbe a világítótornyot. Nem sikerült a legjobb szögben megörökíteni, de féltem a felcsapó hullámoktól, ami helyenként még a járdát is eláztatta. A parton nagyon sokan nyomorogtak, ezért még ébredés előtt arrébb álltunk, a Lido Morellit céloztuk meg pancsolásra. Itt is csóróban nyomtuk, még a parkoló előtti ingyenes úton megálltunk az autóval, a fizetős strandot pedig ki lehet kerülni, mindkét oldalán óriási homokos partban folytatódik. A szél elég rendesen fújt, de a víz gyönyörű, a kék minden árnyalatában pompázott. Hatalmas hullámok voltak, Emma sem merészkedett nagyon be, Emil élvezte az óriási homokozót. A homok nagyon puha volt, a szél miatt nem is érződött forrónak. Késő délutánig maradtunk, majd miután kigyönyörködtük magunkat, visszaindultunk a szállásra.

2025.08.05. kedd

             Lovak kolompolására keltünk. Tehénnek gondoltuk őket, de valójában pacik voltak, fura zajok reggel 7-kor. Annyira hideg volt, hogy inkább bent reggeliztünk a házban.
             Aztán mire megérkeztünk Grottaglie kerámia készítő városába, ismét izzasztó volt a meleg. Ez a rész távol esik a tömegturizmustól, autót se nagyon láttunk az olajfa ligetek között, a városban is csak néhányan lézengtek. Erős volt a késztetés, hogy lecseréljük a nappali lámpáit ilyen faragott csodákra, de aztán jobban átgondolva nem igazán tudnánk biztonságban haza szállítani, megelégedtünk a hűtőmágnesekkel.

             A kerámia műhelyeken kívül nem sok a látnivaló a városban, igazi lepusztult dél-olasz hangulat uralkodik az utcákban. A csapvíz az utcán futó csőben folyik, senkit nem zavar, hogy az autók áthajtanak rajtuk, szivárognak itt-ott. Fűre lépni nem érdemes, nincs a kutyagumi bezsákolásának akkora kulturája, mint nálunk.
             Tovább autóztunk a tengerpartra, Campomarino di Maruggioba. Errefelé már kifejezetten sok volt a szemét az út mellett, durva ez a kontraszt ilyen kis távolságra a világ egyik legfelkapottabb régiójától. A parkolás pont ránk volt időzítve: 2-ig kell fizetni, 2 és este 7 között ingyenes, utána megint fizetős. A parkolóőr is sziesztázik valószínűleg, mert az égvilágon semmit nem találtunk nyitva. Kicsién mellőzte a délutáni szundit, ezért csatlakozott hozzám a hely felfedezésére, de semmi izgalmasat nem találtunk, az erősen fogytában lévő napolajunkat se tudtuk pótolni egy egyébként teljesen kiépített turista helyen. Visszaültünk a légkondis kocsiba, majd mikor mindenki felébredt, pancsoltunk egy nagyot a tengerben. Azt az egyetlen mozdulatot nem irigylem a homokos strandban, amikor visszaülünk a kocsiba. Eléggé fájna minden nem ezt porszívózni, de lehet hogy azért el tudnám viselni.

             Ehettünk volna a parttól 2 percre eső kajáldában fociaccát, de inkább autóztunk 40 percet Taranto felé, ez van, ezt dobta az élet. A Victory House Caffee azt hittük ad nekünk gluténmentes vacsit, de csak falatnyi süti volt amit lehetett enni. Kölyköknek maga a mennyország nyilván, de arra azért jó volt, hogy a szállásig ne haljunk éhen.

2025.08.06. szerda

             Martina Francában szerdánként piac van, gyümölcs, zöldség, husi, olivabogyó, ruha, kínai vackok, minden megvásárolható. A gyümölcsök kb. fele annyiba kerülnek, mint nálunk, és még ízük is van. Vettünk eddig ismeretlen dinnyét, meg még valamit, aminek a nevét sem tudjuk, csak annyi derült ki, hogy meg lehet sütni, de nyersen is lehet fogyasztani. Este teszünk egy próbát. 3 eurós nyári felsőkből is bevásároltunk, Emmát nem zavarta, hogy az kicsi felnőtt méret, jó lesz az neki, majd belenő. Olyan nevetséges áron voltak cipők, ruhák, hogy a fél piacot megvehettük volna, de aztán szerencsére ismét győzött a józan ész és inkább a belváros felé tartottunk. Nagyon cuki hely, rendezett, hangulatos, ha nem itt van a szállásunk nem hiszem, hogy megnézzük, pedig a szemétdombok helyett nagyon üdítő színfolt.

             Délután Cisterninoba utaztunk, alvásidő alatt végig fotóztam és videóztam az egészet. Itt is csak 5-től kell fizetni, teljesen ellentétes a bioritmusunk az olaszokkal, de legalább nem találkoztunk sok emberrel. Jégkrémet uzsonnáztunk, elsétáltunk a kilátásig, fél órán át pillangót etettünk és kergettünk a szökőkútnál.

2025.08.07. csütörtök

             A leghosszabb autózás következett, Salentoba mentünk levadászni a legszebb partokat. San’t Andrea dekoratív szikláit csodáltuk meg először. Strandolni esélytelen volt ott, már délelőtt tele volt a part. Odavagyok a tenger színeiért, de szegény drónunk nem tudta megnézni a kilátást, annyira fújt a szél.

             Pár kilométerrel arrébb, Torre dell’Orso városában a parkolás baráti volt, 5 euro egész napra. Napernyőre viszont inkább nem költöttünk: 2 ágy, egy napernyő 50 euroért elég húzós. A ciki csak az, hogy alig van szabadstrand része az óriás homokos partnak, végig fizetős. A legszélén találtunk két törülközőnyi helyet, sokan nyomorogtak ott, próbált mindenki spórolni. Úgysem sokat feküdtünk volna, inkább hullámfürdő, várépítés volt a program.             Harmadik megállónk a Grotta Della Poesia volt, egész héten itt fizettünk először belépőt. Óriási hullámok csapkodják a sziklákat, kialakítva ezt a természetes medencét türkizkék vízzel. 10 perc alatt meg lehet nézni, de szerintem mindenképp megéri.

2025.08.08. péntek

             Az utolsó napra hagytuk a legbájosabb kisvároskát, Alberobellot. Itt is voltunk már ketten,  akkor leszakadtunk a csoporttól és a turista áradat előtt jártuk be az utcákat. Most nem sikerült időben érkezni, már harcolni kellett a valahogy kinéző fotókért. Voltak olyan trullik, ahol sorban álltak azért az emberek, hogy lefotózzák magukat, és hosszú percek teltek el a fotók ellenőrzésével, ahelyett hogy addig mást előre engedtek volna. Úgy döntöttem, hogy na ne szórakozzunk, előre oldalra mentem és lefotóztam fél másodperc alatt amit akartam. Senki nem nézett rám csúnyán mert a fotóra nem lógtam be, ha nem magamat fényképezem, akkor előre szabad menni… durva, hová süllyedt ez a világ.

             Egy AIC által ajánlott szendvicsezőben ebédeltünk, ahol mindent el tudtak készíteni gluténmentesen, remélhetőleg keresztszennyeződés nélkül. Rendeltünk 3 féle szendvicset, hátha valamelyik tetszik, de drága gyermekeim csak a tetejüket, a nyers kenyeret rágták gyümölcslével. Azt hiszem ez volt az elborulásom pontja. Minden energiámat abba fektetem, hogy ezek változatosan egyenek, ne szenvedjen hiányt a család attól, hogy gluténmentesen kell enni, jó lett volna legalább egyszer beülni valahova, úgy tenni mintha normálisak lennénk, de nem, egy szendvicset sem lehet megenni. Az egy dolog, hogy mi mindenből kimaradunk Olaszországban, a glutén legprofibb országában, de hogy ilyenkor sem lehet enni, feladom… Nem kell órákat eltöltenem a biztonságos helyek keresésével, elég natúr kenyér némi cukorral, tápértékkel rendelkező ételeket majd otthon, egy hét alatt semmi bajuk nem lesz….
             Locorotondot megint alvásidőben sétáltam körbe, legalább néztem az éttermekben vígan falatozó embereket. Pici város rengeteg sikátorral, amiket tele raknak szebbnél szebb virágokkal. Valószínűleg nem laknék ilyen kőrengetegben, de turistaként nagyon hangulatos a kicsiny erkélyek legapróbb dekorációját felfedezni. A család is csatlakozott ezután, játszótereztünk, majd addig sétálgattunk, amíg kinyit a következő gluténmentes hely, az Essenza, ami 100%-ban mentes. Itt végleg megfogalmazódott, hogy csak le kell mondani a gasztronómiáról, egyszerűen csak nem azt a kártyát osztotta az élet. Úgy tűnt adnak rendes kaját, de csak péksütit vacsiztunk. Nem volt rossz, csak a lelkem halt meg, hogy egész héten nem ettünk egy tésztát, vagy pizzát, vagy bármi élvezeteset.

2025.08.09. szombat

             Bariba menet még meglátogattuk utoljára a mentes sütizőt, a pisztáciás croissant mindig visszahoz az életbe.
             Most csak fél órát késett a Ryaniar, annyit még pont túléltünk.

2025.04.18. péntek

             A húsvéti hosszú hétvégére egy zöld feltöltődést szerettünk volna, ezért Ausztriába utaztunk.
             Egy soproni gyors megállás után a Family Parkba autóztunk. Elsőre soknak tűnhet a 34 eurós belépő, de cserébe óriási a vidámpark, minden korosztályt szórakoztat és nagyrészt korlátlanul fel lehet ülni mindenre, csak néhány plusz zsetonos hely van. Mindkét gyerek bátrabb volt a vártnál, Emma csak a szabadesésnél bánta meg a vakmerőségét, a többit nagyon élvezte. Emil pár hónapja még a csúszdáktól is félt, most direkt azokat vadászta, néha azért neki sem sikerült felmérni, mennyire lesz gyors és meredek a zuhanás. Az egeres hullámvasútra és a vizezős csónakra csak felnőttek mertünk felülni, a fejem mindent elmond, mennyire állat volt:             Több órán át bírtuk az izgalmakat, végül az eső mosott el minket, pedig még lett volna felfedeznivaló. Még tuti visszatérünk, nincs messze és az idő múlásával bébik is egyre jobban fogják élvezni.
             A kocsinkat teleraktuk még otthon kajával, hogy bírjuk a húsvéti bolt zárva tartást, étterembe úgysem mehetünk. Csak nyers húsért mentünk a Billába egy gyors bevásárlásért. Akármerre nyugatra kimozdulunk, az élelmiszerboltok sokkal szebbek: tele minden zöldséggel, gyümölccsel, salátákkal, így sokkal könnyebb lenne otthon is mindenkinek egészséges életmódot folytatni, ha a kínálat is változna. Talán nincs a csilivili tálakra ekkora kereslet, nem tudom mással magyarázni, nálunk miért nem így néz ki egy bolt. Az meg felfoghatatlan, miért kerül ugyanaz a márkájú gluténmentes kenyér a felébe, ráadásul több fajtájú is megtalálható. Nem nagyon fért már az autóba semmi, de hazafelé kedden amikor már kinyit minden, viszünk haza mentes szezámos bagelt,  croissant.
             A szállásunk nagyon tágas, ilyen felszerelt konyhát még sosem láttam.

2025.04.19., szombat

             Emma névnapi köszöntésével indítottuk a napot, nehéz volt a friss ajándékok mellől elrángatni kirándulni.
             Sajnos a Schneebergen csak a jövő héttől indul a fogaskerekű, nem tudom miért nem a hosszú hétvégén, elég butusok, de libegővel így is fel tudtunk menni valameddig. Emil először eléggé rettegett, de aztán végig szövegelte az utat, rájött, hogy jó érzés repülni. A csúcsot még havas sávok díszítették, a felhők nagyrészt kitakarták, de néha előragyogott a fehérségük. A szokásos almalé és kávé adagunkat elfogyasztottuk fent, hoztunk gluténmentes nasit, ezért mi is fogyaszthattunk gluténos túrós rétest. Minden német tudásomat összeszedtem, zwei Topfenstrudel mit Vanillesauce, bitte, nagyon büszke voltam magamra.

             Autós alvásidő után a Raxra mentünk felvonóval. Mivel nem akartunk nagyot túrázni, kissé vergődésbe csapott át a fenti lét. A lefelé felvonóra foglalni kellett helyet  és csak 1,5 óra múlva volt szabad, ezért addig hógolyóztunk, pocsolyáztak  hosszasan, néztük a kilátást miközben leégett a fejünk a napsütésben.

2025.04.20., vasárnap

             A Myrafalle vízeséshez a tömeg előtt értünk, így is minden kanyarban magyar szót lehetett hallani. Csodahely, kristálytiszta patak folyik a fa pallók alatt, mellett, körül, a domboldalon végig zuhan a víz. Felfelé vinni kellett a 15 kg-os súlyzócskát, visszafelé már úgy kellett fogni, hogy lassabban lécci, nem kell ekkora lendület. Megsimogatták a patakot, még a cipők is szárazak maradtak. Az étteremben ittunk kávét és almalevet, mondtam a családnak, hogy itt csak folyadék van, majd később eszünk, nyilván a pincér itt is magyar volt, fura volt ez a mondat. Pedig én csak nem akartam előkapni a gluténmentes szendvicset, de igazából lehet, hogy a magyaroktól nem olyan ritka ez a mondat. A játszótéren is meg kellett állni, kiscsávó nem szívbajos, minden óriási dombra felmászik, pedig annyira nem tűnik még stabilnak az egyensúly érzéke. Volt ott egy kis tó is fa deszkákkal, amin a kövekre lehetett menni, meg egy kézzel hajtós hajó is, még itt sem zuhant bele senki. Nézegettünk molnárkát, vízi csigát, olyan jó, hogy végre tavasz van, meleg és napsütés.

             Alvásidőben ügyeletes gyógyszertárhoz autóztunk tetű ellenes cuccért, az összes gyerek finomságot kipróbáljuk.
             Semmeringben nem működött a felvonó a Milleniumswarte kilátónál, hiába mondta az ellenkezőjét az internet.
             Kicsit azért még kellett kirándulni, a 20 Schilling Blick pontról figyeltük a viaduktokon áthaladó vonatokat. Bébik feltúrták az erdőt, gallyakat, leveleket, kavicsokat gyűjtöttek. Koszos gyerek boldog gyerek.

2025.04.21., hétfő

             A nyuszi Ausztriában is utolért minket és tojásokat rejtett el az udvarban, nem merte elfelejteni, mindkét gyerek nagyon számított rá.
             Sankt Corona am Wehchselben, a Motorikparkban játszótereztünk. Kicsit soknak tűnt igazából csak hármónknak az összesen 50 euro körüli belépő, de nagyon menő mozgásfejlesztő park. Egy egész domboldal tele van mindenféle mászókával, egyensúlyozó építményekkel, még felnőtteknek is kihívás néhol végigmenni. Végre egy hely, ahol nem folyik szét egy fél óra után az agyunk és minket is szórakoztat. A bob is nagyon menő, hosszú és meredek, Emma végig sikította az egészet :)

             Mönichkirchenben fellibegőztünk a dombra, ott is lehetett volna különböző állomásokra túrázni, de lemaradtunk az ingyenes panoráma ugrálóvárnál és játszótérnél. Lefelé a nagyobbak libegő helyett választhatnak egy fura 3 kerekű bicikliszerűséget is, Emil szívrohamot kapott volna tőle, de legközelebb tuti kipróbáljuk. Lent még ásványt mostunk: lehet venni egy zacskó homokot, amiből vízzel és szitával ki kell szedni a kavicsokat, gyerekeknek zseniális.

2024.04.22., kedd

             Hazamenetel előtt még teleraktuk az autót a bevásárlással, a gluténmentes dolgok a felébe kerülnek, de minden más is nagyjából a kétharmadába, elég szégyen…

2025.02.20., csütörtök

             5,5 év folyamatos gyerekezés után végre kaptunk egy kis szülői kimenőt, egyenesen Barcelonába utaztunk. Reggel 4-kor nem volt nagy élmény tavaszi vékony kabátban kimenni a -9 fokba, de motivált, hogy ott 25-tel több lesz.
             A repülőút nagyon kényelmes volt. Nem vettünk helyjegyet, mert a jegyárhoz képest irreálisan drága lett volna, ezért a kedves Ryanair nyilván szétültetett minket. Így kerültem a vészkijárat sorába, ahol senki nem ült mellettem, ezért mégis egymás mellett tudtunk lenni, ablak mellett, ekkora lábterünk pedig még Kuba felé sem volt a 11 óra alatt…
             Időben érkeztünk meg, vonattal egyenesen bementünk a belvárosba. Annyira reggel volt még, hogy minden akkor kezdett ébredezni. Délelőttre nem volt fix programunk, bolyongtunk egyet a La Ramblán. Cseppet sem volt jó idő, véletlenül sem láttunk napsütést. Első szembejövő látványosság a Mercato de la Bogueira volt. Csodálatos hely, minden embertelenül drága, de annyira szépek a gyümölcshalmok, péksütik, nyers és sült tengeri kütyük, még a tojás árus is mutatós volt. Ha nem is nagybevásárolni, de nézelődni mindenképp jó meglátogatni. Két croissantnak nem tudtunk ellenállni, mégis kellett végre kalóriát rakni magunkba. 

             A séta következő random megállója a Placa Reial volt. Számomra minden szép, ahol pálmafa van, a szürke felhők ugyan a fotókat elrontották, de a szabadság hangulatot nem tudták befolyásolni. Beültünk egy melegítő oszloppal rendelkező helyre kávézni, onnan szemléltük a tér eseményeit. Elsétáltunk egyenesen a tengerig, itt is látnom kellett az összes pálmafát.             Rájöttünk, hogy igyekeznünk kell, mert 13:30-ra van jegyünk a Sagrada Familiába. Fura volt, hogy szabadok a kezeim, nem lóg rajtam egy gyerek sem, éreztük a sétáló energiát és gyalog mentünk odáig. Szerencsére vettünk előre jegyet, mert helyben két napra előre nem volt egyáltalán. Az időpontig még belefért egy churros, ez is a turista lehúzás kategória, de egyszer azért rendben volt. A templom lenyűgöző, nehezen lehet szavakat találni Gaudi műveire. Az azért elmond valamit, hogy nagyjából 3 perc alatt unok meg minden átlagos építészetet, de itt lélegzetvisszafojtva sétáltuk körbe, majd üldögéltünk csendben, a színes ablakokban gyönyörködve. A nap nyilván most sem sütött cseppet sem, nem láttuk azt a fényjátékot, ahogy a színes foltok táncolnak a falakon, majd legközelebb. A passió oldalhoz felmentünk a toronyba, nagyobb kilátásra számítottunk és épp arrafelé építkeznek is. Kicsit olyan volt fent, mint Párizsban: nem jó felmenni az Eiffel-torony tetejére, mert az az egyetlen hely, ahonnan nem látod a tornyot…

             Kellőképp megéheztünk a nézelődésben, ezért rövid menetelés után beültünk egy véletlenszerűen kiválasztott helyre, és ettünk egy jó tengeri herkentyűs paellát.
             Visszasétáltunk a Katalán Zene Palotájába. Belőhettünk volna közelebbi néznivalót is, de ez mindkettőnket nagyon érdekelt. Nem volt zsúfolásig tele turistákkal, de a terasz mozaikos oszlopjaihoz volt némi sorban állás. A koncert terem annyira szép, hogy itt is kellett üldögélnünk, hogy minden apró részletét megemésszük. Egyszer hallgathatnànk is ott valamit, ilyen környezetben remek élmény lehet.

             Mire kijöttünk, már esteledett, ideje volt megkeresnünk a szállásunkat, ahová busszal mentünk. Még bevásároltunk estére néhány kötelező nasit: epret, sonkát, sajtot. Végül összehoztuk a 25 ezer lépést, jól esett megpihentetni a lábainkat.

2025.02.21., péntek

             A Güell park előtt reggelit a 365 pékségben vettünk. Annyira, de annyira hiányzik a glutén, csak ilyenkor érzem, egy friss és ropogós szendvicsnél, amilyen textúrát sohasem lehet elérni búzaliszten kívül bármi másból. Most feltankoljuk vele a testünket, leginkább az agyunkat, a lelkünknek hiányzik a legjobban.
             A parkba majdnem nyitásra értünk, korán volt még és az eső is csepergett, még nem voltak sokan. Teljesen beteg és zseniális, hogy Gaudi nem ismerte az egyenest, de a párhuzamost vagy az egyenlő magasságot sem. Az árkádok, hidak, kilátók rengetegében is sok időt el lehet tölteni, napsütésben hosszasan üldögéltünk volna az agavék szomszédságában. Minden pad annyira volt vizes, hogy kellemetlen volt leülni, de a növény és pálmafa imádatommal kihagyhatatlan volt. Papagájok repültek a pálmafákon, hangosan tudtunkra adták, hogy menjünk arrébb, amikor épp alattuk haladtunk el. Minden játszótérnél megjegyeztük, hogy biztosan tetszene a bucikáknak. A kert teraszán megtaláltuk a tömeget is, szerencsére annyira azért nem hullott az eső, hogy egymás szemét szurkálják esernyővel az emberek. Nem is a fotózással húzták az időt a kilátásnál, hanem azzal, hogy egy fényképet perceken át kellett csekkolni a telefonon, ahelyett, hogy csinálnának vagy százat, egy csak jó lesz. Esélyem nem volt minőségi fotó/videó gyártásra, ügyeskedtem a gimbállal is, de egyelőre nagyon kezdő vagyok. Valahol a gyík környékén untuk meg a százezredik útban álldogáló kínait is, nem tudom szezonban mekkora itt a forgalom, de számunkra ennyi is soknak bizonyult.

             Átbuszoztunk a Hospital de Sant Pauba, amely egészen 2009-ig kórházként funkcionált. Mára azonban a világörökség részeként a turisták számára látogatható épületegyüttesé vált. Egy főépületből áll és több kisebb épületből, ezeket folyosók kötik össze, ahol betegeket szállítottak. Építészetileg tényleg lenyűgöző, de cseppet sem praktikus orvoslás szempontjából: a 18m belmagasságot ketté is oszthatták volna, és akkor nem kell egy óriás terembe zsúfolni akár 50-60 ágyat. Arról nem is beszélve, hogy a csilivili rücskös díszítés infekciókontroll szempontból hogy állja meg a helyét…

             Kissé megkésett ebédként egy nagy adag steaket fogyasztottam el, katalán krémmel koronázva az étkezést.
             A Casa Milába vettünk online jegyet, de még volt időnk, ezért mini croissant is ettünk második desszertnek, mégiscsak nyaralunk, vagy mi. A Casa Milá kívülről nagyon menő, nincs benne két egyforma ív és semmi egyenes sem, a tetőterasz is zseni. Fisheye objektívem jól érezhette magát itt, be lehet látni vele az egész szerkezetet.

             A belső kiállítás cseppet sem kötött le, a tetőn kívül nem igazán éri meg a látogatást, elég horror jegyára van.
             Úgy benne voltunk a lendületben, hogy a Casa Battlóhoz is elsétáltunk. Nem kellett sokat várni, az emberek inkább csak kívülről fotózgatták. Kérdéses, hogy ad-e ez is annyi élményt, mint amennyibe kerül, mindenesetre a Milánál nekem jobban tetszett. A lépcsőházat elfogadnám otthonra, Gaudi is a tengert látta benne, lehet én is, azért tetszett annyira.

             Kutúrvacsit csaptunk az egyik Carrefourban, az előre összekészített szendvicsek nagyon megfelelnek. Még reggelire is vettünk, bezsúfoltuk a hotel minibárjának szekrényébe.

2025.02.22., szombat

             Ágyba reggeli után úgy gondoltuk, kemények vagyunk, elsétálunk a Casa Vicensbe. 9:45-re volt jegyünk, bioritmusunk már annyira átállt, hogy bébik nélkül se tudunk 10-ig aludni. Azért az felettébb pihentető, hogy van pár reggel, amikor nem kelünk fél 6-6 között. 
             Kívülről nekem nagyon tetszett a csempe, bár inkább tűnt össze-visszának, mint művészinek. A tornyok, teraszok véletlenszerűsége is aranyos, a nyílászárókat gyűlölném takarítani. Belülről a plafon már nagyon túlzás, el nem tudom képzelni, hogy egy halandó ember ilyet akarjon. Az udvara is hangulatos a sok növénnyel, nekem talán ez a ház tetszett a legjobban a megnézettek közül.

             Busszal mentünk a kikötőbe, ahonnan felvonóval szerettünk volna eljutni a Montjuicra. Kissé továbbment a busz, mint ahogy azt a google jósolta, erőltetett menettel rágyúrtunk a vádli izomlázra.
             A felvonónál senkit nem érdekelt, hogy előre váltott jegyünk van időpontra, ugyanúgy egy órát álltunk sorba. Nyáron nem tudom mi lehet itt a helyzet, el tudom képzelni, hogy élvezhetetlen a tömegtől az egész város. Fent már rendes eső esett, nem csak órák alatt szétáztató, hanem olyan igazi. Szereztünk melegszendvicset és vödrös cappuccinót egy parkban, jó időben zseni hely lehet: körbekerített zöld rész játszótérrel, közvetlen közelében a kávézóval, mindig ilyenre vadászunk. Nem tudok mi van ezzel a spanyol gyerekekkel, de több is mezítláb játszott, egy szál pólóban, esőben, még a nézésüktől is rázott a hideg…
             Az arborétumig nagyjából elállt az eső, megnéztük a különböző mediterrán tájakon milyen növények vannak. Lanzarote, Fuerteventura is ott volt, hasonlóval találkoztunk is, de azok száradt kórók voltak, nem zöldellő magas bokrok. Minden általam imádott növény helyet kapott: többfélé pálmafa, kaktusz, sárkányfa, jukkák.

             A Jardins de Mossén Costa i Llobera még ennél is nekem valóbb volt, napsütésben odafeküdtem volna a pálmák alá és egész nap meg sem mozdulok. Így esernyővel kellemetlenebb volt, de egy időre azt hiszem feltöltődtem a növényekkel.

             Visszafelé sehol nem állt sor, azonnal le is jutottunk. Természetesen nem maradhatott ki a tengerpart simogatás, a buciknak gyűjtöttem szuvenír kavicsot is, még nincs otthon elég.             Beültünk egy utolsó vacsira, most is a fűtött részt választottuk, míg néhány ember egyszál fürdőgatyában röpizett a parton 12 fokban.
             Már annyira fájt a lábunk, hogy minden lépéshez erőt kellett venni, de most is A Carrefourban szereztünk reggelit, végül visszatértünk a szállásra az utolsó éjszakára.

2025.02.23., vasárnap

             Minden nagyon pontos volt és délre már otthon is voltunk.

2024.12.29. vasárnap

             Idén havazós országnak Szlovéniát szavaztuk meg. Hóval ugyan csak a legmagasabb részeken találkozhatunk a webkamerák alapján, de hóangyalozni, szánkózni, hógolyózni pont elég lesz nekünk.             Az odafelé út teljesen simán ment, 3 pihenőt is beszúrtunk. Az első egy Siófoki sütizés volt, megalapoztuk a hangulatot egy kis cukorral. A gluténmentes sütikhez már hozzászoktunk, de tej nélkül elég fura egy mézes krémes, érezni, hogy valami hiányzik belőle.
             Másodiknak a határ melletti orchidea farmot néztük (Ocean Orchids), nem nagy hely, de nagyon szeretjük, mindenféle trópusi növényt közelről láthatunk, vaníliából különösen sok van. A játszóteret is kipróbálták, télen elég hideg a csúszda, legalább hamar megunják.

             Harmadszorra Ljubljanában a Dezela Okusovban uzsonnáztunk. Bébik nagyjából bele se nyaltak, mi jól laktunk, jó hogy nem miattunk ettünk pont ott…
             Estefelé foglaltuk el a szállást, egy rendes lakóház tetőterét alakították teljes apartmanná. Az ablakból látszódnak a havas hegyek, a falu hangulatos kanyargós alpesi település utcára lógó templommal.
             Nem tudom hányadszorra jövünk már külföldre, de ezúttal is meglepődve észleltük, hogy a boltok bizony vasárnap zárva vannak. Szerencsére a kocsiban elfért a hűtő teljes tartalma és az éttermi maradékokat is ehettük, nem haltunk éhen.
             A szobában két franciaágyunk volt. Kipróbáltuk, hátha a bucik képesek egymással aludni, együtt altattam a kettőt aztán úgy egymásnak dőltek, hogy reggelig egy “Ajaaaaaa!!!” kiáltást sem hallottam. Remélem megmarad ez a jó szokás.

2024.12.30. hétfő

             Cuclikat egyáltalán nem zavarta, hogy már ennyivel nyugatabbra is egy órával később kel fel a nap, óramű pontossággal sötétben is felébredtek fél 7-kor. Megvártuk, mire a világ is befejezi az álmát, így is csupa zúzmarában és ködben indultunk a Vogelre. Odafelé nem láttunk szinte semmit a bohinji tóból, ellepte a pára. Magunkra vettük a sok réteg ruhát, a felfonó felvitt minket 1535 m magasra, ahol a szánkó és kezdő sípályák helyezkedtek el. Fent lehet mindent bérelni, először egy, aztán inkább két szánkót szereztünk. A levegő is meleg volt, de annyira sütött a nap, hogy a 8°C legalább 15-nek érződött, nem győztük hova rakni a rengeteg ruhánkat, volt, aki rövidujjúban volt. Emma túl kicsinek és laposnak vélte a pályát, Emil meg erős fékezésnél is visított, hogy “ne ilyen gyorsan, ne ilyen gyorsan!”. Úgy döntött, hogy inkább padnak használja a szánkót, és rajta ülve csendben figyeli a környezete történéseit. A hófánkot is csak Emma szívlelte, mondjuk a kisebbik törpe szinte elveszett benne, ki sem látott. 2-3 óra után mindenki elfáradt, ittunk kávét/tejet a büfében, aztán lefelé indultunk.

             Megnéztük a kecske szobrot a tónál, ekkor már nyoma sem volt a ködnek. Tavasszal is jártunk már a tónál, de az akkori kékes-zöld színek most barnában és narancssárgában pompáztak. Még rémlett néhány kanyar és az érzés, hogy mennyire bűbájosak ezek az alpesi favacskák. Mondjuk nem laknék mindenhol, az örök árnyék és dér völgyeit nehezen viselném egész télen, annak is örülünk, hogy nem fával kell fűteni.             Utolsó megállónk Lesce városában egy gluténmentes cukrászda volt. Az öt választható sütiből ráböktünk kettőre, nem volt nagy élmény, de legalább úgy tettünk, mintha meg lenne a választás szabadsága.
             Este bolt túra következett, Szlovéniában pár nappal hamarabb indult a gluténmentes kínálat, mint otthon, dupla választékkal, ráadásul olcsóbban.

2024.12. 31. kedd

             Az év utolsó napján is a szánkózás volt a fő tevékenységünk. Nem sikerült egész pontos információkat gyűjtenünk, hol is kéne szánkópályát keresni Kranjska Gora közelében. Ott a hegyen csak sípályák vannak ránézésre is, de Gozd Martuljekben úgy olvastuk más téli sportot is találunk. Meg is lett egy a domboldal hóval és sikló emberekkel, csak egy dolog hiányzott: a szánkó. Se bérlőhely, se felvonó, se büfé, semmi nem volt, csak egy hófedte hegyoldal, egész komoly meredekségű pályával. Nem adtuk fel ilyen könnyen, elgurultunk Kranjska Gorába, ahol pont volt egy sport bolt, beszereztük a felszerelést. Végülis, olcsóbb volt a tegnapinál. Emma megtudta, milyen is minden csúszás után hegyet mászni és felhúzni a szánkót is, de fáradhatatlanul csúszott újra és újra. Emil meg sem próbálta, neki ez túl intenzív tevékenység. Stílusosan most is hozott kaját ebédeltünk, legalább nincs probléma az étterem keresgéléssel.

             Délután a Jasna tóhoz utaztunk, ahol igazi hó fedte a járdákat is, a szerzett szánkóval taxiztuk a bébiket. A folyó mellett hókristályokat csodáltunk, a befagyott tavon végigsétáltunk. A legnagyobb büfében semmi nekünk való ital nem volt, de az oldalsóban szerencsére igen, ezért kávéval és meleg tejjel a kezünkben néztük a havas tájat és a téli fényeket. Emma itt is folytatta a szánkózást a tó oldalán, de egy orra esés elvette a kedvét.

2025.01.01. szerda

             Elsőre 2024-et írtam dátumnak, de valahogy furának tűnt… Sikerült ébren maradni éjfélig, de egy Búék után az oldalunkra fordultunk és inkább rápihentünk az utolsó havas napunkra.
             Soriska Planina szánkópályájához autóztunk, errefelé igazi hó fedte a tájat, az út mentén is szükség volt a jelző botokra. Nem volt világos, miért csak 4 eurót kell fizetni négyőnknek, de nem bántuk egyáltalán. A vásárolt szánkónk arra volt jó, hogy Emil azon napozott, nem jött be neki ez a téma. Béreltünk egy rendes 2 személyes fa szánkót is, mert olyan hosszú, meredek és bukkanós volt a pálya, hogy nem engedtük Emmát egyedül, a végén megállni is tudni kellett. Nagyon bejöttek neki a döccenések, de gyorsan fáradtunk: felmászni a csúszós dombon gyorsan kivette az energiánkat. Az ebédet is a hegyen fogyasztottuk el a napsütésben, készült néhány hóangyalka és tapostunk 30 cm havat is.

             A kocsiban alvás alatt visszamentünk pótcsizmáért a szállásra, legközelebb egy harmadik párat is hozni kell…
             Bledben búcsúztunk az országtól, leparkolni is alig sikerült, annyi ember volt. Hamar nyakba kaptuk a két gyereket, hogy ne vesszenek el. Egy forró ital után még megnéztük a kacsákat, majd visszaigyekeztünk a szállásra.

2025.01.02. csütörtök

             Hazafelé is közbeiktattunk néhány megállót, hogy ne őrüljünk meg a kocsiban. Maribor előtt megálltunk a Mini Zoo Land-ben, kis állatkerthez képest még oroszlánt és krokodilt is láttunk. A krokodil meg se rezzent, el kellett mondani, hogy ez él, csak épp pihen. Etettünk nyuszit, majmot, a kiengedett alpaka puha bundáját közelről is kiporoltuk.  Mariborban majdnem ettünk gluténmentes étteremben, de a facebook hazudott, mert bizony nem volt nyitva. Reggel egy isteni sugallat az agyamba szállt, és a maradék kenyeret megcsináltam szendvicsnek, még szerencse, különben mind éhen haltunk volna...

             Az utat minden nehézség nélkül teljesítettük, bogyókák mostanra képesek ilyen utazást is jól viselni. Emmát kérdeztem, nem hiányzik-e a rengeteg karácsonyi ajándék, de azt mondta egyáltalán nem, sokkal jobb nyaralni és telelni, nyaraljunk mindig.

2024.09.24.

             A Kanári-szigetekre utazva teszteljük, mennyire jól megy az 5 óra folyamatos repülés. Felszálltunk a gépre, és indulás helyett egyhelyben álltunk 2 órát, mert Marseillesben légzár volt és nem engedtek arra. Először az is kérdés volt, hogy megyünk-e egyáltalán, vagy törlik a járatunkat, de 1,5 óra várakozás után közölték, hogy még egy kis türelem és indulunk. Bébik meglepően jól bírták a várakozást, szerencsére elég szórakoztató eszközt cipelünk magunkkal. Egy fél órára elég volt az lcd rajztábla, másik fél órára a műanyag flitter borzadály. A biztonsági ellenőrzésnél fennakadt a fém dobozban lévő mágneses golyó készlet, de aztán látták, hogy ártalmatlan gyerekjáték, és elég nagy hasznát is vettük az unaloműzésben. Jó magyar módjára elég rántott húsos szendvicset csomagoltunk, maradt volna több órára is. 
             Nagyon jó terv lett volna, hogy délután 1-kor indulunk, tökéletesen az alvásidőben repülünk, 2 órát biztosan szundival töltünk. Kissé felborította a menetrendet a 3 óra utáni indulás, de még megúsztuk a teljes összeomlást és indulás után nagyjából 2 perc alatt elaludtak. 2 óráig tartott a csend, én is aludtam volna, de a két oldalról nekem dőlő két gyerek azonnal elzsibbasztotta a lábam. A többi 3 órát nonstop szórakoztatással töltöttük, nekünk nagyon elég volt az út, ők tök jól bírták. Túléltük a gépen töltött összesen 7 órát, ennyi idő alatt legközelebb messzibb célpontot is útba ejthetünk.
             A csomag felszedés, autó bérlés nagyon gyorsan ment, de még egy boltozással is húztuk az estét és a szállás kulcsát is olyan nehéz volt megkeresni, mint egy szabaduló szobában. Vacsi után pár perc alatt elaludt mindenki.

2024.09.25.

             A teraszunk a kikötőre és a tengerre néz, ott fogyasztottuk el a reggelit. Spanyolország is csodálatos, minden felvágott, joghurt, sajt jelölten gluténmentes, Olaszország után a második menyország.             A Jameos del Aquaban kezdtünk, a Mars-szerű tájon üdítő egy pálmafa és kaktusz oázist látni. Egy türkizkék vizű barlangban sétáltunk át, az első kávé és almalé várt minket a túloldalon. Egy mesterséges tóban folytatódott a hely, körbe pálmafákkal, tele turistákkal.

             A nap tanulsága, hogy a Cueva de los Verdesbe csak online lehet jegyet foglalni, nekünk ez nem jött össze, és csak 2 órával későbbre sikerült venni. Ezért az autóban altatás mellett döntöttünk, Haríában találtunk egy nagyon helyes éttermet, ahol biztos nagyon jó tapasokat ettünk volna, ha nem hajtanánk a gluténmentességre. Dehát ez van, mindenki azt mondja lehetne sokkal rosszabb is. Pont megölném azt, aki ezt mondja, amikor épp elsétálunk a csicseriborsó tapas mellett. Egy kávét azért szereztünk a helyen, nem volt egyáltalán jó, de kávé, csend és még egy pálmafa is volt az autónk mellett, amíg vártuk, hogy felébredjenek a bébik. Alvás alatt körbesétáltam Haríát. Nincs ott semmi, de a pálmafák, óriási kaktuszok, sivatagi rózsák szépségesek. A szőlő termesztést viszont nem igazán értem, mennyit teremhet a maximum fél méteres tő. Majd a sziget másik pontján megtudjuk.

             Pár órával később visszatértünk a Cueva de los Verdesbe. Gyakorlott szülők lévén nem vittünk pelust a barlangba, mert előtte cseréltünk, akkor minek. Ennek az lett a vége, hogy a család fiú tagjai 5 perc alatt kimenekültek egy ruhacserére, csak csajok néztük a megkövült lávafolyamot a föld alatt. Emmának nagyon tetszett, le sem kellett hajolnia a szűk járatokon.             A Mirador del Ríot az utolsó órában értük el, már készülődtek a zárásra. Igazából zseniális, hogy ekkora látványosságot csinálnak a semmiből, a kopárság közepén építenek egy kilátót kávézóval és vonzza az embereket. Szemben van Graciosa szigete, órákig tudtam volna nézni az átvonuló felhőket.

             Este majdnem éttermeztünk, de miután odavonultunk, vettük észre, hogy egyedül szerdán van zárva a Vive Libre, a sziget egyetlen gluténmentes étterme. 

2024.09.26.

             Fél 9 környékén kel fel a nap, mi már legkésőbb 7-kor ébren vagyunk, ezért hosszas ágyban vergődés után a teraszon reggelizve nézhetjük minden reggel, ahogy egyre világosabb lesz.
             A Cactus Gardenben meglepődtünk, milyen óriásiak lehetnek a kaktuszok. Amiket én otthon nagy nehezen életben tartok, itt 10m-es óriás fákká nőnek. Valószínűleg még így is locsolják őket, az emberek lakta üde zöld foltokon kívül még egy gaz sem nő meg a szigeten. Egy magasságban vagyunk a Szaharával, egész évben száraz és meleg az időjárás.

             A Stratified City megér egy megállót, ha már arra jár az ember. Ez a vulkanikus tevékenységek által formázott adag szikla, bele lehet bújni a lyukakba, megmászni a köveket egészen addig, amíg nagy ordítozások közepette le nem horzsolja az ember a lábát a fekete homokkal.

             Tegnap kimaradt César Manrique háza Haríában, most altatás címszó alatt arra kocsikáztunk. 10 perc alatt körbejártuk, kissé átalakítanám, de azért laknám. A kertünket nem cserélném le az övére, egészen fura, ahogyan a fekete homokból kinőnek az óriás pálmafák, meg sem próbálkoznak semmiféle aljnövényzet telepítésével.
             Időnként gyerekbarát helyeket is beiktatunk a programba, ez most a Lanzarote Aquarium volt. Elég kicsi hely, de a nekik tetszett, Emil folyamatosan simogatta a medencék üvegét és futva visongatott.

2024.09.27.

             A vulkán mászásról lemondtam, legalábbis ezen a szigeten, elég lesz a következőn. A Montana Blanca labirintusaival kezdtük a napot. A parkolóból nem látszanak a sziklák, de egy kis sétával könnyen elérhetők. A meredek és keskeny sikátorokban nehéz két irányban haladni, de az emberek azért megpróbálják. Nem nagy túra, Emma is gond nélkül megmászta, még egy körre el akart menni, de mi meguntuk a vulkanikus aprócska kavicsokat a cipőnkben. Az a jó Lanzaroteban, hogy Emilnek már nem az anya a leggyakoribb szava, a kavics is versenybe száll.

             A Rancho Texasnál szívrohamot kaptunk a belépő árától, de egy nagyon jól felépített állatkertről van szó, rengeteg állat műsorral és egy strand résszel is. Mi nem készültünk pancsolásra, ez a része kimaradt, de így is mindenkit elfárasztottak a delfinek, pingvinek, varánuszok. A belépő árából legalább jut a locsolásra is, minden egyes pálmafánál és kaktusznál is locsolócső húzódott, egyébként nem maradnának életben ebben a szárazságban. A park nagyon zöld, tele van virággal, szép hely, csak szörnyen amerikai, ez a Texas hangulat nem annyira jött be.

             Alvás alatt odagurultunk az Airport Viewpoint nevű parkolóba, kilestük, honnan kell nézni az érkező repülőket. Aztán lesétáltunk a partra tengert simogatni és repcsiket videózni, de hamar elriasztott miket a felszálló gépek okozta csípő homokvihar.
             Este vettünk egy adag tengeri herkenytűt és megsütöttük. Minden nap tudnék ilyet enni, kár, hogy ennyire messzire kell érte jönni. 

2024.09.28.

             El Golfo partjánál néztünk hullámzó és sziklálhoz csapódó tengert. Az internet bugyraiban találtam egy természetes hidat, mint látnivalót, ennek nyomát sem láttuk. Vagy összeomlottak a puha sziklák, vagy teljesen eltévedtem, mindenesetre kölykök nagyon örültek a tengerparton lévő panoráma játszótérnek.

             A Charco Verde zöld tavát csak a magasból lehetett megnézni, sajnos drónozó idő sem volt egyáltalán. Mukika már ekkor álmos volt. Így jár az aki korán kell, egész nap álmos.

             Los Hervedidosnál is néztük, ahogy az erős hullámok mossák a sziklákat, a puha kőzet be is volt omolva a parti járda egy részén. Bucik kavicsokat dobáltaka a tengerbe, a legjobb játéksziget, tele van fogdosnivalóval.

             A szundi nem sikerült eredményesen, Emma csak vergődött, Emil is csak ölben tudott aludni. Így is pont lekéstük a Salinas de Janubio sólepárló vezetett túráját, csak két óránként megy, ezért nem vártunk még másfelet.             Visszatértünk Puerto del Carmenbe, megnéztük a partunkat. Igazi turistás hely, tele kajáldával és bazárral. Néztük milyen csodálatos kajákat tudnánk enni, de egyik sem 100% gm, ezért megelégedtünk jégkrémmel is. Azt sem kellett bogarászni, nagy betűkkel rajta volt a hirdetőtáblán, hogy gluténmentes. A forró levegőben 2 perc alatt halálra folyt a ruhájukra, a combjukra, az alkarjukon át egészen a hónaljukba. De úgyis partozás következett, és mivel nem hoztunk fürdőruhát, rövodnadrágban ástak gödröt a homokban. Nem baj, koszos gyerek boldog gyerek, zuhanyzó is volt a közelben és a hátizsákunkban is mindig lapul pótruha.             Este sütöttünk husit, a gyerekek ugyan nem igazán ettek belőle, de mi nem hagytunk semmi maradékot. 

2024.09.29.

             Vasárnaponként van Tequise városában a piac, ahol mindenféle dolgot lehet kapni: kézműves termékektől a kínai vackokig, ruhákat, van kajasor, az utcákat elönti a turista áradat, a parkolók megtelnek. A piacon nem találtunk semmi hasznosat, a város hangulatos, bár valószínűleg kellemesebb lett volna egy másik nap jönni, amikor a bárok sincsenek zsúfolásig tömve. Egy érdekességnek jó volt, legalább láttunk igazi várost is, nem csak turistaközpontot.

             A Museo Lagomar 5 perc autózásra van. Omar Sharif háza, amit egy nap alatt elvesztett pókeren. Egy szikla oldalába épült, teljesen elmebeteg és zseniális. Csak azért nem kéne, mert a sok lépcső és helyiség cseppet sem robotposzívó kompatibilis.

             Elkocsikáztunk a Famara beachre, ahol találtunk sziesztázó abc-ket. Pont megállapítottam, hogy ezen a szigeten semmi nem zár be a nap folyamán, de most egyik jégkrém vevőhely sem volt nyitva. Egy pékségben így is hozzájutottunk a napi hideg nasihoz, majd a homokdűnék mellett leparkoltunk és lesétáltunk a homokos partra. A nap véletlenül sem sütött és az itteni szél nem olyan mint otthon: nem csak néha lök egyet, hanem folyamatosan süvít szüntelenül. Egy óra alatt megfagytunk, de megvolt a kötelező fürdőruhában homokozás. A város amúgy a szörfözésre épül, több bérlőhely is van, de a parton sehol egy zuhanyzó vagy wc, nem fürdés a fő cél.

2024.09.30.

             Befizettünk egy buszos túrára a Timanfaya Nemzeti Parkba. Kétféle opció volt: vagy busszal megyünk végig, vagy gyalogolunk 10 km-t, mi gyerekkel az elsőt választottuk. Fél 10-re szólt a jegyünk, de igazából senkit nem érdekelt az időpont, folyamatosan parkoltak az autók és töltötték fel a buszokat. A túra elég nagyüzemben zajlott, 35 perc alatt végigmentünk a kráterek és megkövesedett láva közt, ki sem szállhattunk, csak néha lassított egy üvegen keresztüli fotóra. Emmának pont így tetszett, egy fél óra alatt végeztünk az egésszel, én azért elviseltem volna, ha néhol jobban nézelődünk. A parkolónál található egy étterem, ott tartottak 1-1 perces tűzgyújtás és kitörő gejzír mutatványt, sok értelme nem volt, csak annyi, hogy szegény Emil halálra rémült. Ahogy mentünk ki a parkból, hosszú kocsisor várta kígyózva, hogy leparkolhasson, onnan még egy sor volt a buszra várakozás. Szerencsére mi idejében érkeztünk, 11 körül mindennel végeztünk.

             A Caldera de los Cuervost először csak drónozni akartam, az a szél miatt nem jött össze, de egy negyed órás sétával bementünk a kráterébe. Nagyon durva a táj, tele van vulkáni kúpokkal, Emmának nagyon látványos, hogy nem csak könyvben olvassuk, hanem sétálunk is rajta. Emilnek túl sok az inger, ő a széltől is retteg, de majd megedződik.

             A túra után a bébik 5 perc alatt elaludtak, a La Geria szőlővidék egyik bodegájához leparkoltunk ébredésig. Volt idő körbefotózni a tájat. Nem értjük, miért kell a szőlővel foglalkozni, ha ennyire nem megy: egy gödröt ásnak neki, körbekerítik, hogy ne fújja állandóan a szél. Nyilván a gödör is gyakran beomlik, nem lehet sűrűn sem rakni őket. A növény is eléggé vegetálónak tűnt, óriási erőfeszítéseket tesznek azért, hogy itt termeljenek a világon hektáronként a legkevesebb szőlőt.

             Délután a szálláson lévő medencét próbáltuk ki, negyed óra alatt lilák lettek a szájak.

2024.10.01.

             Október első napját a Playa Papagayon kezdtük. Pontosabban a Playa de la Ceran, mert balra volt a Papagayo, mi jobbra indultunk, ott több volt az árnyék. Az éves homokos tengerpartot ezennel le is tudtuk, én nagyon elkezdtem szenvedni, hogy homokos lesz a fényképezőm, beterítik a törülközőt, nem való ez már nekem. A part egyébként gyönyörű, egyáltalán nincs tömeg, a víz tiszta, de mivel óceánról van szó, az egész testünket nem raktuk bele a hidegbe. Sétáltunk a sziklákon, oldalba csaptak a hullámok. Megpiknikeztük a szendvicseinket és még mielőtt nagyon elkezdtünk volna égni a napon, összepakoltunk és mentünk tovább. Homokozó otthon is van, a víz hideg belemenni, és úgysem lehet nyugodtan feküdni, nézni a tengert és relaxálni, inkább továbbálltunk. A hegy tetején van néhány étterem. Megpróbáltunk kávézni és folyadékot szerezni, de csak akkor adnak kávét, ha eszünk is. Ha elfoglaltuk volna az utolsó üres asztalt, ez jogos lett volna, de alig lézengett ott egy-két ember. Ezek szerint nekik jobb, hogy egyáltalán nem fogyaszt ott senki, nekünk meg igazából tökmindegy.

             Elmentünk Playa Blanca kikötőjébe, a Marina Rubiconba, ott találtunk szimpatikus kávézót és almalevezőt. Üldögéltem volna még pár órát a pálmafás, tengeres, hajós kilátással, de a család fiatalabbik fele nem tud nyugodtan a popóján csücsülni. A környék tele van étteremmel, szórakozó hellyel, valószínűleg a legtöbb pálmafa is itt nő. Csak este lehet nagyobb élet errefelé, de így is hangulatos volt.
             Elbúcsúztunk a szállásunk medencéjétől, holnap vár ránk Fuerteventura.

2024.10.02.

             A kompátkelés nagyon gördülékenyen ment, a 25 perc alatt felmentünk az emeletre és onnan figyeltük Corralejo közeledését.             Fuerteventura felhős, szeles idővel fogadott minket. A Popcorn beachen negyed óra alatt ott voltunk, a 4 km-re lévő partot zötyögős földúton lehetett megközelíteni. A popcornok nem mások, mint megkövesedett algák, a szürke kövek közt fehér partot alkotnak. Nem szabad elhozni őket, az ökoszisztéma fontos része, de két kavics imádó gyereknek maga a mennyország őket fogdosni, pakolgatni. Nekünk is jutott időnk fotózni, drónozni, a délelőtt gyorsan eltelt.

             Corralejo homokdűnéi fehéren világítanak a kék tenger mellett. Felmásztunk a legnagyobbra, ismét megtapasztaltuk, hogy a homok bizony csíp. A szelet egyik gyerek sem értékelte különösebben, de attól még menő ez a minisivatag, főleg a türkizkék tengerrel a háttérben.

             Bevásároltunk az új szállásunkra. Elég lepukkant környéket sikerült kiszemelnünk, mindkettőnknek Marokkó hangulata lett: a természet pont olyan, mint a Szahara előtti kavics rengeteg, sehol egy növény, csak a kietlen, száraz táj. A házak is hasonlítottak az ottaniakra, még betonozott utat is nehezen találtunk.
             Főztünk este egy nagy adag spagettit, aztán muszáj volt enni popcornt is: egyrészt mert szerencsétlen gyerek azt sem tudja mi az, sosem eszik, másrészt mert itt találtunk jelölten gluténmentest, ami nagyon menő. 

2024.10.03.

             Reggel szabályosan fáztunk, olyan szél fúj, hogy a 22 fok is dermesztő tud lenni.
             Gondosan tanulmányoztam nyaralás előtt az apály-dagály előrejelzést, ugyanis a Playa de Sotaventot dagálykor elönti a víz és sétálható homokpadokká változik az egyébként sivatagnak kinéző part. Napi kétszer van dagály, 20 percet csúszik minden nap. Szerencsére nem reggel és este 8-kor van éppen, úgy nehéz lett volna beilleszteni a napirendbe. Délután kettőkor két méterrel magasabb a vízszint, mint apálykor, ezért a következő volt a program: Morro Jable városában két órát eltöltöttünk, élveztük, hogy végre látunk rendes növényeket, mindenhol magaslottak a pálmafák. Kisétáltunk a világítótoronyhoz, amiben nincs semmi különleges, de hangulatos a fa cölöpös járdán lépkedni. Megvolt a bazározás is, bébiknek megmondtuk, hogy a két hét alatt egy ajándékot választhatnak, itt végre sikerült egy-egy ölelgetős játékot beszerezni.

             A Mirador del Salmoban megebédeltünk, közben láttuk, hogy már egész jól áll a dagály.             Kis kocsikázással elaludtak az utódok, odaparkoltunk a Playa del Sotavento mellé, majd alvás alatt felváltva dokumentáltuk a partot körbefotózva és drónozva is. Szabad szemmel is lehetett látni, ahogy nő a vízszint, amíg ott voltunk, eltűnt néhány homokpad. Kissé szétáztattam a ruhámat, gondoltam nem megyek visszafelé is a homokban, átcsapok a vízben… mélyebb volt, mint gondoltam, de legalább a továbbiakban nem volt melegem a tűző napon délután 2-kor. Drónozni nem lehetett, mint utólag kiderült, ránk szóltak, de addigra sikerült megörökíteni a lényeget. Felülről sokkal jobban látszódnak a száraz foltok, a mélyebb gödrök, a türkizkék tenger.
             Ébredés után közösen is beletapostunk a homokba és a vízbe. Emmát a nagy hullámok sem rettentették el, úgy kellett visszafogni, hogy gyerek, ne sodorjon már el az ár. Emil csak néha merte lerakni a lábát, ha megpróbáltunk a hullám közelébe menni, mutatott a másik irányba, hogy “arra!”

             Az Oasis Wildlife Parkba 3 után értünk, addigra elfáradtak az állatok és nem akarták magukat megmutatni. Hatalmas ez a park is, tele szebbnél-szebb növénnyel, egy csodás oázis a kőrengetegben. 3 euróért lehetett füvet venni az állatoknak, az ember a gyerekeiért mindent megtesz, dehát fű 3 euróért?! Ráadásul a lámák meg sem akarták enni. A tevék viszont majdnem kitépték a kezünkből, Emil itt is inkább meghúzta magát a háttérben. A zsiráfok nagyon menők, egy magasságba lehet mászni a tetejükkel, sosem láttam még zsiráf fejet felülről.
             A kert növény arborétum részére már nem maradt a családtagoknak türelme, hiába érdekelt volna engem.

2024.10.04.

             A Mirador Corrales de Guize kilátónál hiába kerestük a sziget invazívan elszaporodott mókusait, nem mutatkozott egy sem. A szél erősen fújt, egy kabát is jól esett volna.

             Betancuriát még zárva találtuk érkezésünkkor, pedig nem keltünk korán és nem is volt annyira közeli célpont. Nagyon cuki hely, különösen turisták nélkül. Helyes a főtér templommal, rengeteg óriás muskátlival, amik nem csak egynyáriak, mint az én kertemben, hanem vastag fásszárúak. Két utca az egész település, de ez pont elég egy látványosságnak, az éttermek, kávézók is tele vannak növénnyel, akár egy dzsungelben. Be is ültünk egybe, ahol már megint arcon csapott a gluténmentesség, nem tudom mikor fog ez enyhülni. Jó lett volna enni egy tapast, de abból nem adhatunk, találjunk ki neki valamit. Kaját nem hoztunk, mert még nem akarunk enni, venni csak jégkrémet tudnánk, de azt meg nem fogunk délelőtt. Na jó, nem is veszünk senkinek semmit, jó lesz csak az ital. Totál kiábrándító. Még üldöztünk macskákat, mire a turisták megérkeztek, mi már végeztünk a várossal.

             Alvás előtt még megnéztünk két kilátást: Mirador las Penitas és Mirador del Risco de Las Penas. Biztos van olyan időszak, amikor a duzzasztógát előtt megtelik a tó vízzel, ezt most nehéz volt elképzelni, csak kókadozó pálmafák bólogattak a hőségben. Még lett volna egy látványosság, ami rengeteg Fuerteventura képen rajta van, de gyerekkel cseppet sem kompatibilis túra: az Arco de las Penitas, egy szikla nyúlvány, ami nagyon látványos ívet alkot. Egy pillanatra felmerült, hogy az alvásidejükben édes magányomban megmászom, de aztán nem voltam elég bátor a legnagyobb melegben, egyedül, kitaposott út nélkül a sziklákon mászni.             Helyette inkább elkocsikáztunk a Puertito de Los Molinoshoz, ahol szintén egyedül látogattam körbe a partot minden oldalról, így volt esélyem fotózni. Nincs ott semmi, de cuki kis település, néhány ház és két vendéglátóegység az egész. A part mentén vannak kisebb barlangok, ahová csónakokkal visznek be. Ébredés után beszélgettek a bébik a kacsákkal, amik a faluba befolyó édesvízben hevertek. Beültünk kávézni, vettünk egy adag krokettet Emilnek, hátha eszik végre valamit, de nyilván nekünk maradt az egész. Valami halkrokett volt, ráadásul túl fűszeres, elég nehéz volt lenyomni. Megsimogattuk a tengert, minden cuccunkat összehomokoztuk, pedig nagyjából 10 perc volt az egész.

             Hazafelé megálltunk a Molino de Tefíanál, egy kis malomnál. Egynek jó volt, de legalább láttunk 3 mókust. Odaszaladtak, hátha adunk kaját, de látták, hogy reménytelen a helyzet, szomorúan továbbálltak, utána már hiába kerestük őket.

2024.10.05.

             Ajuyban délelőtt 10-kor szitált a köd, esőkabátot és pulóvert is raktunk a táskába, de mint minden nap, a szürke felhők hamar eltűntek és ugyanolyan napsütéssel folytatódott az időjárás. A barlangokhoz egy domboldalon lehet felmenni, az út biztonságos, korláttal határolt, Emma gond nélkül teljesítette. A barlangokba jobb apálykor menni, a hullámok már így is odacsaptak az alsó kövekre, lehetséges, hogy később nem is lehet teljesen bemenni. Tetszett nekik nagyon, bár valószínűleg minden tetszik, ahol kavicsot lehet dobálni a vízbe. Visszafelé Emil is felbátorodott, sétálni akart, de nézni is rossz volt, ahogy csúszik-mászik a számára óriás sziklákon, a korláton is pont kifért volna, inkább felvettem az ölembe. Egyébként állandó testkontaktot igényel, sosem szabad a kezem, de most lassan megtanul mondatokban beszélni: “Szorít, inkább apa!”. Így átpasszoltam és már napsütésben örökítettem meg a partot.

             Visszatértünk a faluba, találtunk egy boltot, ahol kávét is főznek, így harmadannyiból megúsztuk az almalé-kávé kört. Ismét lekerültek a cipők és a fekete homokban is lépkedtünk. Számomra nem volt szép ez a szín, de érdekes, máshol még nem láttam ilyen sötétet.
             Egy pálmafa tövében megebédeltünk. Van valami romantikus abban, hogy sehol nem tudunk éttermezni. Találunk egy jó kilátást, békésen leülünk. Nem kell várni semmire, elővesszük a kész kaját, a földet sem kell feltakarítanunk. A mai menü gluténmentes nuggets volt, reggel kisütöm, jégakkuval kibírja, ezek úgyis ezt a szennyt eszik a legjobban.

             Tiscamanitában van egy malom bemutató múzeum, a malomba is fel lehet lépcsőzni, negyed órás megállóhely. Vigyázat, a molnárok mind alacsonyak voltak.             Salinas del Carmen sólepárlói látványossabbak voltak, mint tavaly Szicíliában: rengeteg kis medencében ott ült készen a só, kupacokba rendezve már kiszedték. Különböző állomásokon megmutatták, hogy nyerik ki a tengerből a sót. Számomra akkor is felfoghatatlan, hogy ez a legegyszerübb módja a folyamatnak, ekkora terület kell hozzá és ennyi kézi emberi munka. Végre fotogén mókusokkal is találkoztunk.

2024.10.06.

             A Calderon Hondoról azt olvastam, hogy földúton ugyan, de közel lehet menni hozzá autóval, 10 perc gyaloglás és fent is vagyunk. Még be is raktam egy pöttyöt a térképre, hogy hol kéne megállnunk, de csak a Maps me ismerte az utakat, az is egyenrangúnak mutatta, ezért nem ott parkoltunk le. Innen már 3 km volt felfelé, majd vissza is. Nem volt borzasztó túra, mert 120 m volt a szintkülönbség, nagyjából fél óra alatt megtettük. Kellemesen felhők borították az eget és a széltől sem volt melegünk, Emma is gond nélkül végigmászta. Az utolsó 10 percben tényleg láttuk a helyet, ahol parkolni kellett volna, szóval ha valaki elolvassa ezt és felmászna a vulkánra, írj és elmondom mi a titok, honnan nem kell 6 km-t gyalogolni. Azért így sem bántuk a sétát, a kráter menő, a kilátás pazar, jó volt az otthon cseppet sem megszokott kőtengereket szemlélni.
             Emil végig kézben volt, a 12 kg plusz súly nehezítette a dolgot, de ennek ellenére ő is elfáradt, 5 perc alatt szundi lett a kocsiban.

             A Faro de Tostónt körbesétáltam és megörökítettem, amíg a család a hűvös kocsiban aludt. Még járhatóak voltak a part menti kövek, minden szögből lefotóztam a tükröződéseket, annyira jól mutatott a tengervíz a toronnyal. Kukucsoltam egy rákkal, nem akart megismerkedni velem. Alig fél órát voltam egyedül, mire visszamentem a kocsihoz, már mindenki ébren várt. Együtt indultunk a kövek közé rákot vadászni. Először nem jártunk sikerrel, de aztán ráállt a szemem a szürke sziklákon heverő piros foltokra, durva mennyiségű állatot találtunk. Az vetett véget a nézelődésnek, hogy a dagály vészesen közelített: ahol 10 perce még szàrazon lépkedtünk, kezdte elönteni a víz, még 10 perc múlva már elvágott volna a szárazföldtől. Nyilván a rákok is a vizesebb, belsőbb sziklákat szeretik, de két kisgyerekkel és egy fényképezővel én nem voltam ilyen beválallós. A parti sziklákon a bébik még kinyalták az apró lyukakba beleszáradt sót. Emil először azt mondta rá, hogy hó, de miután felvilágosítottam, úgy gondolta tesztelni kell…

             El Cotilloban a part mentén vadásztunk jégkrémet, de mindegyik csak legkevésbé sem gluténmentes fagyi volt, ezért két frappé után a Superdinoban szereztük be végül. A város cuki, jó lenne naplememtét nézni az egyik étteremből…

2024.10.07.

             Arra ébredtem, hogy öregedtem egy évet, de mivel nem éreztem, hogy bármim jobban fájna, ezért a napirend első pontja a Playa de Garcey mellett lévő Bee Cave volt. Azt kell tudni a helyről, hogy az egész interneten nem sok helyen lehet róla olvasni, csak a legelvetemültebbek és legvakmerőbbek tűzik ki célpontul. A partra az utolsó 7 km-t kavicsos úton lehet megtenni, kis kocsival is teljesíthető, de lehetőleg lassan, Emil végig jajgatta. Leparkoltunk a parton, figyelve, hogy ne vigye el majd a dagály az autót. Egyetlen információm egy GPS koordináta volt, ami a következő: 28°20'18.1"N 14°11'14.6"W    Ezen kívül csak annyit tudtunk, hogy fent a sziklán kell végigsétálni 1 km-t, de hogy milyen terep, arról semmi infóm nem volt. Olyat is találtam, hogy lent a sziklák mentén is el lehet jutni, de jobban megnézve a partot, nem ajánlanám senkinek, életveszélyes a csúszós talajon, a felcsapó hullámok mentén menni. Szószerint a madár se járt arrafelé, emberrel egyáltalán nem találkoztunk, néhány kóbor kecske látszott messziről. Nem a part szélén, inkább kicsit beljebb húzódik a köves út, célpontunkhoz jól láthatóan le is ágazik. Fentről nem látszik a barlang, egy kis félsziget mentén körbe húzódik az alig egy ember széles ösvény. Eleinte nem mertem lemenni, fentről néztük a gyönyörű óceánt. Gyerekekkel eszünkbe se jutott lemenni, én is úgy indultam el, hogy ha egy kicsit is nem érzem magam biztonságban, azonnal visszafordulok. Egyedül vágtam neki, annyira azért nem volt vészes. Csak egy lábnyomni hely van, tériszonyosoknak semmiképp sem ajánlott, sem nagy szélben, vagy csúszós időben. A barlang kicsi, épphogy pár ember le tud ülni, de valóban különleges a szikla mintázata, mint egy méhkas. Minden homokból van, az odavezető út, a fal, valószínűleg 10-20 év múlva egyáltalán nem lesz itt ez a gyöngyszem. Nem lettek róla jó fotóim, de ha valaki szereti az egyedülálló, turistamentes, felfedezetlen látványosságokat, ezt mindenképp látni kell.

             A Faro de la Entellada egy óriás hegy tetején fekvő világítótorony. Szintén alig lehet ott találkozni valakivel, talán mert távol van a többi helytől. Nagyon szép épület, ezt a foltos kőházikó stílust otthonra is elfogadnám. 

             Egész nap nem jártunk kávé közelben, ezért Caleta de Fuste tengepartján pótoltuk ezt a hiányosságot, én egy Sangriát is ittam, ha már a szülinapi tortámból csak otthon fogyaszthatok. 

2024.10.08.

             Reggel összepakoltunk, elindultunk Corralejo kikötőjébe, ugyanis Lanzaroteról repülünk haza. A család elfáradt a 15. napra, a komphoz is hosszú volt az út, a komptól is Arrecifebe. Ott próbálkoztunk egy városnézéssel, de igazából semmi látványosat nem találtunk.
             Megtörtént az év utolsó jégkrémezése, és mivel elnéztük az órát, egy játszóterezésre is jutott idő. A reptérre is olyan hamar értünk, hogy még a poggyász leadásra is várni kellett. A repülő időben indult, érezte, hogy nagyon nincs szükségünk két órás csúszásra. Este 6-kor indultunk, a bébik másfél óra után végig aludtak, Emil csak ölben és szoros testkontaktban, de úgy legalább nyugiban.

Tanulságok

             Képek alapján nagyon szép szigeteken jártunk, a valóság azért kicsit kiábrándítóbb. Lanzarote még bővelkedik a tengerparti pancsoláson túl is látványosságban, Fuerteventura szerintem inkább csak annak érdekes, aki az insta összes látnivalóját fel szeretné kutatni (ebből sajnos mi nem sokat pipáltunk ki, sokat kell túrázni olyan helyekre, amit kevés ember értékel igazán).
             Számunkra rejtély, hogy az emberek miért akarnak ilyen száraz sivatagszerű helyeken élni, ahol ha nem locsolnak, semmi nem nő. Honnan jön a vezetékes víz, miért nincs telerakva minden napelemmel, szélerőművel?
             A Hold fura alakú, annyira délen vagyunk, hogy nem C és D alakú, hanem vízszintesen felezett.
             A zsákutcák zseniálisak, körforgalomban végződnek, gondoltak az autósokra.
             Az éttermekben mindenhol nyalókát, cukrot akarnak adni a gyerekeknek, szerencsére halkan a szülők megkérdezésével.
             Mindenhol lehet ingyen parkolni, nagyon sok néznivaló is ingyenes.
             Az éttermi árakat nem nagyon tapasztaltuk, de a boltok gluténmentes termékei nagyjából fele annyi, mint otthon, és minden mentes jelölve van az árcédulán is, a terméken is, zseniális, hogy egy percig sem kell ezt bogarászni. A gluténmentes sarok kisebb, mint otthon, kevesebb a kenyér, keksz, nasi, picibb boltokban nincs is. De a felvágottak, a szószok, joghurtok, jégkrémek láthatóan jelöltek, nem kellett órákig boltozni.
             A gyümölcsök horror áron vannak, talán mert nem terem meg semmi.
Összességében nekem tetszett, de azt hiszem várunk jónéhány évet a következő Kanári-szigetre.