Az idei harmadik utunk Törökországba vezetett. Egy kicsit egzotikusabb, de mégis gyorsan elérhető és könnyen kivitelezhető útra vágytunk, a bakancslistámon pedig mindig is rajta volt Isztambul és Kappadókia. Utóbbi a covid miatt is kockázatos volt, hogy megtiltják-e a léggömbözést, de a nagyobb akadály inkább az, hogy 6 év alattiak nem is szállhatnak fel, így még 4 évet várnunk kell. Így maradt egy hét Isztambul, egy hét Antalya, ahol kocsibérléssel bejárjuk a környéket.

2021.09.26. szombat

             Emmát egész héten készítettük, hogy repülni fogunk Törökországba. Reggel a 3/4 6-os ébresztő helyett ő már felkelt fél 6-kor, úgy jött be a hálónkba, hogy repkedett a kezével. Még mindig nem beszél, túl jól megy a mutogatás, így is mindent megért és megértet velünk. Repkedett és az égre mutogatott, szóval akárki akármit mond, valószínűleg nem fog erre az útra sem emlékezni, de nagyon is felfogja mi történik és egész reggel nem lehetett letörölni a mosolyt az arcáról.
             A reptér útleveles terminálja szörnyen kihalt volt, néztük volna a felszálló repülőket, de másfél óra alatt egyet se láttunk. 2 éves kor felett már külön ülést kellett venni, de babakocsit így is ingyen hozhattunk, a biztonsági ellenőrzésen is átvihettük a 3 dl-es vizet. Hiába nem oda szólt a jegy, mindenhol előre hívtak minket az elsőbbségi beszállásra, nagyon gyerekbarát volt minden. Az út nagyon simán ment, Emma először nézelődött az ablakon, aztán lekötötte az evés. Az előttünk lévő ülés hátulján volt kijelző, ahol lehetett volna mesét nézni, de neki elég volt, hogy kapcsolgajta a kapcsolót, dugdossa a fülhallgatót a fülébe. Készültem ceruzákkal, gyurmával, kirakóval, minden szórakoztató eszközzel, de elő sem kellett venni. Azt hittem elalszik az úton, de ő nem az a gyerek, aki bármikor is alszik. Mindenesetre egyetlen nyafi nélkül megérkeztünk, sőt, még furcsállta is, hogy a mellettünk lévő hasonló korú gyerek miért ordít.
             Másfél órás volt csak az út, bocikám azonnal elszunnyadt ahogy leszálltunk és beraktuk a babakocsiba. Sokáig nem tartott a nap egyetlen alvása, ahogy a transzferünk megérkezett, be kellett szállni az autóba, nem sikerült nem felébreszteni. Miután a sofőr berakott egy Mása és a medvét, már esély nem volt visszaaludni. Az autó nagyon durva volt, belülről úgy nézett ki mint egy limuzin, pedig ez volt a legolcsóbb amit találtam. Minket aztán nem zavar, ha így mossák a pénzt, elég jól jártunk vele.
             Az Airbnb lakásunkig vitt minket. Nagyon jófej volt, felhívta a szállásadónkat, hogy megérkeztünk. Nem tudom mi lett volna velünk nélküle, mert nem nagyon konyított az angolhoz semmit, így egyszerűbb volt. Valahogy fel sem tűnt, hogy nincs az épületről külső kép a neten, belülről nagyon csilivili, de az utca elég putri környéken van. Nem tűnik veszélyesnek meg semmi ilyesmi, csak megmagyarázza, miért volt ilyen felújított lakás olcsóbb, mint a többi. Felettünk lakik egy nagyon hosszú körmű kutya is, aki nagyon szeret ugrálni, miközben ugat.
Nem volt tervünk a napra, csak felfedeztük a környéket. Elsőre nekem túl európai a benyomás, nem is tudom hogyan, de különlegesebbnek gondoltam. Nyilván itt azért nem lesznek levágott kecskefejek, lehet hogy már túl sok kultúrsokkban volt részünk.
             Tettünk egy nagy sétát a Kék mecset és a Hagia Sophia környékén, ittunk egy gránátalma levet, Emma elüldözött minden létező madarat a parkokból. Jó volt végre életet látni, a fűben piknikeztek a helyiek, de mindenféle turista is volt sokkal keletebbről is. Sokféle ember, sokféle ruhaviselet.
Megpihentünk az egyik étteremben, választhattunk volna jobbat is. A humusz és a kebab nem volt ízletesebb, mint otthon, holnap nagyobb szerencsénk lesz. Elsétáltunk a Gülhane Parkba, még sem maradhatott ki a napi szökőkutazás. Más kisgyerekes családok is itt pihentek, alig lehetett szabad padot látni. Hazafelé alig láttunk olyan nagyobb abc-t, ahol be tudtunk volna vásárolni. Tej helyett sikerült sós joghurtot vennünk. Nem rossz, de nem szokunk rá.
             Este sokáig tartott, mire a kutya körmei is nyugovóra tértek.

2021.09.27. hétfő

             Szomorúan jöttünk rá, hogy a Kék mecset hétfőn, kedden, szerdán zárva van, amiről a honlapjuk semmit nem mondott, de majd csütörtökön megnézzük. Egy kis sirályüldözés után meglátogattuk a Hagia Sophiát. Hosszasan üldögéltem volna a szőnyegen ülve a hatalmas mecsetet nézve, gyönyörű volt minden apró részlete. Emma kissé felpörgött, mint aki sosem járkált még szőnyegen, futkározott fel-alá. Alaposan lefárasztotta magát, ebédre ezért a leggyorsabb megoldást választottuk: egy banánt és egy simitet, szezámmagos perecszerűséget, amit nagyjából minden sarkon árulnak Isztambulban. Nekünk alig jutott, kölyök benyomta az egészet. Bejött a furfangos tervünk, az ugrálás utáni telepocak könnyen elaltatta. Kihasználtuk hát az időt, azonnal célbavettük a tegnap kinézett kávézós, vizipipázós hangulatos helyet. Lehet hogy nagyon gáz, de egyikőnk se vízipipázott még soha. Elsőre nagyon tetszett, aztán a fura szájszárazság rádöbbentet, hogy ez valószínűleg hosszútávon a dohányzáshoz hasonlóan nem tenne túl jót, de legalább ezt is kipróbáltuk. Egy török kávé is lecsusszant mellé, energiát gyűjtött a család a délutáni városnézéshez.

             Az elsüllyedt palotát éppen felújítják, nem tudtuk megnézni.
             A Topkapi palotában majdnem 3 órát eltöltöttünk, gyönyörű parkjai is csodálatos épületei vannak, szebbnél szebb csempék, fafaragások. Eddig is csempemániás voltam, nem tudom meddig lehet ezt még fokozni. Emmának is nagyon tetszett, hangosan csodálkozott egy új terembe érve. Valószínűleg nem sikerült mindent megnéznünk, de így is elfáradtunk. Az biztos, hogy aki Isztambulban jár, ide muszáj ellátogatnia.

             4 körül elérkezett az idő egy normális ebédhez is, kicsit egyenlőtlen lett a megosztás, a nagyobbaknak csak bárány jutott kétféleképp elkészítve, a legkisebb csak a rizst ette meg mindkettőnktől. Valahogy ki kell találnunk ezt az evés témát, mert ha először kihozzák az italokat, Emma megkapja a frissen facsart narancslevét, akkor már nem jut hely a főételnek.
             A Philoxenos ciszternához 17:04-kor értünk, előtte 4 perccel zárt be, nem volt túl sikeres nap.
             Este kipróbáltuk Emma mennyire viseli még el a hordozót. Hát... semennyire. Régen csak abban mentünk mindenhova, amióta ekkora mozgásigénye lett, reménytelen belerakni. Holnap jó lenne a bazárba nem babakocsival menni, legfeljebb megint erősödni fog a bicepszünk.

2021.09.28. kedd

             Reggel már ahogy kimondtam, hogy hordozó, heves ellenállásba ütköztem, meg sem próbáltuk felvenni. A térképen megnéztük, hogy csak 750m-re vagyunk a Nagy Bazártól, de azt valahogy nem sikerült felfogni, hogy ez szintben is hasonló értékeket mutat. Sehol sincs normális járda, a macskaköves úton csodás élmény felszenvedni a babakocsit. Egy cipőbolt negyeden mentünk keresztül, fura volt, semmi más üzletet nem láttunk, kizárólag cipőboltot. Megérkeztünk a fedett bazárhoz, reggel 9-kor még alig volt ott valaki az eladókon kívül, nem kellett kint lerakni a babakocsit. Az első 5 percben sikerült bevásárolni édességből, aztán mondta a pasi, hogy van neki egy bőrkabátos ismerőse is, odavezet minket. Azonnal sejtettük, hogy ebbe a körbe nem szabad belépni, de csak kiváncsiságból bementünk vele a haverjához, mennyibe kerülhetnek a cuccai. Nem láttunk semmi nekünk tetszőt, de ezt azonnal meg is értették, nem próbáltak ránkerőltetni semmit. Kicsivel arrébb újból egy kabátboltban találtuk magunkat. Honnan jöttünk? Magyarok? Ide hívja az ismerősét, aki a legjobban beszéli a nyelvet. Jött is Zoli, akinek állítólag Zuglóban van egy háza, elég sokat beszélt magyarul de egyáltalán nem értett meg mindent, valószínűleg megtanulta a Zoli nevet és Zuglót mint helyszínt, lehet hogy más turistáknak ő Géza a nyóckerből. Hosszas alkudozás és próbálgatás után Ádám szerzett egy bőrkabátot, csak most, csak nekünk csóri magyaroknak ma éppen olcsóbban adja, de holnap már téli szezon lesz, akkor drágább. Utána kicsit nehezen értették, hogy nem, nekem nincs szükségem kabátra, kizárólag egy bizonyos színt keresnék és valami különleges szabást, nem szeretnék teljesen mást. Nehezen, de sikerült búcsút vennünk tőlük. Kifigyeltük, honnan hordják egymásnak a kávét, a sarokban eldugottan, de találtunk egy török kávé lelőhelyet. Rövid idő alatt belefáradtunk a bazározásba, azt hittem halálra fogjuk vásárolni magunkat, de semmi mást nem szereztünk. Rengeteg lámpa, tányér, pohár, ékszer, vízipipa, bőrcucc, édességbolt volt, de egyszerű ruhát nem is nagyon láttam. Pont az utazásunk előtt láttam a Zarában egy made in Turkey címkéjű felsőt, gondoltam majd akkor inkább itt szerzek olcsóbban. Azonban magamnak való ruhákat egyáltalán nem találtam. Ha valaki határozott céllal megy a bazárba bőrt, ékszert vagy dohányt venni jobban lehet alkudni mint máshol és jobban megéri, de ha nincs semmi konkrét elképzelés, nem is nagyon kap el a vásárlás lendülete. Az épület egykor szép lehetett, folyamatosan újítják, néhol még látszik a díszes menyezet, de a legtöbb részen omladozik a vakolat.

             Nem is volt olyan bonyolult megtalálni a kifelé utat. A környező utcákban folytatódik a bazár, témánkét egy kupacban helyezkedik el egymás után az összes sál, sapka bolt, aztán a konyhai eszközök üzletei, majd a gyerekjáték árusai. Kicsit úgy tűnt, hogy ezek az olcsóbb helyek és kiszorultak a fedett bazárból. Itt sem találtunk semmi szimpatikusat, sálakból be tudtam volna vásárolni, de azt hiszem nincs szükségem egy százezredikre is. Fiú babaruhák nagyon cukik voltak, nemtom miért adnék rá öltönyt kb. 80-as méretben, de aki ezt szeretné, itt be tud vásárolni. Maki egyébként szenzációsan bírta a strapát, nem tudom hogy a színes lámpák és a forgatag szedálta le, vagy egyszerűen csak halálra unta magát, de ki sem akarta szállni a babakocsiból. Végignézte a kabát próbálást, békésen megihattuk a kávét felette, azt is ijedtség nélkül elviselte, hogy idegen emberek az aurájába vigyorognak nagyon közelről, hogy milyen cuki baba. Volt aki az arcába is belecsípett, én mondjuk leharaptam volna a kezét, de ő nem félt. Mindenesetre mire kikeveredtünk a bazár mélyéről, cukikám álomba merült, így nekünk is elérkezett a pihenés ideje. Kinéztem egy helyet, a Nova Santiye Cafét, ahol a tetőtaraszról szép kilátás nyílik a városra. Tetőterasz, babakocsi: újabb telitalálat, egy éttermen belül nyilván nincs lift, imádott engem mindenki ahogy felcipelték a babakocsi+Emma nagyjából 20 kg-ját. A kilátás tényleg mesébe illő volt, sirályok repkedtek a hegyoldalakból kimagasló mecsetek körül. Eléggé fújt a szél, ezért meleg teát ittunk, az ebédből pedig nem akartuk Emmát kihagyni, ezért csak egy künefét, egy méztől tocsogó desszertet ettünk, azt úgysem kap szegény gyerek.

             Az alvásidő alatt gyönyörködtünk a kilátásban, aztán meglátogattuk a pár percre lévő Szulejmán Mecsetet. Innen is remek kilátás nyílt a tengerre és ez az épület is hatalmas. Bent aztán igazán felébredt Emma, már majdnem aggódni kezdtem, hogy lebetegszik, annyira nyugton volt, nem jellemző rá ez a higgadtság. Bent azonban megint odavolt a padlószőnyegért, gurulni akart, össze-vissza rohangászott, úgy kellett rászólni, hogy ne visítson örömében. Az Isztambuli Egyetem botanikus kertje sajnos zárva volt, a kévésbé növényrajongók nagy örömére. Mire leértünk a tenger mellé, már elég éhesek voltunk, az egyik nem túl izgalmas büfében ettünk. Emma végre igazán jót evett a lencselevesből, alig tudtuk megkóstolni.

             Az Egyiptomi Fűszerbazár épülete sokkal felújítottabb, a menyezet nagyon dekoratív. A benti részen vannak fűszer, édesség árusok, de ez is inkább a turistáknak szól. Kint, az épület mellett azonban a helyiektől volt nagy tömeg a sajt, olivabogyó és hal eladóknál. Jó lett volna, ha még a sajtosoknál van energiánk a shoppingolásra, maki egyik kedvenc eledele, de nem akartunk a tömegbe odaverekedni magunkat.

             A Yeni Dzsámit éppen felújítják, az sem látogatható. Mellette azonban megtaláltuk a világ legjobb üzletét: 2 líráért (0,2 euro) lehet venni galamkaját, amiért cserébe a gyerekek halálra üldözhetik a dögöket, közben jól lefárasztják magukat. Emma majdnem fél óráig futott folyamatosan, nem tudom mikor unta volna meg magától, így is volt hiszti amikor elhoztuk onnan. Egyébként iszonyat undorító az a sok galamb egy helyen, pláne amikor látom hogy súrolja a gyerekem haját, de neki annyira tetszett, este majd jól megmossuk az egész testét. A galamb immunitás is az élet része, ezután már semmi nem fogja megbetegíteni.             Lesétáltunk a kikötőbe, néztük a kompokat a jó meleg fekete márványon üldögélve. Annyira jó látni a nyuszit, ott ült szótlanul és nézte a tengert, onnan is alig akart eljönni, annyira tetszett neki.

             Elmentünk egészen a Gülhane park magasságáig, ahol lementünk a tengerpartra kavicsot dobálni. Ismét egy program, aminek nehezen lehet véget vetni, de valahogy sikerült meggyőzni, hogy lesz még bőven tenger, búcsúzóul integetett és puszit is dobott a kavicsoknak.

             A parkon keresztül visszasétáltunk az Aya Sofyáig, hátha tudunk valahol Istambul Kartot venni, amire szükségünk lesz holnap a tömegközlekedéshez. Minden automata kifogyott a kártyából, jól ki van találva a rendszer, de kicsit az üzemelésre is figyelhetnének. Egyelőre halasztottuk a problémát, annyira elfáradtunk, holnap majd megoldjuk valahogy.

2021.09.29. szerda

             Reggel végre elővettük a térképet és rájöttünk, nem szükséges mindenképp hegynek fel hegyről tolni a babakocsit, ha el akarunk jutni a civilizációig. Az ázsiai részt vettük célba, villamossal mentünk a Kabatas kikötőig, onnan hajóval Üsküdarba. Isztambul kártyát továbbra sem tudtunk szerezni, amivel olcsóbb lett volna a tömegközlekedés, de szereztünk egy alkalmas jegyet. A kártyát össze kell kötni a hes kóddal, amivel követni lehet, ki hol jár, hol érintkezik covidos személlyel, de így, hogy egy sima jeggyel ki lehet kerülni a rendszert, egyáltalán nem értettük, mi értelme van egyáltalán. Kabatas a villamos végállomása, törpe nagyon élvezte a kilátást. Szerencsétlen "falusi" gyerek többet ült már repülőn, mint villamoson, el kéne már menni otthon is egy kis négyeshatosozásra. Jobban belegondolva csak külföldön tömegközlekedett, Brüsszelben metrózott, itt villamosozik. A hajóút összesen kb. 15 perc volt. Üsküdarban végre szereztünk kártyát, még mindig megérte megvenni a következő napokra.
             A Yeni Valid Camii nem volt nyitva, de még a mecsetek kertje is olyan szép és nyugodt, elidőztünk ott, meg persze elüldöztük a macskákat.             Üsküdar városrész tele van újépítésű társasházakkal, a térkő is annyira friss volt, hogy még a homokot sem dolgozták bele. Az emberek mennyiségéhez képest nagyon sok vendéglátó hely volt, mindegyik elég szimpi, nehezen lehetett volna választani. Én kinéztem a Leány torony mellett egy kávézót, ahol párnákon lehet ülni a folyóparton és onnan nézni a kilátást, de hiába sétáltunk arra, sehol nem volt semmi párna. A parti sétány így is nagyon hangulatos, látni az összes mecsetet amit eddig megnéztünk. Nem volt semmi konkrét látnivalónk, de így is eltelt a délelőtt, makit elnyomta az álom. Egy olyan kávézóban pihentünk meg, ami nagyon modernek tűnt, de csak helyi kisgyerekes családok ültek az asztaloknál. Törpit nem zavarta a baba visítás, majd a müezzin hangja, akkorát aludt, hogy még a kávézást is meguntuk. Busszal akartunk Kuzguncukba menni, de olyan békésen feküdt, hogy inkább lesétáltuk a 3 megállót. A 15-ös busznak a teljes abc fajtái voltak, 15a, 15r, 15y, nem is tudom mennyi, lehett volna inkább tovább számozni. Aztán rájöttünk, hogy ezek a betűk is különböző városrészeket jelentenek, de azért elsőre eléggé elvesztünk.

             Kuzguncuk visszahozta az életkedvemet a napra, elszomorodtam, hogy nem találtunk párnákat, de itt annyira hangulatos utcákat, helyeket láttunk, hogy meg lettem vígasztalva. Az ebéd is az eddigi legfinomabb és egyben legolcsóbb is volt, bár Emma megint csak a levessel telt meg. Az időjárás nem nagyon engedte, hogy tovább sétáljunk a színes házikók között, feltámadt a szél és szemelt az eső. Visszafelé már a buszt választottuk Üsküdürbe, hajó Eminöübe. Tettünk egy próbálkozást melegebb Emma kabát vásárlásra, de egyikőnknek sem volt türelme a bazárhoz és amiket láttunk, azok is undorítóan giccsesek voltak. Van némi problémám a rózsaszínnel. Majd egymásra adunk több réteget, akkor majd legalább nem tud levetkőzni magától.

             Még sétáltunk kicsit, hogy bocikát is megfuttassuk mielőtt hazaérünk. Az Aya Sofya előtti tér zseniális, tele van kb. fél méteres kerítéssel körülkerített füves részekkel. Csak berakom Emmát, kergeti a madarakat és közben nem kell félnem, hogy kiszalad az útra.

2021.09.30. csütörtök

             Végre kinyitott a Kék Mecset. Elég felesleges menet volt, mert kívülről és belülről is teljesen felújítják, be lehetett menni, de egyáltalán semmit nem láttunk. Két helyen kicsit kilógott a csempe, pont annyira volt jó, hogy egyszer biztos visszajövünk Isztambulba megnézni.
             Kifelé jövet lefotóztam egy nagyon dekoratív macskát a mecsettel a háttérben, odaugrott körém néhány ember, hogy ők is megörökítsék. Annyira belejött mindenki a macska fotózásába, hogy volt olyan, aki nem is a mecsetet akarta, csak szelfizett egyet a cicával. Az egyik képen én és Emma is benne leszünk a kép közepén, Emma még integetett is. Szegény macska.

             Villamossal utaztunk ismét Kabatasba. A Dolmabahce palotába menekültünk az eső elől, addigra már annyira halálra fagytunk a széltől, hogy én is elfogadtam volna Emma két nadrágját. Nehéz volt mucikámmal megértetni, hogy vagy hordja a lábzsákot, mint mindenki más, vagy nem fogom lerakni a szőnyegen futkározni. A palota számomra teljesen európai volt, gyönyörű meg minden, de végig bennem volt az érzés, hogy semmivel sem másabb, mintha pl. a Festetics-kastélyban lennénk.             Elállt az eső mire kiértünk, jól összesarazódtak a kavicsok, amit nyilván jól meg kellett fogdosni. De legalább volt idő lefotózni az udvart, ami már megint nagyon rendezett volt. Láttunk hattyúkat, tyúkokat, kakasokat, utóbbit nem annyira tartottam jó ötletnek megkergetni.

             A fél világot bejártuk, mire találtunk egy buszmegállót, ami Ortaköybe visz. Elindult a szundiidő, leültünk hát kávézni a part mellett. Nem jutott sok idő, mert bocika összesen fél óra alvás után fel is ébredt. Próbáltuk felváltva sétáltatni, hátha visszaalszik, de túl sok volt az input, kutya, macska, galamb. Rendeltünk rendes ebédet a desszert és kávé után, ha már úgyis véget ért a pihenésünk. Utána nem nagyon lehetett nem észrevennie makinak a galamtömeget, megint halálra futotta magát. A mag árus kifigyelte, kihez tartozik Emma, próbálta felém hajigálni a magokat, de sajna nem nálam volt a pénz. Nagy duzzogás volt, amikor mi meguntuk nézni azt a sok repülő patkányt, de futottunk tovább a bazársorban. Csak ekkor láttuk a rengeteg krumpli árust: hatalmas héjában sült krumplit megpakolnak mind jóval, úgy kell kikanalazni. Mivel már jól bekajáltunk, ez kimaradt, majd legközelebb.             Elsétáltunk a Yildiz Parkba, ekkor már jól látszott a nyuszin, hogy kevés volt neki a fél óra alvás, no meg rajtunk is mindig látszik, ha kevés idő van megpihenni. A park csudijó, de mivel már hideg is volt, nem tudtuk kellő ráhangoltsággal kiélvezni a tavakat, pálmafákat. Visszasétáltunk a komp állomásra, ahol remekül sikerült összekeverni Kadiköy és Karaköy állomást, tedtünk egy kitérőt Ázsiába, mire a megfelelő kikötőbe keveredtünk. Jól elhúztuk az időt, mire visszaértünk, már elkezdtek a felhők színeződni, ha nem lett volna orkán erejű szél, még fotóztam volna sokáig a mecsetek sziluettjeit.

             Már első nap is kiszemeltük a My Terrace nevezetű éttermet, ahol a tetőteraszról pont végignéztük a lemenő nap sugarait a mecset mögött, igazi török hangulatú párnákon ülve, hangulatos lámpák közt.

2021.10.01. péntek

             Utolsó reggelünkön úgy döntöttünk, kipróbáljuk a híres török reggelit, ami a legtöbb étterem kínálatában szerepel, a szálláson nem túl változatos főtt/sült tojást enni állandóan. Befaltuk az egész terülj-terülj asztalkámat, Emma remekül lefoglalta magát azzal, hogy a joghurtot a pitára kente. Durva napkezdés volt. A mellettünk lévő két csaj a felét ott hagyta, akkora mennyiség volt, de én biztos nem az a csaj vagyok, aki bármit is ott hagy a tányérján.             Megnéztük a Philoxenos ciszternát, ha már az elsüllyedt palota zárva volt.             Az égen gyülekeztek a szürke felhők, ezért inkább zárt helyi programokat választottuk, a mozaik múzeumot is meglátogattuk. Szundiidőben a szokásos kávé+desszert mellett pihentünk. Azt hiszem nekünk leginkább az olasz stílusú kávé jön be, a törökben nehéz elkülöníteni, hol végződik a kávé és hol kezdődik a zacc. A többihez sajnos nem igazán értenek, elég tragikus cappucino élményem volt, a künefe viszont zseniális találmány.
Ébredés után nyuszi elmajszolt egy egész cső főttkukoricát. Kergettünk macskákat, madarakat, szedtünk gesztenyét. A szürke felhők mennyisége kezdett ijesztő lenni, de úgy tűnt, kis idő múlva jobb lesz a helyzet, ezért az Aya Sofiába menekültünk az eső elől. Jó volt látni, hogy nem csak Emma kergül meg a szőnyegtől, még az 5-6 éves gyerekek is azon gurulnak.
             Amikor kiértünk nem lett sokkal jobb a helyzet, beszereztünk hát egy esernyőt. Ha lenne egy boltom, tuti lenne egy eladó esernyő tartalékom, ilyenkor ez a legjobb üzlet, hirtelen egész Isztambulnak egyforma ernyője lett. Kis idő múlva elállt az eső, úgy döntöttünk felmegyünk a Sevens Hills tetőteraszára. Egy kávét elfogyasztottunk, hogy legyen pofánk a kilátáshoz is, és amíg megittuk, elég rendesen elkezdett újra esni. Biztos csodás lett volna a két mecset ilyen magasból napos időben, most inkább féltem, hogy szétázik Emma is és Nikonka is.

             Nem tudtunk volna még több helyre beülni, vagy még hosszabban szenvedni a belvárosban, ezért visszamentünk a szállásra. Este még megpróbáltunk bazározni, jó lett volna gyerekcipőt venni, de ahogy odaértünk, rájöttünk, nem nagyon van ehhez türelmünk. A rámenős eladók napközben elbújnak, hogy aztán este előjöjjenek és bepótolják az egész napi rámenősséget.
             Este még ettünk egy gyors dönert. Emma kapott ajándék krumplit is, meg egy csokit. Nagyjából minden eladó, akitől veszünk is valamit, megkínálja édességgel, és furán néznek, amikor mondom, hogy inkább ne. Így is nyaral a nem adok édességet elvem is, nehezen tudnánk minden finomságot enni úgy, hogy ő nem kap, de a sima kekszet inkább nem.
             Itt valahogy mindenki imádja a gyerekeket. A kocsiból integetnek neki, az étteremben kapott virágot, mindenki mosolyog rá és princessnek hívja. Ő persze lesüti a szemét és belém bújik, ezután mégjobban mosolyognak rajta. Tegnap mikor felmentünk a tetőteraszra a lépcsőn, Emma magától akart sétálni, de a pincér az ölébe kapta és felvitte. Nyuszim először kinyújtotta a kezét felém, de aztán látta hogy megyek utána, amúgy sem értette mi is történik itt, simán hagyta, hogy felcipeljék a testét. Otthon ordítva ugrott volna vissza hozzám, itt egész jól viseli az idegeneket.

2021.10.02. szombat

             Továbbrepültünk a második hetünk színhelyére, Antalyába. Reggel történt némi izgalom: hiába foglaltuk előre transzfert a reptérre, és beszéltük meg vele előző este, hogy igen, jön. Még fél órával előtte is azt írta, hogy elindult, de hiába vártunk rá, negyed órával a megbeszélt időpont után sem volt sehol. Nagy nehezen kinyögte hosszas hallgatás után, hogy lerobbant a kocsi, nem tud újat küldeni, de majd fizeti a taxinkat. Egy rövid kösz b**d meg után elindultunk taxit keresni, szerencsére volt egy állomás nagyjából száz méterre az apartmanunktól. A gettransfers.com-on keresztül foglaltam, ahol nem csak véleményt lehet írni, de a pénzt is visszaszerezzük, de nem hiányzott ez a felesleges izgalom. Ráadásul a sima taxi sokkal olcsóbb is volt, ha visszakapjuk a pénzt még jobban is járunk.
             Úgy számoltunk az idővel, hogy érjünk ki 2 órával hamarabb a gép indulásánál, a késéssel együtt is maradt másfél óránk. Előtte este már becheckoltunk, a csomagokat pedig automatáknál kellett leadni. Nem egy ember mérte le és ragasztotta rá a cetliket, hanem volt vagy 30 automata, egyetlen percig nem kellett sorban állni. Nagyon profi, néhányszor már repültünk de ilyet még nem is láttunk. Persze ritkán van feladott poggyászunk, még Emmával is eddig csak kézipoggyászunk volt, előtte meg végignyomtunk 10 napot is 3 adag ruhával. Igazából neki sem kéne ennyi tiszta ruha, két perc alatt mindig feltörli a földet.
             Gyorsak voltunk, hogy még a kávé + frissen facsart narancslé kombinációra is jutott idő. Csak reménykedni tudtunk, hogy a bőrönd is megérkezik velünk együtt. Az egyiket kiírta a gép, hogy Antalyába megy és jó repülést, a másiknál semmit nem jelzett, abban volt az összes ruhánk.
             A gépen repült majdnem 15 baba, mindegyik sírt, csak Emma nem. Lekötötte egy szendvics, meg hogy beledörgölje a gyurmát a padlószőnyegbe és a kabátomba. Kifelé egész tömeg gyűlt össze a babakocsi kiadásnál, mire minden egyes bébi megkapta.
             Minden csomagunk szerencsésen megérkezett, a bérelt autónkat is könnyen átvettük. Muci rögtön elszunnyadt a gyerekülésében, aminek hangosan megörült, végre valami ismerős alvóhely.
Az utolsó buktató pontot is megúsztuk, szállásunk is lett. A külvárosi részen jó kis társasházas övezet, a szoba is csodaszép. Van szerencsére macska is, miért is ne lenne, csak hogy Emma le legyen kötve.
             Délután bekocsikáztunk a belvárosba. Budapesten mindig szidom az autós közlekedést, de jobban belegondolva ritka az az ország, ahol annyira betartanák a szabályokat, mint nálunk. Sávot váltani teljesen reménytelen, senki nem enged sehova. Index helyett inkább odadugják erőszakkal a kocsi orrát, beebgedni nem szeretik egymást, ezért mindenki máshol halad mint kellene. A sebességhatár az autó típusától függően főúton 50, 70 és 82. Bizonyára megvan ennek a szép kerek számnak az oka. Parkolót találni reménytelen, az utcák szűkek és random helyeken el is akadnak, hogy azt a keskeny utat se lehessen használni.
             Fél óra szenvedés után egy nagyon gyanús helyet találtunk, nem biztos hogy fizetős lett volna, de egy fura csávó elkért 10 lírát. Úgy voltunk vele, hogy mindegy, elég a céltalan bolyongásból. Az utcán ott ültek a putriban a népek, egy kisfiú odaszaladt hozzánk egy csípőfogóval és megbökte a lábam. Érdekes élmény így elsőre.
Bevetettük magunkat az óvárosba, ettünk egy nagyot, Emma körbefutotta a bazárt háromszor oda meg vissza. Megállapítottam, hogy itt Isztambullal ellentétben rengeteg nekem való bolt van. Ott női ruhák nem voltak, de a nők is sokkal visszafogottabban öltözködtek, haj mindig betakarva, egy laza, alakot nem mutató ruha. Itt a helyieken sincs kendő, sokkal fontosabb a divat, ruhaboltok is nagyobb arányban vannak. Shoppingolni semmi idegzetünk nem volt, de majd egyszer biztos lesz.

2021.10.03. szombat

             Kipróbáltuk a ház aljában lévő pékséget. Én valami csokipudingra böktem rá, annyira édes volt, hogy szerintem egy egész évben nem szoktam annyi cukrot fogyasztani. Hozzá a kávé még teának is túl híg volt.
             Vízesés nap következett. Elsőre az alsó Düden-vízesést tekintettük meg, annyira korán kelünk Emma születése óta, hogy ilyenkor még elkerüljük a tömeget. A repülőtér közvetlenül a vízesés mögött helyezkedik el, amikor elszállt egy gép, olyan közel repült a földhöz, hogy kitakarta a napot és egy pillanatra sötét lett. A vízesés felettébb látványos, a parkban körülötte pálmafák, leanderek, minden mutatós dolog megtalálható. Nagyon bölcsen a játszóteret a kávézó mellé építették, de ha megunná a bébi a csúszdát, rengeteg macska és kutya szaladgál a közelben. A cicáknak hangosan nyávog, ők meg válaszolnak, biztos fontos dolgokat beszélnek meg. Jó lett volna drónozni, de nem lett volna bölcs beleszállni a repcsik leszállópályájába.

             A felső Düden-vízesés nekem sokkal jobban tetszett, egy egész elkerített, belépő jegyes park van körülötte. Felülről is rálátni a vízesésre, de egy lépcsőn át le lehet menni a barlangrendszerbe, ami az aljához visz. Itt már drónoztunk végre és már Emma sem retteg tőle. A lépcsőn felfelé kispupák fel akart sétálni, ez le is fárasztotta, kis séta után jött a szieszta. A víz melletti étteremben teáztunk, a pincér bácsi aggódott, hogy hogyan áll szegény gyerek feje, adott egy takarót és kitámasztotta.

             A Kursunlu vízesést nem gondoltam akkora látványosságnak, de rengeteg autó állt a parkolóban, egy jó nagy területet lehet besétálni. A víz csodás türkiz színű. Sok lépcsőt kell megmászni, aminek muci nagyon örült, meg mi is, hogy cipeli magát a kis súlyzócska.

             Este a szállásunkhoz közel eső parton vacsiztunk, nehéz volt a kajára koncentrálni, a kavics + tengerpart kombináció annyira izgalmas, hogy rögtön elmúlik a szeparációs szorongás és bele kell futni a vízbe. Hoztunk haza egy kis kavicsot, így legalább el tudtunk jönni a tengertől. Kicsit gondban vagyunk a kajával, mert mindig próbálunk olyat rendelni, hogy Emma is megegye, de általában hoznak hozzá pitát/kenyeret, amellett nem lehet értelmesebb dolgot beleerőltetni.

2021.10.04. hétfő

             Reggel korán keltünk, mert Sideből indultunk a Zöld kanyonba hajókirándulásra. Neten foglaltam egy utat, az utazási irodánál vettek fel minket. Bármennyire is nem szeretem a csoportos utakat, hajózni nem lehet máshogy. Először felszálltunk egy kis buszra, aztán egy nagyobb buszra ami oda is vitt minket a hajónk induló helyéig. Elég szomorú volt látni a leégett erdőt az egész út alatt, a kidőlt fákat már elhordták, de amik álltak, azok is szét voltak perzselve. A kanyon nagyon szép, bár jó lett volna többet látni, azt hiszem egyáltalán nem kisgyerekes program. Fogalmazzunk úgy, hogy mostanában jött el a pillanat, amikor igazán beüt a dackorszak. Először nem lehetett bekenni napolajjal, mert magát akarja, el lehet képzelni azt mégis hogyan. Aztán én voltam a gonosz, hogy nem adom oda a telefonom a víz felett, hogy ő fotózzon (és Nikonkáról még ne is beszéljünk). Megálltunk egy fél órára egy stégen, aki akart úszhatott a 18 fokos vízben. Nagyon bánatosan néztük, hogy mindenki "toccs", de nem igazán bébiknek való a 4 méteres víz. Visszabuszoztunk egy étteremig, ott a kaja oké volt. Nem értettem, h a nálam négyszer nagyobb német nő miért csak piszkálja, amikor én néztem mit lehet még enni. Itt legalább pocok meg tudta áztatni a lábát a tóban, meg a pelenkáját kétszer is. Visszabuszoztunk Sidébe, ahol szereztünk két menő bébicipőt. Macika teljes rohamban tört ki, mert nem engedtük a 2 számmal nagyobb cipőt felvenni, nem sikerült megérteni, hogy majd felpróbálhatja, de most 30 fokban jó lesz a szandál, is ami méretben is megfelelő. Itt aztán mindenki agya elborult, inkább hazaautóztunk Antalyába. Ott még kavicsoztunk egy nagyot, megnéztünk egy giccses rózsaszín felhős naplementét. Azért jó októberben nyaralni, mert legkésőbb 7-kor lemegy a nap és nem maradunk le róla a 8-as fürdetés miatt.

2021.10.05. kedd

             Úgymond pihenőnapot tartottunk, nem autóztunk messze, az antalyai akváriumot látogattuk meg. Durva egy hely, van egy akvárium rész, egy hüllő kiállítás, egy viasz múzeum, egy hó élménypark, egy sokD mozi, egy vr filmnéző rész. Az ár durván turistákra szabott, ha már a halakat meg a hüllőket meg akarjuk nézni, érdemes kombinált jegyet venni, amiben minden más is benne van. Így kettőnknek több, mint 70 euro volt, Emmának még nem kellett fizetni. Cserébe viszont az egész napot el lehet ott tölteni, törpi is nagyon élvezte. Minden akváriumot meglestünk, az üvegen keresztül megfogta a halalat, tátogott nekik. Etettünk ráját, megsimogattuk, Emma rikkantására valahogy elmenekült szegény állat. Állítólag itt van a világ legnagyobb alagút akváriuma. Tényleg hatalmas, de állat alig van benne, nekem a lisszaboni sokkal jobban bejött.

             A terrárium sokkal kisebb, de végre élőben is megmutathattuk a sziszegő kígyót, ronda szőrös pókot. Most nőtt bele mucika abba a korba, amikor már tényleg érdeklik üvegen keresztül is az állatok.
             Nekem az épület is nagyon tetszett, bírom ha valamiben van fantázia.

             A halak és hüllők az egész délelőttünket kitöltötték, egy ebéd után a szundi alatt végre kaptunk olyan kávét is, amit nem csak nescaféból kavarnak. A viaszmúzeumot is letudtuk amíg alszik, neki kevésbé lett volna izgi. Elég gagyi volt, ha nem lett volna kiírva ki kicsoda, néhányat fel sem lehetett volna ismerni. A londoni Madame Tussaudshoz képest béna utánzat volt. Johnny Deppel azért még így is kellett egy kép.
             A hóvilágot már hárman próbáltuk ki, adtak ugyan kabátot, de azt hiszem nem a miniszoknya volt a megfelelő öltözet. Emma nadrágott is kapott, nagyon tetszett neki a gumikon csúszdázás. Még így is hamar átfagyott a keze, amikor kijöttünk, mutogatta, hogy melegítsük fel. A negyed óra csúszkálás így is szuper volt.             Délután rávettük magunkat a bazározásra. Mindenkinek beszereztük az édesség szuveníreket, magunknak is vettünk aszalt gyümölcsöket, mangót, papaját, ami nálunk százszor drágább. Feltöltöttük Emma téli csini ruha készletét, nem gondoltam volna, hogy lehet a Pepconál olcsóbbat is találni.

2021.10.06. szerda

             Tovább folytattuk a gyerek szórakoztatást, a Dinopark Antalya volt az első megállónk. Ahogy beléptünk, már azonnal szabadon kószáló tyúkok és nyulak fogadtak minket. Emma imádta, ahogy a nyuszik megszuszmutolják az ujját. Utána amikor kérdeztem mit csinál a nyuszi, mutogatta az ujját. Tele van a park olyan játékkal, amiért pluszban kell fizetni. Pocok nagyon elkezdett sikítozni egy medencében úszkáló motoros felfújható teknősért, mondtuk hogy jóvanakkor, próbáld ki. Fél perc sem telt el, jött egy heves nemnemnem, már ki is akart szállni. A struccok, pónik, kecskék bejöttek neki, a dìnók nem igazán. Nagyok voltak, mozogtak és ijesztő hangot adtak ki, leginkább rettegést váltottak ki belőle. Majd egyszer rájön, hogy nem kell tőlük félni, különben is már rég kihaltak. A parkban még gyerekmedence és csúszda is megtalálható, sajnos hűvösebb volt, senki nem fürdött benne.

             Hosszú autókázással jutottunk Myrába. Törpi nagyrészt aludt, reggel 6-kor keltett minket, elfáradt. A parkolóban a kávézó tulaja kéretlen eligazítással szolgált rögtön, mit merre találunk, ha megnéztük, látogassunk be hozzá is. Megtekintettük a sziklasírokat, a színházat, bámulatos milyen régen már mennyire tudtak építkezni csak egymásra pakolt kövekkel, amik azóta is állnak. Mucinak különösen bejött az a rengeteg lépcső, nem éppen rá szabták a méretet, de ez cseppet sem zavarta. Visszafelé betértünk a pacákhoz egy frissen facsart narancs- és gránátalmalére, ha már olyan szépen kérte. Sokkal olcsóbb is volt, mint amiket eddig ittunk, ő pedig örült, hogy valaki hozzá is betér. Aztán nagyon rá akart beszélni egy Kekova hajóútra, testvére a kapitány, nagyon szép hajó, csak most nekünk privát túrát szervez. Engem érdekelt volna az elsüllyedt város, de Emmának azt hiszem egy hajózás is elég volt. Elég horror árról indult, aztán egy perc alatt lealkudta magát a felére. Látta, hogy nem nagyon akarunk menni, már csak annyit kérdezett, mennyiért mennénk. Beletelt némi időbe, mire rájött, tényleg nem érdekel minket a túra, de addig még elkísért minket a kocsiig a kérdésével. Lehet, hogy a legolcsóbban jutottunk volna a hajózáshoz, látszott mennyire próbál mindenből is pénzt csinálni, de inkább fájó szívvel elbúcsúztunk.
Visszafelé az autóból gyönyörködtünk a paradicsomváros, Kumluca óriási műanyag paradicsomaiban, amivel minden körforgalmukat telenyomták. Lefotóztam, de inkább nem rakok ide képet, nem túl esztétikusak.
Minden város tele van óriási műanyag játszóterekkel, szìnesek és feltűnőek, a kicsik oda vannak érte, de nekem nagyon bökik az agyam szépérzékét. Az egy dolog, hogy nem túl környezetbarát, de iszonyat rusnya is.
A városszerkezetek is nagyon furák, sok a magas panel, köztük semmi zöld terület, csak beépítetlen törmelék. Később bizonyára ott is óriás épületek fognak nőni, nagyon semmi hangulata nincs így a tengerpart mellett sem.

             Hazafelé Phaselisnél tartottunk egy hosszabb pihenőt. Nagyon hangulatos hely, a tengerparton a fenyőfák között van néhány rom, apró strandok szaggatják a partot. Emma csak azt hajtogatta, hogy toccs, ahogy meglátta a vizet, nehéz volt elmagyarázni, hogy oké, fogunk csobbanni, de először enni kéne valamit. Egy 2 dl-es dobozos tejet sikerült csak meginnia, imádja kinyitni és átszúrni, de minden más kevésbé volt izgalmas, mint a toccs. Nagyjából 10 perc alatt elkezdett dideregni a vízben, de addig is nagyokat kacagott. Gyorsan ledrónoztuk a partot, elvileg tilos volt, de mi nagyon gyorsak voltunk.

2021.10.07. csütörtök

             Szülinapi lakomával kezdtünk, a kávé és a kenyér lemaradt a képről, de azért így is menő:             Aztán a nyaralásunk leghosszabb autóútja következett, öregedésem napjára Pamukkálét választottam. Előtte hosszasan kutattam a térképen, hogy tényleg szükséges-e 2*3 órát autóznunk Emmával, de sajnos az összes tengerparti városból ennyi idő. Sehogy nem esik útba, ha csak nem teszünk egy Törökország belseje körutazást, de annyi látnivalót nem találnék ami igazán érdekelne, ezért úgy döntöttünk, próbáljuk ki, max sokszor megállunk. Bocika bámulatosan bírta, én elől ültem, nem is kellett szórakoztatnom, meg sem álltunk egyáltalán. Egy órán át csak nézelődött, aztán aludt, majd újra leskelődött, rácsodálkozott az alagutakra, táblákra, megpróbálta bekötni a nadrágját. Hozzászokott az utazáshoz, tök jól leköti magát.
             A déli kapun mentünk be, ami jó választás volt, mert nem kellett dombot mászni, hogy aztán lemászhassunk, felülről lehetett rálátni mindenre. Rengeteg turista busz állt a megállóban, de odabent egyáltalán nem volt tömeg, még drónozni is mertünk, nem látta senki. A medencék csak nagyon kis részében állt a víz, valószínűleg a nyár végén van a legnagyobb szárazság. Egyáltalán nem volt mindenhol az a vakító fehér színe, sok helyen barna, szürke kosszal fedett, vagy rózsaszínes algás. Azért így is csodálatos az összhatás, ültünk Emmával és hosszú perceken át néztük a látványt.

             A hatalmas területen Hierapolis romjait is meg kell nézni, a domb tetején álló színházból remek kilátás nyílik a maradványokra.             A Kleopátra fürdőben 36 fokos vízben pancsoltunk, ókori romokra feküdhet fel az ember napozni. Kamerát szigorúan tilos a vízbe vinni, ugyanis van egy hivatalos fotós, akitől csupán 5 euróért meg lehet venni a kicsit sem profi képeit. Azt hiszem ez a fotós szakma alja. A medence azért cuki, egész nap csobbantunk volna.
A felső rész túloldalán ha levesszük a cipőnket, az elkerített részbe be lehet sétálni a mesterséges medencékhez. Itt aztán elkészíthetők a tökéletes instakompatibilis fotók. Főszezonban itt biztos egymást lökdösik le az emberek a hegyoldalról, de most nem voltak sokan, Emma is élvezte a vízbe tappancsolást.

             Nézhettünk volna még múzeumot, jó lett volna lejjebb is sétálni, hátha találunk fehérebb, vízzel teltebb részt. Így is eltelt a nap, 5 előtt nem sokkal indultunk a szállásra.

2021.10.08. péntek

             Nehezen indult a reggelünk, Emma nem érezte jól magát, gondolkodtunk, hogy menjünk-e egyáltalán valahova. Aztán felélénkült, így elindítottuk a napot. Manavgat vízesésnél kezdtünk, nagyon szép színű a folyó és látványos a zuhatag. Bocikám elkezdett ugrálni, ahogy meglátta a trambulint, gondoltunk 1 euróért menjél csak. Ahogy felment, és látta, hogy anya apa lent marad, meggondolta magát és hevesen tiltakozott. Jófej volt a tulaj srác, visszaadta az egy eurót, egyetlen percet nem sikerült ugrálni.

             A Manavgat mecset csodálatos, nekem az összes közül a legjobban tetszett. Felújított, ízléses falfestés, gyönyörű kőfaragások, díszes csempék. Az emeletre is fel lehet menni. Emma alig akart kijönni, üldögéltünk a szőnyegen és gyönyörködtünk. Kintről is körbejártuk, megörökítettük drónnal.

             Side óvárosa volt az utolsó napirendi pontunk. Besétáltunk a parkolóból, közben muci elszunnyadt. Utolsó éttermi evésünk így legalább pihenősre sikerült, itt ettük a legdrágábbat, de legfinomabbat is. Az óváros amúgy nagyon cuki, hangulatos utcákból, pici házakból áll, 100% turista övezet, nem hasonlít a többi török városra vagy bazárra. Itt azért tudatosult, hogy tényleg a marokkó benyomáshoz hasonlítottam Törökországot, Sidehez képest azért jóval egzotikusabb Isztambul. Ha valaki előtte csak turista övezetekben járt, ez az ország is tud különleges lenni, nekünk volt már nagyobb kultúrsokkban is részünk.             Búcsúztunk a tengertől, lesétáltunk a homokos tengerpartra. Gyorsan elköszöntünk, ugyanis Emmát zavarta, hogy homokos lett a talpa, nem akart tovább ott lenni. Én azt hittem, nem lehet majd onnan kirobbantani, de gyorsabban végeztünk a vártnál.             Este még bementünk Antalya bazársorába. Szereztünk egy bőröndöt, egyébként is hiányunk van belőle, így a cuccunk is elfért. Szép zöld és otthon fele ekkorát lehet ennyiért szerezni. Vicces, amikor van egy alapára, de az eladó már azonnal lealkudja magát. Aztán raktunk a bőröndbe cipőket, 2 pár Nike sportcipőt szereztem 15 euróért. Lehet hamisítvány, de simán lehet, hogy csak leesett a kamionról, de ennyiért mindegy is, olcsóbban még a legrondább kínait sem lehet megvenni. Gondoltam rá, hogy kéne a szivárvány minden színében, de inkább visszafogtam magam.

2021.10.09.

             Korán keltünk és indultunk a reptérre, 2 perc alatt leadtuk a kocsit. A gépre még várhattunk sokat, minden járat egy órát késett. Antalyából repülünk Isztambulba, ott reptérváltással Budapestre. Bébi jól viselte a várakozást, gyurmáztunk, néztük a távirányítható katicás gyerekbőröndöket, megvédtük a babakocsit más babák támadásától. Isztambulba az út olyan rövid volt, hogy mire Emma elaludt elfekve az ölünkben, szálltunk is le és be kellett rakni a saját helyére beövezve. Szegény nem értette, miért keltettük fel, miért rakjuk ki az ölünkből és miért szíjazzuk le, ezért most bizony mi voltunk az a család, aki ordít landolás közben. Ilyen a nagy két évesek sorsa, nem utazhatnak többé ölben.
             A transzferesünk kicsit ideges volt a késésünktől. Pont előtte beszéltük, hogy hogyan érheti ez meg neki ilyen olcsóért, ha még a késés is bele van számolva, de úgy látszik nem hagyott rá időt. Szerencsére így is elvitt minket (az előző transzfer árát már vissza is utalta a gettransfers.com, maximálisan korrektek voltak). Isztambulban pont olyan szomorú volt az idő, mint mikor ott hagytuk, ez vígasztalt a hazautazásban.
             Az isztambuli reptér nagyon durva, ez a legújabb a három közül. Minden nagyon modern és dizájnos, csillog és világít, Emma kissé lesokkolódott a fényektől. Olyan hatalmas, hogy gond nélkül eltöltöttük a felesleges 4 óránkat, még játszóteret is találtunk csúszdával.

Törökország - összefoglalás

Kaja

             Isztambulban és Antalya környékén is könnyedén talál az ember olcsó és jó kajákat, 1000-2000 Ft között már étteremben is jól lehet lakni. Az édességek nagy része tocsog a méztől, csodálatos, bele sem gondolok, hogy már egy reggeli künefével több kalóriát eszek, mint amire egész nap szükségem lenne. Az ételek nem is olyan bonyolultak: valamilyen grillhús sok zöldséggel, fűszerrel, pitával/kenyérrel, joghurttal. Joghurtot a boltban sem lehet fél liternél kisebb kiszerelésben kapni, mindenhez azt esznek. A tea, török kávé alap, az olasz stílusú presszót nem ismerik. A sós joghurt ital, az Ayran nekünk nem jött be, de napi többször fogyasztottunk frissen facsart narancs- és gránátalma levet. Minden utcasarkon kapni péksütit: a török perecszerűség, a simit filléres kaja és órákra eltelít. Jó lett volna tengerikütyüt enni, de annyiféle saját konyhás ételük van, hogy végig sem kóstoltuk őket, de el is telt a két hét.

Árak

             Törökország nagyon pénztárcabarát ország magyar szemmel is. A benzin kétharmada, mint nálunk, belépőjegyek néhol nevetségesen semmibe sem kerülnek. Az alapvető élelmiszerek is sokkal olcsóbbak: egy bevásárlás, ami otthon 5000 Ft alatt nem jön ki, itt max 2000. Emma két hétig a 2dl-es dobozos tejekre volt rákattanva, ami kb. 35 Ft. A gyógyszertárban vettünk egy lázmérőt és lázcsillapítót összesen 6 euróért, nálunk 5000 Ft alatt tuti nem lehetne megúszni. Ruhák sokkal sokkal kevesebbe kerülnek, én mondjuk nem találtam szimpatikusat, de még a repteret is vègigkutattam, ott is olcsóbbak, mint mondjuk egy egyszerű H&M-ben. A turista dolgoknak elkérik az árát, egy szervezett kirándulás horror összegtől indul, de a felére simán le lehet alkudni. Bepróbálkoznak, de ebben a vírushelyzetben szükségük van a turistákra, még ha nincs is akkora haszon.

Közlekedés

             Isztambulban tömegközlekedtünk, az egész városban hiány volt az Istambul kártyából, amivel minél többet utazik az ember, annál olcsóbb az út. A kártyát fel kell tölteni pénzzel az automatáknál, felszállásnál csak lepittyantani és kész. Kicsit bonyolítja a dolgot, hogy az országba lépéskor kapott HES kóddal össze kell kötni, ezt csak neten lehet, külön weboldal van rá. Az egészet ki lehet kerülni egyszerű vonaljeggyel, ami csak kicsit drágább, de nem kell rajta annyit idegeskedni.
             A Cizgitől béreltünk Antalyában autót, sem hitelkártya, sem depozit nem kellett hozzá. Egy kissé lestrapált Renault Symbolt kaptunk, olcsó műanyagból rakták össze, de működött. A közlekedés katasztrófa, csak az béreljen autót, akinek gyors reflexei vannak. Senki nem enged be sehova, éppen ezért erőszakkal kell sávot váltani. Nem mintha a sáv fogalma ismerōs lenne, ott megy mindenki ahol éppen kedve tartja.

Utazás 2 éves gyerekkel

             Néhány finoman fogalmazva is agyf*sz pillanatot leszámítva sokkal gördülékenyebben ment minden, mint mondjuk fél éve. A kaja kérdés jól alakult, Törökországban könnyű hozzájutni a vitaminokhoz a frissen facsart gyümölcslevekből. Mindenhez joghurtot adnak, ami Emma egyik kedvence, de sajnos pitát vagy kenyeret is, amiből képes bevágni egymás után 6 bagett méretű szeletet. Messze több cukrot fogyasztott minden hülyeségből, mint amit egy átlag hétköznap megengednék, de az a probléma, hogy nem tudunk előtte enni semmit úgy hogy neki nem adunk, muszáj megkóstolnunk a baklavákat, künefét. Igyekeztünk a desszert fogyasztásunkat az alvásidejére időzíteni, így nem ette meg a csupa méz trutymákokat.
             Az éjszakai alvással otthon is van problémánk, itt még jobban is alakultak az esték, több éjszakát teljesen átaludt. Egy órá különbség van az otthoni időhöz képest, de mivel már legelső nap induláskor egy órával hamarabb kelt, már a nulladik percben megoldottuk a problémát. A napirendet betartottuk, a nappali alvás fél-1 óra csúszással mindig megvolt, az esti bazározást is hanyagoltuk és fél óra pontossággal mindig ugyanakkor volt lefekvés.
             Jó lenne jövőre elhagyni a babakocsit, de most messze többet használtuk, mint eddig. Alvásidőre nagyon jó volt és városnézésnél is sokszor belátta Emma, hogy ha nem sétál, nem fogjuk kézben cipelni. Sokkal többet gyalogolt egyedül is, de még mindig nagyon sok volt a bicepsz munka. Ahogy látom mindenfelé az anyukákát a 4-5 éves gyerekükkel a csípőjükön, elég borúsnak látom a helyzetet. Hordozás teljesen kizárva, annál már sokkal önállóbbnak gondolja magát, minthogy valaki puttonyává válljon.
             A szórakoztatás könnyen megoldható kirakóval, színezővel, a Sparos ajándék gyurma jónéhány éttermezésünket megmentette. Az autózást elkezdte szeretni, egy órán át is képes szó nélkül nézelődni.
             A dackorszakról nem is szeretnék beszélni, egyelőre próbálom kitalálni hogy is kéne kezelni a helyzetet. Persze otthon is pont ugyanolyan nehéz minden, itt egyrészt több dolog van ami leköti, foglalkoztatja és nem nekünk kell kreatívkodni, másrészt több feszültségforrás lehet, ahol szeretné érvényesíteni az akaratát. Nyilván volt több olyan pillanat, amikor irigykedve néztem egy szelfiző gondtalan párocskára, de semmire sem cserélném azt, hogy hárman vagyunk is ilyen sokat lát a világból már ennyi idősen is.