Indonézia, Bali 2017

1. rész

            Első Európán kívüli utunkat az Utazómajomnak köszönhetjük, aki segítségével 130.000 Ft-ért jutottunk a repjegyünkhöz. Nem éppen Bali volt az elsőszámú bakancslistás célpontunk, de egy gyors júliusi időjárás ellenőrzés után eldőlt, hogy ennyiért mindenképp ki kell használni ezt az ajánlatot :)

            Januárban foglaltuk a júniusi repjegyet, ezalatt a fél év alatt több időt töltöttem az út megtervezésével, mint anno az esküvőszervezéssel :) Még tavaly Portugália alatt kattant meg végleg valami az agyamban, ez volt az az út ahol két hetet a legnagyobb szabadságban, mindent saját szervezésben, a többi embertől nem függve töltöttünk el, több dolgot néztünk meg mint valaha, és mégis mindenre jutott időnk. Hétvégékre már elmentünk utazási iroda nélkül, de ekkora és ilyen messzi utat most mertünk először megtenni, de innentől mindig megbízom a saját túraútvonalaimban :)

            Mindennek utána néztem, beoltattuk magunkat, rengeteg fórumot olvastam, a célpontokat képek segítségével szemeltem ki, lefoglaltam két hajóutat, vulkántúrát, kérdések még mindig maradtak, dehát kellett egy kis izgalom is, majd a helyszínen kiderül. Pihenni nem terveztünk sokat, így nézett ki a megnézendő helyek száma egy Google térképen:

            11 teljes napunk volt, már a tervezés pillanatában reménytelennek tűnt minden pontot levadászni, de azért napokra lebontva próbáltam az összes pöttyöt kupacokba gyűjteni, útirányok szerint szétosztani:

            Két szállást foglaltunk le, 6 teljes nap kellett az Ubudi szállásunkból induló túrákhoz, 1 nap alatt miközben Jimbaranba haladtunk, megnéztük a maradék északi pöttyöt, 4 napot szántunk Jimabaranból kiindulva a déli tengerparti részt megnézni. Amit nagyon bánok hogy kimaradtak, azok a Gili-szigetek, de oda nem lehet csak úgy egy napra átruccanni, úgy mennek a hajók, hogy legalább egy éjszakát érdemes ott eltölteni, mi meg már lefoglaltuk a többi szállást, és akkor valami programnak ki kellett volna maradnia. Így utólag persze könnyű azon gondolkodni, hogy melyik volt az a hely amit mellőzhettünk volna, lehet hogy a hatszázadik templom vagy a kétezredik vízesés helyett inkább Gili Air-en pihenhettünk volna, de mindegyik nap olyan volt, hogy ha nem nézzük meg a tervezett dolgokat, akkor meg azt bántam volna. Szóval, hosszú még az élet, van még néhány must see hely Indonéziában is, majd legközelebb :)

2017.06.26.

            Hétfő délután indultunk. Az Emirates nagyon profi, takaró, fülhallgató, hatalmas mennyiségű ingyen film, zene, egymással játszható játékok, laktató és finom kaja, egy percig nem unatkoztunk és gyorsan eltelt az idő, éjfél környékén megérkeztünk Dubajba. Itt át kellett szállnunk, de mivel szintén Emirates-szel folytattuk az utunkat, a bőröndünk utazott tovább anélkül, hogy fel kellett volna vennünk. A reptér nagyon szépséges, pálmafák és csillogás, tele mindenféle emberrel, mozgó járdákkal. Találtunk egy jó kis fekvőhelyet, ahová bevackoltuk magunkat a 3 óra átszállási idő alatt, majd továbbrepültünk Kuala Lumpurba.

2017.06.27.

            Kuala Lumpurban már fel kellett venni a bőröndünket, mert Air Asia-val mentünk tovább. Ez a folyamat annyira bonyolult volt, hogy a 4 óra átszállási idő majdnem kevésnek bizonyult. Ahhoz hogy a bőröndünket felvegyük, át kelett menni vonattal egy másik terminálra, de még a felvétel előtt sorban álltunk a vízumért kb. 2 órát. Valószínűleg lehetett volna ezt egyszerűbben is, elég értelmetlennek tűnik, hogy belépünk az országba, majd kilépünk, amikor igazából csak átutaztunk. A csomagunk órákon át ott körözött, akkor értünk oda, amikor éppen jó nagy erővel ledobták a szalagról, nem is csoda hogy letört a húzókája. Ezután még egyszer át kellett vonatozni az induló részre, a vonatért még fizetni is kellett, legközelebb jobban utána járunk, hogyan is lehet ezt az egész folyamatot meggyorsítani. Az Air Asia gépén megfagytam, nagyon hideg volt, vagy csak már én voltam nagyon türelmetlen.

            Helyi idő szerint éjfél körül értünk Balira, 6 óra eltérés van Magyarországhoz képest nyári időben. A legtöbb kérdésünk a közlekedéssel kapcsolatosan maradt, hogy fogunk eljutni mindenhova, hiszen nagyon sok helyet szerettünk volna megnézni. Ahogy kijöttünk a reptérről, már ott sorban álltak a taxisok, kicsit irreális árakat mondva ahhoz képest, amit én az interneten olvastam. Tudtam róla, hogy van egy Grab nevű alkalmazás, ami sokkal olcsóbb, mint a helyi taxisok, de ekkor még nem mertünk ilyesmivel próbálkozni, elhittük nekik hogy az illegális és nem is szabad olyat használni, de még így is sikerült a 600.000 rúpiás utat a felére, 300.000 rúpiára lealkuldni (kb. 6000 HUF). A taxishoz képest még én is elég jól tudok vezetni, kettesnél feljebb nem nagyon váltott még 60-nál sem. Kicsit halálfélelmünk volt, amikor a kanyarokban lassítás helyett inkább jó hangos dudálással jelezte, hogy közeledünk. Mindenhol azt lehetett olvasni Baliról, hogy állat módjára vezetnek, nagyon rossz utakon, ráadásul a másik oldalon, lehetőleg ne próbáljunk autót bérelni, inkább helyi sofőröket kell szerezni. Mivel sötét volt, a tájból nem sokat láttunk, kb. másfél óra alatt tettük meg az Ubudba vezető 40 kilométert. A szálláson megkaptuk a szobát, aztán jól bevágódtunk az ágyba. Az időeltolódás nem nagyon okozott problémát, 6 órával hamarabb kellett elaludni, de mivel az egész út alatt sikerült összeszedni némi alváshiányt, gond nélkül átaludtuk a maradék éjszakát.

2017.06.28.

            Reggel persze azonnal kipattant a szemem, hogy menjünkmenjünkmenjünk, várnak ránk a pálmafák, rizsföldek, majmok. A szállásunk egyszerű volt, de minden meg volt, amire szükségünk volt, felesleges lett volna drágább helyre menni, amikor a nap legnagyobb részét máshol töltöttük. És a pletykákkal ellentétben semmiféle csótányokkal és egyéb nem kedves állatokkal nem találkoztunk, mindenki próbált halálra rémíteni, hogy patkányok rohangálnak mindenhol, de még csak pókot is alig láttunk (egyet mondjuk de, az kb. 10 cm-es volt, de nyugodtan csücsült a hálójában az egyik templomban, szerencsére nem próbált velünk megismerkedni).

            A reggeli csodálatos volt, nem az étel maga, hanem a hangulat: a szobánk tolóajtója rögtön a kertre nyílott, csak szólni kellett a tulajnak, hogy reggelizni szeretnénk, és az ajtó előtti teraszra hozta nekünk a napindító kávét, omlettet banános kenyérrel (először fura volt, de meg lehetett szokni, hogy a banán mindenhez illik) és gyümölcsöket. Sehol senki, csak mi, a reggeli és az eddig még csak pálmaházban látott növényzet: tökéletes indítás.

            Először is elindultunk pénz váltani, ami egyáltalán nem volt olyan bonyolult folyamat, mint ahogyan arról olvasni lehet az interneten. Nagyon egyszerű a dolog, nem egy bolt függönnyel leválasztott hátsó részében kell pénzt váltani, hanem hivatalos pénzváltóban, és ha egyszer odaadták a pénzt, meg kell számolni és nem szabad visszaadni. A dollárt picit jobban váltották, de eurót is lehetett volna vinni.

            Első állomásunk a majomerdő lett volna, de még útközben szembejött a Tropical View Cafe nevezetű hely, hiába nem voltunk éhesek, de a következő kilátás mégis egy kis pihenőre csábított minket:

            Rizsföld, pálmafák, szobrok, egy óriás gyíkszerűség ami a képen nem látszik pedig ott volt: rögtön tudtuk, hogy ez egy nagyon különleges 11 nap lesz. És amit itt ettünk, hát azóta is erről a csodatálról álmodom. Még komolyan azon is elgondolkodtunk, hogy nyitni kéne Budapesten egy helyet, ahol ilyen gyümölcs smoothie-t adnánk mindenféle csodagyümölccsel, magokkal, müzlivel, kókuszreszelékkel felpakolva. Ki ne hagyjátok, ha arra jártok! ;)

            Aztán jött a majomerdő. Azt tudtam, hogy a majmok gonoszak, de hogy képesek kicipzárazni a táskámat, azt azért nem gondoltam volna. Abban a zsebben előtte ott volt a telefonom, éppen akkor valahogy pont a kezemben fogtam, ezért csak egy esőkabátot sikerült lenyúlnia. Próbáltam kivenni a kezéből, ő persze nem annyira akarta visszaadni és rám vicsorgott. Gyorsan végiggondoltam, hogy elég sok oltást kaptunk, de veszettség ellenit pont nem, ezért inkább hagytam, hogy megrágcsálja, aztán egy lány kaját kínált neki, az máris jobban tetszett és kiköpte a kabátomat (még szerencse, a későbbiekben elég nagy szükség volt rá). A majomerdő egyébként nagyon hangulatos, teljes esőerdő hangulat hatalmas fákkal, liánokkal, 6-700 majom ugrándozik mindenhol, a fák tetejéről az emberek fejére esik a banán amit éppen esznek. Ha valaki nem rakja tele kajával a zsebeit akkor nem bántanak, én meg pont nem vettem észre hogy a közelemben van mert túlságosan lefoglalt a fotózás.

            Végigsétáltunk Ubud főutcáján, le kellett foglalnunk a sofőröket, akik a további napokon vittek minket. Nagy volt a választék, volt aki csak egy taxi táblát tartott és nem mutatott semmi egyéb információt, mi inkább utazási iroda féle helyeken foglaltunk, kettőnknek az egész napos taxizás benzinnel, parkolással, mindennel együtt volt 500.00-600.000 IDR (10-12.000 HUF). Robogóval lett volna igazán olcsó, de még sosem vezettünk robogót és talán nem Bali az a hely, ahol el kell kezdeni.

            Az ebéd helyét előre kinéztem, Cafe Wayan & Bakery. Szintén nem voltunk éhesek, de cseppet sem bántuk meg a választást. Nem tudnám elmondani mi minden volt a tányéron de nagyon illettek egymáshoz, vega nasi campur: rizs, mogyorószószos tofu, sült mogyoró, currys tofu, rákchips, édes-savanyú szósz, valami kókuszos cucc, és még ki tudja mi. A másik nasi goreng, ananászon tálalva csirkés sült rizs, omlett csíkokkal.

            Egy kis pihenő után megnéztük az Ubud Water Palace-t, Ubudban járva ezt is kötelező megnézni.

            A Campuhan Ridge Walk volt a következő célpontunk, egy sétaösvény Ubud szélén néhány szerintem direkt odarakott pálmafával, amitől roppant dekoratív lett a pici járda a két oldalról körülvevő hatalmas esőerdővel. Az út végén található a Karsa Café, ahol több órát is üldögéltünk, annyira fantasztikus volt a pici tóra épített, cölöpökön álló kis faházikó, körülöttünk tavirózsa, rizsföldek, pálmafák. Ubudra legalább egy napot érdemes szánni, a város maga nem is olyan szép, de a körülötte lévő rizsföldek csodálatosak. Megéreztük az igazi Ázsia hangulatot is: kóborkutyák, csirkék szaladgálnak szabadon mindenhol. 

            Naplemente előtt még egy rizsföld túrát útba ejtettünk, az előzőhöz képest itt már nem nagyon járt egy turista sem, pedig nagyon nyugodt és szép részeken sétáltunk. Egy sárkánygyümölcs turmixszal zártuk a napot a Sweet Orange Warung-ban, ahonnan végignéztük ahogy a lemenő nap megszínezi a felhőket, amik a rizsföldek pocsolyáiban tükröződnek. Már egyetlen nap után regenerálódott a lelkem.

2017.06.29.

            A sofőrünk délelőtt 9-re jött értünk, egy újabb energetizáló reggeli után elindultunk északra. Szerencsére ő sokkal nyugodtabban vezetett, mint a reptéri utunkon. Eleinte durvának tűnt, hogy minden percben a dudát nyomkodják, van vigyázat megelőzlek nyomkodás, van nem látom be a kanyart és remélem hallod hogy jövök nyomkodás, vagy csak türelmetlen vagyok hogy ennyit kell állni nyomkodás. Táblák, lámpák, közlekedési szabályok csak ritkán figyelhetők meg, ők valahogy mégis átlátják a káoszt és nem láttunk egy balesetet sem, persze eszünkbe nem jutott volna, hogy mi vezessünk.

            Első állomásunk a Beratan templom, talán az egyik leggyakrabban látogatott templom Balin. Fent a hegyekben már egész hűvös volt. Igazi turista hely, szépnek szép volt, de sokkal különb templomokat is láttunk, ahol kisebb volt a tömeg és az emberáradat.

            A Tamblingan- és Buyan-tó határán is megálltunk, ahol gyönyörű kilátás nyílt mindkettőre. Ha nem jönne be a fogorvoskodás, itt is gyűjtöttem egy megélhetési ötletet: szerezz egy a képen látható tojás alakú tárgyat, tedd egy nagyon szép helyre ahol a turisták szeretik magukat lefotózni. Szedj érte annyi pénzt, amit igazából bárki kifizet egy jó képért, miközben semmi anyagköltséged nincs, csak egyszer kell beruházni a tojásra (kb. 100 Ft nagyságrendű összeg, egyetlen perc alatt kész lett a fotó, na most abból ki lehet számolni mennyit keres egy óra alatt, egy nap alatt, egy hónap alatt…).

            A Bedugul piacon hamar végigfutottunk, 2000 Ft-ért akartak eladni egy adag banánt, ami még talán egy kiló sem volt. Már Máltán is vettünk kaktuszfügét egy darabot 3 euróért, valahogy megérzik, mennyire át lehet minket vágni :D Láttunk még fából faragott kb. 10 cm-es elefántot, amit elsőre 600.000 rúpiáért akart adni, a tizedét is sokalltuk volna, ezért inkább nem pocsékoltuk az időt ezzel a reménytelen hellyel.

            A Git-git vízesés szenzációs volt, be kellett sétálni mélyen az erdőbe, de már pár száz méterrel arrébbról is lehetett látni a fák között, mekkora hatalmas víztömegről van szó. A szürkeszűrőmnek nem sok hasznát vettem itt, olyan vízpára csapódott mindenhova, hogy jó néhányszor meg kellett törölni az objektívet, nem hogy percekig lerakni a sziklára. A túraszandál megfelelő öltözetnek bizonyult, oda-vissza átgázoltunk a vízben. Az erdő közepén találtunk egy kajáldát, kb. 500 Ft-ból ettünk rizs-tojás-zöldség-rákchips kombinációt, itt már elkezdtük érezni, hogy ezt azért pár nap alatt meg lehet unni. A Sekumpul vízesést kihagytuk, állítólag nagyon sokat kellett volna még utazni.

            A Jatiluwih rizsteraszokban csalódtam, nagyon sok gyönyörű képet láttam róla, de sajnos pont olyan állapotában látogattuk meg, amikor már learatták a megtermett rizst, és éppen felégették a felesleges részeket. Az egész völgy tele volt füsttel, a felhők is egyre gyűltek, a teraszok sem mutattak olyan jól sárga színben. Egy fél évbe telik, mire le tudják aratni a rizst, az első hónapban kell víz alatt állnia. Mivel nincsenek olyan évszakok Balin mint nálunk (csak száraz meg esős), egy időben van hogy az egyik rizsföldet éppen betakarítják, máshol víz alatt áll. Ez sajnos teljesen kopár volt. Egy vigasztaló sárkánygyümölcs turmixszal zártuk a napot.

2017.06.30.

            A harmadik napunk elég korán indult, egész pontosan hajnali 2-kor, ugyanis fél 3-ra jöttek értünk, hogy elvigyenek a Batur vulkán tövéhez, amit szerettünk volna megmászni, hogy a tetejéről lássuk a napfelkeltét. Már a tervezéskor durvának tűnt, hogy éjszaka hegyet mászunk a vaksötétben, aztán úgy folytatjuk a napot mintha végig aludtuk volna az éjszakát, de úgy gondoltam kemények vagyunk, ennél már csak öregebbek és gyengébbek leszünk, most vagy soha :) 4 körül indult a túra, kaptunk egy fél liter vizet és egy elemlámpát. Az első, síkabb terep még egyszerű volt, a vicces az volt, hogy nem láttunk semmi mást, csak az elemlámpával megvilágított előttünk lévő ember cipőjét, sehol semmi közvilágítás. Én azt gondoltam magamról, hogy elég edzett vagyok, heti 3-4 aerobik órára szoktam járni a keményebb fajtából, de amikor elkezdett igazán emelkedni a szint az már majdnem kifogott rajtam :) Akkor vált izgalmassá a helyzet, amikor az egyébként is nehezen haladós, kapaszkodós sziklák elkezdtek csúszni a hajnali párától, ráadásul olyan tempóban haladtunk, hogy ha nem állunk meg néha, biztos nem tudunk feljutni. Több kisebb csoportban mentünk, az elején beosztották az embereket, de amint kiderült ki milyen gyorsan halad, változott az összetétel. Egy helyi vezető 4-5 turistára vigyázott, a csoporton belül ha valaki meg akart állni, 2-3 percre megálltunk aztán rohanás tovább. Valahol az elején értünk fel, a végén volt olyan csaj akit konkrétan toltak felfelé a kis flipflop papucsában, de aztán előbb-utóbb mindenki feljutott még napfelkelte előtt a vulkán tetejére. Felfelé többször is szerettem volna megállni lefotózni azt a végtelen csillagmennyiséget, ami a teljes sötétségben látszódott, végre egy olyan hely, ahol tényleg semmi fényszennyezés nem volt. Természetesen erre nem jutott idő, inkább az agyamba véstem a képet. Elnézést a gusztustalan részletekért, de mire felértünk, annyira leizzadtunk, hogy a hátizsákunkon látszódott a kicsapódott só, nagyon nagyon nagyon meghaltunk, de a végén még jobb érzés volt megérkezni. Aztán jött a teljes fagyhalál csurom vizesen, napfelkelte előtt a leghidegebb órákban, jó kis széllel a hegy tetején. A helyiek felkészültek, jó meleg teát árultak, amit előtte gondolom ők cipeltek fel, mivel ott fent semmiféle bolt vagy bármi lakott rész nem volt. A napfelkeltét reggeli közben csodáltuk meg: kaptunk főtt tojást, amit a vulkán gőzölgő lyukaiban főztek meg, banánt, kenyeret és banános kenyeret (nyilván). Lenyűgöző látvány volt ahogy áttör a felhőkön a nap és megvilágítja a távoli tengert, az Agung vulkánt és az előtte fekvő tavat, földeket. Akármilyen nehéz volt felmenni, az biztos, hogy örök emlék. Még megnéztük közelebbről a krátert, elsétáltunk a peremén, aztán indultunk lefelé. Ekkor már jó meleg volt. Valószínűleg egy másik úton jöttünk le, de az is előfordulhat hogy ugyanaz volt, csak felfelé nem láttunk belőle semmit. Fél 9 körül értünk vissza az indulópontra, ahova 9-re hívtuk a sofőrünket, fél óra után frissen, kipihenten folytattuk a napunkat. (csak egy kis infó: 1063m magasról indultunk és 1717m volt a csúcs)

            Meglátogattuk a Pura Ulun Danu Batur templomot, aztán a következő állomás az elefánt park volt. Két véleményt olvastam a fórumokon erről a helyről: ez a világ legcsodálatosabb helye, vagy hogyan lehet így bánni szegény elefántokkal. Nekem kicsit vegyesek voltak az érzéseim, egyrészt még sosem láttam ennyire közelről ezeket a hatalmas állatokat, nagyon tetszett, hogy ennyire a közelükbe lehetett menni, megérinteni a drótkefe szőrét és kígyószerű ormányát. Másrészt ahogy odaálltam mellé, rögtön jött az ölelő reflex, naponta több száz turista köré fonja az ormányát, hogy elkészülhessen a szuvenír fotó. Látszott, hogy egyáltalán nem azért hagyja magát simogatni az elefánt, mert az olyan jó neki, hanem mert mindenre be van idomítva, virágkoszorút kell az emberek nyakába raknia. A belépő sem volt olcsó, de az elefánton ülés az teljes horror, a negyed óra kb. 20.000 Ft körül lett volna, úgy döntöttünk, hogy életünk során ennél természetesebb közegben is fogunk találkozni elefántokkal, inkább azokat támogatnánk.

            Nem sokat kellett tovább autózni, és már ott is voltunk a Tegalalang rizsterasznál. Ez sem mutatta a legcsinosabb formáját, borult volt az ég és itt is már nagyrészt learatták a rizst. Azért még így is elgondolkodtató volt, hogy hogyan tuják megcsinálni ezeket a teraszokat úgy, hogy nem csúszik szét a talaj, amikor ázik a víztől és nincs semmiféle beton vagy hasonló megerősítés a szélén, csak a föld, aminek ráadásul a legszélén lehet végigsétálni. A rizsterasz belsejében többször is átmentünk kapukon, ahol a belépőn felül még „adományt” kértek a tovább menetelért. Akkorra már nem tudtuk eldönteni, hogy ezt most tényleg így illik, vagy csak egy újabb átverés, mondtuk hogy sorry, de már egyszer fizettünk belépőt, némi vita után mégis tovább engedtek. Itt ért minket az ebéd is, nagy adag zöldség mogyorószósszal leöntve.

            Talán az egyik legjobban várt programunk következett: a Satria Agrowisata nevezetű helyen megnéztük a kávéültetvényeket sok más növénnyel együtt, a kávétermelés folyamatát és a cibet cicát, aki fel volt pörögve a kávéevéstől és az emésztőrendszerében mindenféle aromávallátta el a kávébabot, amiből aztán elkészül a Kopi Luwak (állítólag valamelyik elefánt is csinál ilyet, az még drágább kávé). A hely bemutatása és egy nagy adag kóstoló kávékból, teákból, forró csokiból teljesen ingyenes volt, a macskakávé kb. 1000 Ft volt egy csésze. Én nem vagyok annyira gourmet kávéból, mint amennyire szeretnék, de azt hiszem túl nagy elvárásaink voltak. A „bali kávé”, amit mindenhol adnak, azt inkább teának nevezném, jó hosszúra főzött zaccos kávé. A Kopi Luwak már rövidebb, erősebb volt. Én jobban szeretem az erősebb pörkölést, ami erről még mindig nem mondható el. Érződött, hogy más az aromája, mint az eddig kóstolt kávéknak, de szerintem maradunk a jó kis olasz fél kortyos verziónál :) Kóstolás után természetesen meg is lehetett vásárolni a kipróbált italokat, mi egy kávét és két teát választottunk. Az már csak itthon derült ki, hogy a kávé a tejport is tartalmazza, és édesíteni sem kellett, pedig állítólag nincs benne hozzáadott cukor.

            A kávékóstolás után a Pura Tirta Empul szent forrás következett, ami egy zarándokhely, ide járnak a lelki megtisztulásra vágyók lemosni testüket, lelküket.

            Már majdnem sötétedett, amikor elérkeztünk a nap utolsó látványosságához, a Gunung Kawi templomhoz. Egy hosszú lépcsősor vezetett le a völgybe rizsföldekkel szegélyezve. Egy folyó választotta el a templom két oldalát, körülötte hatalmas trópusi fák emelkedtek. A folyó két partján összesen 9, sziklába vájt temetkezési síremléket láttunk, a képeken nem is látszik, mennyire hatalmasak voltak. Az összes templom más, az összes lenyűgöző, mennyire egy helyen van a természet és az ember, mennyire istenközeli ez a környezet. Folyó, rizsföldek, égig érő fák, a templom minden kis szegletében csordogál valamilyen víz… bámulatos.

            Visszafelé már szinte csak mi maradtunk, letámadtak minket az árusok. Annyira nem is ellenálltam, elég pofátlan alkudozásba kezdtünk, a nő mondta, hogy ő is ennyiért szerzi be a ruhákat, nincs is haszna rajta, de most nekünk odaadja (persze ha ez így lett volna nem adta volna el, de minden esetre jól hangzott). 1000 és 2000 Ft-ért szereztem két nyári, nagyon jó anyagú kánikularuhát, utána még jöttek utánunk, hogy van több is, aztán pár száz méter után sikerült őket lerázni.

2017.07.01.

            Ezen a napon keletre indultunk, az volt a stratégia, hogy elmegyünk a legtávolabbi pontba, onnan pedig visszafelé megnézünk mindent, amire csak jut idő. Két és fél órás kocsikázás következett jó sok dugóval, helyenként esett az eső aztán tűzött a nap, elég kiszámíthatatlan volt az időjárás. A Pura Lempuyang templom volt az első látnivaló, ez már elég messze van a többi látványosságtól, de szerintem mindenképp megéri ezt is útba ejteni. Az Agungot pont kitakarták a felhők, de még így is egy nagyon dekoratív templomot ismerhettünk meg.

            Tirta Gangga előtt megálltunk a rizsteraszoknál, itt végre a napsütésben szikrázó zöld földeket láthattunk amerre csak a szem ellát.

            A Tirta Gangga vízi kertben végigugráltunk a víz felett lévő köveken (jól bele is ejtettem a vízbe a polárszűrőmet, de a fél méter mélyből szerencsére ki lehetett menteni), megsimogattunk az aranyhalakat. Magyarországon is több ilyen víz- növény-szobor - szökőkút együttest kéne építeni, és rögtön mindenki sokkal boldogabb lenne.

            Az Ujung vízipalota is hasonló hangulatú volt, virágzó növények, pálmafák, a tó közepén álló kis palota, kerti pagodák, szuper kilátás. Elfogadnék otthonra egy ilyen kertet.

            Körbesétáltuk Lotus Lagoont, addig sajnos a tavi rózsák már összezártak, de azért így sem rossz a látvány:

            5 perc sétára volt a Candidasa Beach, ahol végre érintkezhettünk a tengerrel is. Nagyon szép partot találtunk, furcsa volt, hogy sehol nincs egyetlen ember sem a közelben.

            A Blue Lagoon-nál ebédeltünk, currys csirkét rizzsel, illetve édes-savanyú csirkét rizzsel. Ismét felhősödött az ég, de még így is a kék minden árnyalatában pompázott a víz.

            Ez is tartalmas napra sikerült, még egy kiszemelt helyünk volt: Pura Goa Lawah, a denevértemplom. A világ egyik legkorábbi hindu temploma, a zarándokok elsősorban gyümölcsöt adakoznak, ezért több ezer denevér gyűlik össze a templomban, amelyek elűzik a rossz szellemeket.

2017.07.02.

            A Klungkung királyi palotakertben is rengeteg kis szobor, növény látható, itt található a régi bírósági hivatal és a királynak állított emlékmű is.

            Bukit Jambul rizsteraszai is zöld színben pompáztak:

            A Tukad Cepung vízesésről az első sofőrünk még sosem hallott, azt mondta oda nem tud elvinni minket. A másik sofőr is azt mondta, hogy nem tudja, merre kell menni. Elővettem neki a telefonomat az offline térképpel, amire rátöltöttem a fent bemutatott útitervet, és megmutattam, hogy nagyon is útba esik, és itt van nem messze. Örülök, hogy ragaszkodtam hozzá, mert végül beleegyezett és egyébként is ő is GPS- szel nyomult, még csak el sem tévedtünk. A bejáratnál ki voltak írva a legfontosabb szabályok: nem szabad szemetelni, nem szabad káromkodni, menstruáló nők nem mehetnek be. Már a vízesés felé vezető út is elképesztő volt, itt láttuk a legszebb rizsföldet, ahol éppen még ellepte a víz a 10-20 cm-es palántákat, körben pálmafák, teljes csend és nyugalom. Ide nagyon sok fotót kell raknom, mert tényleg nagyon tetszett:

            Túraszandi itt is nagyon jól jött, egy mocsaras lépcsőn mentünk le, aztán sziklákon csúsztunk tovább, végül a folyóban kellett továbbsétálni az óriási falak között. A vízesést még el sem értük, de már látszódott, hogy azon a kicsi résen, ahol a sziklák között be tudott sütni a nap, fénysugarak törnek át és világítják meg a nedves köveket. Libabőrös lettem, de komolyan. 

            Az a két kő kb. háromszor akkora volt, mint egy ember, a jobb oldali mellett pont elfértünk, végül elértük a vízesést, aminél gyönyörűbbet még soha nem láttam: 

            Maximum fél-egy óra lehet, amikor pont úgy süt be a nap, hogy ennyire erősek a fénysugarak, és mi pont akkor voltunk ott, a nap is pont sütött. Csak álltunk a vízben és bámultunk szótlanul. Azóta is, ha valaki felidegesít, csak kikapcsolom az agyam és felidézem ahogy arcomba csap a pára, fújja a hajamat a szél, rám süt a nap és még a hideg vizet is érzem a lábujjaim közt. Leírhatatlan.
Visszafelé az erdőben szembejött a semmi közepén egy büfé, ahol ettünk bundás sült banánt, meg valami tápiókacuccot, aminek leginkább fánk íze volt. Utólagos kutatómunkával kiderült, hogy a tápióka, manióka, cassava mind ugyanazt a krumpliszerű képződményt jelenti, Nusa Penidán nagyon sokat termesztenek belőle, mert ott édesvíz forrás hiányában kevésbé alkalmas a sziget rizstermelésre. Láttunk belőle chipset is. Na de a lényeg, hogy annyira azért még sem ismeretlen ez a vízesés, ha még egy büfé is úgy gondolta, hogy megéri ott lenni. Reméljük a sofőrünk megtanulta az utat, és legközelebb már könnyeben elviszi oda az embereket, ha ezt szeretnék :) 

            A Besakih anyatemplom Bali legnagyobb templom együttese az Agung hegy lábánál, 23 templom látható itt. A vulkán 1963-as kitörése után a templom szinte egyáltalán nem sérült meg, ezért ennyire szent hely. Kötelezően kellett egy idegenvezetőt választani, robogóval felvittek a templomhoz, ahol körbe lehetett sétálni a komplexumot. A templomok nagy részébe turisták nem mehetnek be, de mivel nyitottak, ezért a lényeg így is látszott. Azt mondta az emberünk, hogy annyi pénzt adunk neki, amennyit akarunk, mi bepróbálkoztunk 100.000 rúpiával kettőnknek, de felalkudta 200-ra, aztán szintén utólag olvasgatva az interneten turistáktól 50 USD-t szoktak kérni, szóval egészen megúsztuk. Visszafelé már fizetni kellett volna a robogózásért, mi úgy döntöttünk, hogy lesétálunk. Pont egy kiöltözött, díszes menet jött felfelé, áldozati ajándékokkal egyensúlyozva a fejükön (gyümölcs, virág, talán kiskecske). Ha csak egy templomot nézel meg Balin, ez legyen az.

            Eljött az ebéd ideje, én kinéztem a Lereng Agung nevezetű helyet, de semmi részletet nem tudtam róla, csak hogy azt a kilátást látnunk kell, jó lesz az. Mint kiderült, egy elég elegáns, svéd asztalos éttermet találtunk, ami messze a legdrágább étkezésünk volt a majdnem két hét alatt, fejenként majdnem 3000 Ft. Ez Bali átlagos áraihoz képest nagyon drága, de svédasztalos, és persze Budapesten ennyiért alig lehet ételhez jutni. Ráadásul az a panoráma mindent pénzt megért, ezt a képet úgy lőttem, hogy az asztalunkra raktam le a fényképezőt:

            Még egy vízesés következett, a Kanto Lampo. Már a lépcsőn is folyt a víz, a vízesést pedig csak úgy láttuk teljes egészében, ha combközépig besétáltunk a vízbe. Szerencsére nem kaptunk el semmi csúnya trópusi betegséget, pedig minden esélyt megadtunk neki, mindenhol csúsztunk-másztunk, minden vízbe belementünk. Arról nem is tudtunk, hogy a rizsföldeken is lehetnek mérges siklók, legalább nem találkoztunk eggyel sem. A vízesésekhez érdemes fürdőruhában menni, anélkül nem volt annyira alkalmas az öltözet, de úgyis a melegben hamar megszáradt. A következő utazásig mindenképp beszerzendő a vízálló fényképező táska, maximálisan vigyáztam rá, de azért néha kicsit halálfélelmem volt, hogy elcsúszok/leejtem/lelocsolom.

            A Goa Gajah elefántbarlang volt az utolsó állomásunk. Több teória is van, hogy honnan kapta a nevét: lehet, hogy az ott található folyóról, amit régen Elefánt-folyónak hívtak, vagy a barlang bejárata felett lévő démoni alakról, ami elvileg elefántra hasonlít, vagy pedig Ganesha elefántfejű hindu istenről, akinek a szobra a barlangban található. A kert szintén meseszép, fák hatalmas gyökerekkel, sziklák, mohák, virágok, szökőkút, vízesés, minden, ami kell.

2017.07.03. 

            Az utolsó vízesésünk a Tegenungan volt, a Git-git-től egy kicsit kisebb, de ugyanolyan lenyűgöző erejű csoda az erdő mélyén.

            A pillangó parkban (Kemenuh Butterfly Park) eddig még sosem látott méretű lepkéket foghattunk a kezünkben. Kicsit csalódtam is, ennek a csodaszép állatnak az alapja mégis csak egy hatalmas hernyó :D Vigyázni kellett minden lépésnél, a föld is tele volt velük.

            Beji Guwang rejtett kanyonja egyáltalán nem volt tele turistával, csak a legelvetemültebbek látogatják meg, köztük mi is. A feladat itt is egyszerű: két sziklafal között folyik a folyó, néha lehet a folyóban is taposni, de van olyan hely, ahol 3 méter mély is van a víz, ezért a csúszós sziklafalon kell lépésről-lépésre kapaszkodni, közben megpróbálni nem belezuhanni (volt akinek ez nem sikerült). A túra legelején le lehetett rakni a csomagokat egy szekrényben. Kaptunk egy vezetőt, aki minden lépésnél mutatta, hova kell rakni a lábunkat. Csak vagy háromszor kérdezte meg, nem akarom-e odaadni a vízálló táskájába a fényképezőmet, biztos nem gondolta a kis ruhácskámat meg a nagy gépet a helyszínhez megfelelőnek. Persze nem azért vittem oda, hogy ne is használjam. Néha mégis eszembe jutott, hogy nem vagyok normális. Három kijárata van a kanyonnak, mi az első után úgy döntöttünk, hogy élménynek elég volt, még nem estünk bele és inkább nem is akarunk. Visszafelé vízzel elárasztott, mini palántás rizsföldek mellett sétáltunk.

            Az egymás mellett lévő hüllő- és madárparkban a világ minden tájáról láthattunk állatokat és bemutatókat. Fotózkodtunk hegyes karmú madarakkal és fura tapintású nagy gyíkokkal, szegények nagyon hozzá vannak szokva ehhez. csináltak rólunk olyan képet is amit meg  lehet venni, de mivel a saját gépünkkel is lefotóztak, nem értettük miért akarnánk 4000 Ft-ért egy nyamvadt papírt vásárolni. Majdnem láttunk komodói varánuszt, hosszasan kerestük aztán észre vettük a kilógó farkát, a többi része elbújt a barlangjában. Sajnos (höhö) egyszer még muszáj lesz vissza menni Indonéziába, hogy a többi darabját is megtekinthessük.

            Ugyan nem volt benne az útvonalban, de ha már arra jártunk, elvitt minket a sofőrünk Celukba, ami az arany- és ezüstékszer készítéséről híres, és csak nekünk csak most nagyon akciós is volt minden.

            Utolsó ubudi esténket a Dirty Duck Diner -ben zártuk, ahol fejenként egy fél kacsát kaptunk mindenféle fura szósszal. Elnézést a túl sok részletért, de itt megismertem, mit is jelent a kétszer csíp :D

A folytatás ITT található.

Még több fénykép pedig ITT.