A többi részt itt olvashatod el:

            Mielőtt feltöltöm a csodaszép képeket vízesésekről, tengerpartokról, pálmafákról, és rózsaszín autókról, először inkább nézzük, mennyire összetett ország Kuba. Bármilyen meglepő, az emberek nem salsáznak állandóan az utcán, nem csak mohito ivásból és vízparti lábáztatásból áll az életük. Kommunizmus van, a boltokban nincs áru, a húsért fel kell iratkozni, az orvosok 6000 Ft-ot keresnek egy hónapban. A higiénia teljesen hiányzik, és olyan omladozó épületekben laknak, amiket nálunk messze mindenki elkerül, hatalmas a szegénység, főleg Havannában.

            Azt, hogy egy turista milyennek látja az országot, eléggé meghatározza, hogy milyennek is akarja látni. Elmehet egy ötcsillagos szállodába, ahonnan egy napos kirándulásokkal megnézheti a városok felújított és rendben lévő részeit, eheti a nemzetközi változatos ételeket, nem kell vizet szereznie, mert mindent elé raknak, nem kell a helyiekkel beszélgetni, nem kell közlekedési eszközökre vadászni. Ennek nyilván meg vannak az előnyei, ha valaki nyaralni és pihenni akar menni és nem túlélni, de akkor nem biztos, hogy Kubát kell választania. Alapvetően semmi kihagyhatatlan nincs az országban, más karib-tengeri tengerparton is türkizkék a víz, a homok felé hajló pálmafákkal, máshol is vannak vidéki aranyos falvacskák, máshol is lehet túrázni a dzsungelben, lovagolni a szántóföldek között (persze az oldtimerek nagyon menők). Inkább annak érdemes ide látogatni, akinek kell a kaland, kellenek a kihívások, aki bele akar látni a rendszer működésébe, az emberek életébe. A kubaiak ugyanis elképesztően aranyosak, teljesen önzetlenül segítőkészek, semmi viszonzást nem várnak, érdeklődnek még akkor is, ha alig beszélünk közös nyelvet. Mindig mosolyognak, mindenhez pozitívan állnak, a nehéz életkörülmények ellenére sem panaszkodnak soha. Ezt az egyedülálló, lenyűgöző hangulatot érdemes Kubában megtapasztalni, ha ez nincs meg, akkor csak ugyanolyan ország, mint az összes többi.
            A rendszer miatt nincsenek nagy anyagi különbségek az emberek között, nincsenek nagyon gazdagok, akik pedig szegények, ők sem éheznek, hajléktalant talán egyet láttunk a két hét alatt. A hatalmas turizmus jelenléte viszont mégis kettéválasztja a lakosságot: akik olyan helyen dolgoznak, ahol külföldiektől kapnak pénzt, ott azért durva pénzeket lehet összeszedni. A szállásadók meghatározott összeget fizetnek ki az államnak a szobaárból, egy füzetbe fel kell írni minden utazót útlevélszámmal. Az étkezést már senki nem nézi, egy reggeli ára 5 CUC (=USD) fejenként. Ugyanígy az összes taxi, étterem, utazási iroda, múzeum, papírt sehol nem kaptunk a fizetésről, a rendszer elég rendesen kijátszható. Pont ezért mindenki próbál részt venni a turizmusban, pl. minden utcasarkon legalább öt taxis található. Aki az államnak dolgozik, általában kap lakást, de a fizetés nagyon alacsony.
            Kubában vizet szerezni elég nehéz dolog. Bolt az alig van, ha mégis, ásványvíz általában nincs, csak valami cukros szmötyi. Az éttermekben mindenhol lehet palackos vizet is venni elvitelre, nem kell beülni, csak kérni kell és adnak jó drágán (olcsóbb helyeken 1 CUC, de általában inkább 2 másfél liter). A boltok kínálata egyébként is szegényes, szinte csak rumot, sört, rizst és konzerveket lehet venni. Konzervekből legalább nem szenvednek hiányt: 10 kg-os vödrös ketchup, bab, kukorica, gyümölcskonzervek mindenhol megtalálhatók. A tisztálkodási szerek, dezodor, szappanok a pénztár mögött helyezkednek el, azokat külön kérni kell. Normálisabb boltokban mindkét pénznemben ki van írva az ár, lehet is fizetni vele bárkinek. Sok gyorsétteremben, ahol láthatóan CUP a fizetőeszköz, ott vizet turistáknak csak CUC-cal lehet szerezni, valahonnan egy hátsó raktárból hozzák ki és cseppet sem olcsóbb, mint egy menőbb étteremben. A boltokba nem szabad nagy táskával bemenni, sok helyen megnézik a blokkot és összehasonlítják kijáratkor a megvásároltakkal. Még több helyen egyáltalán nincs blokk. Ezek persze a turista boltok, ahol számunkra is átlagos áron vagy inkább drágán lehet hozzáférni az árukhoz. A helyiek nem ezekben vásárolnak, mindenre meg van a beszerzési forrás. Ezek nem boltoknak néznek ki, csak egy ablak, vagy egy pult, ahol ránézésre nincs semmi, de sok ember megfordul, kérik amit kell, és odahozzák nekik az ablakhoz.

            Az első képen éppen lisztet mérnek: mindenki viszi a maga szatyrát, mérleggel lemérik, és beleöntik a szatyorba. Ugyanezen a helyen adtak tejet is, egy füzetben ellenőrizték és írták a dolgokat, valószínűleg csak feliratkozásra lehet vásárolni. A második képen csirkét vesz a bácsi, szintén saját szatyorban viszi haza. A harmadik kép egy helyi gyorsbüfé: az egyik bácsi a pulton heverő féldisznóból aprítja a húst a szendvicsbe, a másik a hozzá illő rumot méri. A negyedik egy kicsi hegyi falu egyetlen bevásárló helye, ahol néhány zöldségen kívül semmi kínálat nem volt. Egyébként az egész falu kizárólag kávétermelésből él, mindent az államtól kapnak. Az ötödik kép egy helyi piac, ami délután kettőkor már teljesen ki volt fosztva. A hatodik egy büfé, ahol nem tudni, mit is lehet szerezni, a helyiek biztos sokkal tájékozottabbak.
            A hűtésből nem csinálnak nagy ügyet, a húsboltokban csak úgy lógnak mindenfelé a halott állatok. Erről nincs fényképem, menekültem onnan ahogy tudtam. A higiénia egyébként sem az erősségük: egyszer megfogdossák a pénzt, a következő pillanatban a nyers, csomagolatlan húst a kezükkel, szintén saját szatyorba adják a vásárlónak szintén minden egyéb csomagolás nélkül. Hogy hogyan nem kapnak gyomorrontást, teljes rejtély. Talán olyan kevés áru van, hogy ahogy megérkezik, rögtön elkapkodják, nem tölt a boltban semennyi időt sem.

            Az első képen egy húsboltot látunk, hűtőpultnak nyoma sincs, de a hús is rég elfogyott. A pultra rakják ki a terméket, szállnak körülötte a legyek, a tetszőleges darabot haza lehet vinni. A második képen egy havannai fiatalember cseppet sem sietve cipeli a nyers halat. Ez még nem is olyan borzasztó módja a szállításnak, láttunk lovaskocsin egy fél disznót is félig letakarva. Fél volt, mert csak két lába volt, a feje a takaró alól kikukucskált. (Igen, valószínűleg az éttermekben is ezekből a húsokból adnak. )
            Sokszor (remélhetőleg) állati csontok hevernek az utcán. Disznónak tűnnek, valószínűleg miután megették, csak úgy eldobják, hátha elviszi egy kóborkutya.
            Pékséget a két hét alatt nem találtunk olyan állapotban, hogy lett is volna friss kenyér. Folyamatosan készítik a pékárut, terjed az illat, de valószìnűleg olyan gyorsan lecsapnak a helyiek a friss és olcsó ételekre, hogy reménytelen megszerezni őket. A pékségekre semmi nincs általában kiírva, egy sötét lyuk az egész, semmi tábla, semmi amitől könnyű lenne megtalálni. A helyiek ezeket ismerik, reggelire is mindig friss kenyeret kapunk, nekünk kicsit hozzáférhetetlenebbek.

            Az első képen egy helyi pékség, ők még pont megkapták az utolsó kenyeret, de láthatóan már csak süti maradt. A másodikon egy turistáknak szóló cukrászda, ahol legalább lehet valami pékárut kapni. Ugyan rá van írva, hogy 3 napig őrzi meg a minőségét, de ez éppen tegnap múlt el.
            Zöldséget, gyümölcsöt az utcán álló árusoktól lehet szerezni, ezekhez mindenki ugyanolyan olcsón juthat hozzá helyi pénzért, legalább biztatóan néznek ki.

            És hogy mit is esznek, ha ennyire nincsenek hozzávalók? Semmi normálisat. Szénhidrátot minden mennyiségben, tésztát, rizst, kenyeret. Trópusi országhoz képest minimális mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak, a gyümölcsleveket is jól megcukrozzák. Nem hiába van mindenki elhízva, még az egészen fiatalok is. Amiket viszont mindenképp kell fogyasztani, azok a koktélok. Finomak, olcsók, hangulatosak. Az ételek minőségi listája a következő képen látható.

            Az elsőn egy spagetti lenne látható, ha nem a csodálkozó tekintetünk lenne a hangsúlyos. Elég olcsó volt, 10 CUP egy tányér (kb. 100-120 Ft), de igazából azért csináltuk a képet, hogy ez az a pont, ahol éppen gyomorrontást kapunk: a főtt tésztát egy nagy vödör vízből halászta ki, ráöntött egy kis konzerv paradicsomlevet, meg némi furcsa szagú sajtot, majd megmikrózta. Életünk legizgalmasabb gasztronómiai élménye, negatív értelemben (egyébként nem lett tőle semmi bajunk). A második képen az olcsó kajálás legjobb módját láthatjuk, mirelit pizzaalap, rajta egy kis löncshús állagú felvágott (az legalább nem romlik meg a sok tartósítótól), meg ugyanaz a gyanús sajt és ketchup. A harmadikat egy helyeikkel teli étkezőpulton szereztük, már majdnem jónak mondanám, ha a csirkét nem egy langyos olajjal teli vödörből szette volna ki. Végülis, olajban ázva nem köpik be a legyek. A negyedik egy turistás drágább étteremben volt. Választék az csak annyi, hogy milyen állatból szeretnénk a sült húst, de legalább ízletes, frissen sült. A hús és rizs/krumpli variáción kívül nem sok mindent ismernek, a hússzállítás módjának megismerése után pedig elég nehéz volt ezekkel táplálkozni.
            A két hét csalódása: az első naptól kezdve a nagyon népszerű mangólevet fogyasztottuk. Olyan a klíma, hogy nagy mennyiségben termesztik ezt a gyümölcsöt, mindenhol megtalálható innivaló a boltokban, éttermekben. Gondoltuk, milyen jó, friss gyümölcslé, a sok pizza mellett egy kis vitamin sem árt. Hát ez elég nagy tévedés volt…

            A képen egy teherautón lévő nagy olajos hordóból egy kisebb műanyag edénnyel és még kisebb kanállal kimérik a mangópépet, és átöntik a saját hozott zacskóba, otthon tetszőleges arányban felhígítható. A néni a jobb kezében ott cipeli a nagyon szép színű mangóbelet. A bácsi nyakig majszos, és nem annyira tetszett neki, hogy megörökítem ezt a pillanatot.
            Aki olcsón akar enni, be kell vállalnia a nem éppen ínycsiklandó körülményeket, cserébe viszont maximum pár száz forintért jól lehet lakni. Nem jutnak áruhoz, ezért nincs friss étel sem. Olcsó kajákért a következő képen látható üzleteket kell keresni, amik általában csak pici ablakok, a feliratok még apróbbak, CUP-ban lehet fizetni, ha valaki CUC-ban akar, akkor többet kérnek. 

            Egy biztató megjegyzés: sehol nem kaptunk komolyabb gyomorrontást, pedig mindent kipróbáltunk. A helyiek is velünk ettek, ők is túlélik valahogy. Ők persze hozzászoktak, de egy jó borsodi gyomornak sem lesz semmi baja.
            Friss tejet szinte nem használnak. Gondolom a hűtés hiánya miatt, a cappuchinót is tejporból készítik, reggelinél is tejporból készült tejet kaptunk. A sütijeik is olyanok, hogy tükrözik az idő megállását. Nálunk is régen divat volt a szinte teljesen vajból készült sütemény, jó sok ételfestékkel.
            A kubai otthonok nagyon minimál stílusúak, nincs semmijük. Semmi könyv, semmi díszítés, se szőnyeg, csak a bútorok és maximum egy-két giccses kép a falon (köztük sok hóemberes és télapós, hogy meglegyen az illúzió). A színes falakkal próbálják az ürességet ellensúlyozni, egy szobában egyszerre található meg a pink, citromsárga, neonzöld és türkizkék is. A hintaszékeket és a csigalépcsőket viszont imádják.

            Mindenhol elvárják a borravalót. A múzeumban, ahol körbevezetnek és már megvettük a belépőt. A buszból csomagokat kipakoló bácsi, aki nagyon dühösen elkezdi dobálni a cuccokat, ha magunktól próbáljuk őket kihalászni. A buszállomáson a másik bácsi, aki semmi mást nem csinál, csak teljesen szükségtelenül felcímkézi a táskákat. A wc-s néni, aki nem belépőt szed, hanem wc papírt hajtogat, jól megfogdossa a koszos kezével, és elvárja hogy megvegyük tőle.
            Az iskolások nagyon szeretik a miniszoknya+térdzokni kombinációt, 10 évesen is annyira mini, hogy minden kint van, de ezt egy hosszú zoknival ellensúlyozzák. Idősebb, dolgozó korban a zoknit felváltja a fekete, mintás harisnya, lehetőleg csipkés, vagy necc, de legalább virágos.

            Az emberek nem fújnak orrot, inkább jó hangosan visszaszívják, és nagyon furcsán néznek rám, amikor percekig zsebkendőbe trombitálok a megfázástól.
            Wc-re menni nem olyan titkos dolog, mint nálunk. Vagy egyáltalán nem lehet becsukni az ajtaját, vagy csak mellkasig ér a fal, simán belátni mindenkihez.
            Pohármosásra elég egy 3 másodperces öblítés a csap alatt (valószínűleg a tányérokkal is ez történik.
            Közlekedni mindennel lehet: bicklivel, motorral (sok volt az elektromos, ezt teljesen nem értettük), bicitaxival, lovaskocsival, cocotaxival, teherautó hátulján kapaszkodva, teherautóra szerelt üléseken egyensúlyozva, de mindegyik eszközre igaz, hogy sokkal több ember elfér, mint azt elsőre gondolnánk. A gyalogosnak sosincs elsőbbsége, általában a nagyobb jármű az erősebb.
            Mindenhonnan zene szól, állandóan. Zenét hallgatnak ha lóval közlekednek, a suli udvarán, bármilyen munka közben, nagy hangfalakat cipelnek kézben, a legócskább oldtimerbe is be van építve az USB lejátszó, bömböl a Despacito és Enrique Iglesias. Internet nem igazán hozzáférhető, ezért mindenki az utcán él. Dominóznak, fociznak, az ablakban ülnek és beszélgetnek a ház előtt elhaladókkal.

Ez most így elsőre elég durva lista volt, de talán látszik, hogy Kuba sokkal több és másabb valójában, mint amilyen a fejünkben elképzeld kép. Látni kell, csak úgy lehet igazán megtapasztalni. A bővebb beszámoló és képek majd akkor jönnek, ha sikerül mind a 4000 darabot átválogatni és feldolgozni ;)

Tihany, Echo Residence All Suite Hotel

A tihanyi szállodát már régen kiszemeltük, most egy kuponnal sikerült is eljutnunk. A hotel a belvárostól nem messze, a hegyoldalon helyezkedik el gyönyörű kilátással.

A szoba

            A lakosztályok három épületben helyezkednek el. Úgy alakították ki őket, hogy mindegyiknek a Balatonra néző ablakai és jó nagy terasza van, az ágyból is a tájban gyönyörködhetünk. Egy hatalmas nappali, egy kicsi konyha, egy kényelmes hálószoba és két fürdőszoba is tartozik a szobához, a hálóból külön üvegajtós fürdő nyílik egy jó nagy káddal. Nagyon szépen berendezték, minden mindenhez passzol színben, mintában, akár lakásnak is elfogadnám. Az egyetlen, viszont hatalmas negatívum az volt, hogy wifit csak véletlenül lehetett találni, ez egy ilyen szállodában elég furcsa.

Az étterem

            A négy fogásos büfévacsora egy előételból, egy levesból, kétféle választható főételból és egy desszertből állt. Semmiféle kulináris ízélményt nem tapasztaltunk, átlagos minőségű, nem túl nagy adagokat kaptunk. Talán magyarosnak mondanám a konyhát a legegyszerűbb, nem túl fantáziadús ételekkel. A pincérek nagyon udvariasak voltak, azonnal elvitték az üres tányérokat, gyors kiszolgálást kaptunk.
            Az első vacsora: tojássaláta, paradicsomleves, hagymás, szalonnás, szószos hús (a nevét elfelejtettem, bocsi) törtburgonyával, túrós rétes.

            A második vacsi: körözött, húsleves, camambert-rel és aszaltszilvával töltött rántotthús rizzsel, epres pohárkrém. A pohárkrémből ettem volna még vagy hármat.

            A reggeli svédasztalos volt: 6-8 féle automatás kávé, 3-féle gyümölcslé, teák, virsli, kolbász, rántotta, bundáskenyér, felvágottak, sajtok, gyümölcs, zöldség, műzli, joghurt, péksütik. Az a reggeli, amiben van bundáskenyér, az rossz már nem lehet.

Wellness

            A wellness részleg külön épületben helyezkedik el, köntösben kellett a -10°C-ban átsprintelni. A finnek nagyon élvezik ezt a hideg-meleg váltakozást, nekünk ez nem jött be annyira. Köntöst azt adtak a szobához, törülközőt viszont itt kellett kérni. Kb. egy órát vártunk arra, hogy valaki egyáltalán megjelenjen a pultnál, aztán mikor feladtuk, újabb sprint a hidegben a harmadik épületben lévő recepcióhoz, hogy ugyan adjanak már törülközőt, ahol pedig azt a választ kaptuk, hogy most éppen ebédszünet van, nem tudnak most adni. Vissza sprint, aztán ahelyett, hogy érzékelték volna a felháborodást és azonnal ideadták volna, újabb 20 percet kellett várni, amíg megjelent egy ember. Szerettem volna új köntöst, mert valami kosz már használat előtt is rajta volt, arra is az volt a válasz, hogy most nem tud adni, majd intézkedik, természetesen egész délután nem kaptam újat. Nem szívesen írok ilyen negatív kritikát az internetre, de hogy ennyire ne érdekelje őket semmi, azért ez elég bizarr egy ilyen szállodában.
            A wellness-részleg egyébként egy 28°C-os úszómedencéből, egy jakuzziból, finnszaunából, infra szaunából, gőzkaginból és sókabinból áll. Mivel mi szombat, vasárnap, hétfőn voltunk ott, vasárnap már senki nem volt az úszómedencében, miénk volt az egész. Az úszómedence nekem kicsit hidegnek bizonyult, a pezsgőfürdő viszont nagyon kellemes, egy kapcsolóval lehett bekapcsolni a pezsgést.

A környék

            Tihany sajnos pont annyira halott, mint télen a Balaton úgy általában, hosszú sétálás után egyetlen helyet, az Echo Cafe-t találtuk nyitva. A Balaton persze csodálatos, sehol senki, teljes nyugalom, a kacsák is csodálkoznak, ha emberek közelítenek feléjük. Csak a part menti kövek voltak kissé jegesek, a kicsapódó hullámok így is bámulatos jégcsapokat alkottak.

Alcsúti Arborétum

            Az Alcsúti Arborétum nem más, mint az egykori Habsburg-kastély romja, és az azt körülvevő park. A kastélyból csak a főhomlokzat egy része és a kápolna maradt meg, a Medveháznak, Pálmaháznak, Gloriette-nek, Babaháznak csak a maradványait találhatjuk meg.
            A terület 40 hektár kiterjedésű, 540 fajt csodálhatunk meg: mocsári ciprusok, platánok, török mogyorók, borókák, akácfák, rengeteg féle fenyő az angolpark büszkesége.
            Az arborétumban február közepétől március közepéig Magyarország legnagyobb hóvirág mezőjét szemlélhetjük meg, ekkor nagyobb sorban állásokra is számítani kell, de készülnek meleg teával és forralt borral is felmelegíteni az ide látogatókat. A hóvirágok mellett sárga téltemetők is nagy kiterjedésben virágzanak.
            A másik csúcsidőszak júniusban, Szentivánéj idején van, amikor a szentjánosbogarak fényes tánccal keresik a párjukat. Mindkét eseményen szükség esetén vezetést is tartanak.
            Természetesen a májusi nagy virágzás, a nyári lombok hűsítő ereje, a millió színben pompázó ősz is nagyon látványos, minden évszakban megéri idelátogatni.

Utazás előtti tudnivalók

A többi részt itt olvashatod el:

            Pont egy hónap múlva indulunk Kubába, az egyik legfontosabb bakancslistás pontot kipipálni :) A Lonely Planet útikönyvet már majdnem kivégeztem és sok fórumot is végigböngésztem, de még így is rengeteg kérdőjel van elég sok mindennel kapcsolatban. Valószínűleg sodródunk majd amerre éppen sikerül eljutni a friss, egy hónapos spanyol nyelvtudásommal :P

Útiterv

            Szállást csak Havannába foglalunk előre, ezért ha nem sikerülne egyik pontból a másikba eljutni, vagy esetleg többet/kevesebbet szeretnénk egy helyen eltölteni, a beosztás tetszés szerint módosulhat. 15 teljes napunk van, az biztos, hogy Havannában kezdünk és ide térünk vissza. A következő helyeket szeretnénk megnézni: Havanna, Soroa, Las Terrazas, Vinales, Playa Jútias (vagy a környéken valamelyik strand), Guamá (krokodilok, indián falu), Disznó-öböl (Playa Larga, Playa Girón, snorkelezés, flamingók), Cienfuegos, Trinidad, Trinidad melletti nemzeti parkban vízesések, Playa Ancón, a végén Cayo Santa Maria. Cayo Coco-t elvileg nagyon megtépázta Irma, pedig a képeken az is gyönyörű. Santa Clara és Varadero még gondolkodás tárgya. 

Szállás

            Casa particular nevű helyeken fogunk megszállni, ahol a helyiek adnak ki 1-1 szobát 15-45 CUC áron, bőséges reggelit lehet kérni 5 CUC-ért, vacsit 10-15 CUC-ért. Az első szállást le kell foglalni, mert kérhetik az országba lépéskor, de a többit nem kell előre. Mivel nincs internet úgy általában, nincs neten fent a szállások többsége. Tőlük kell segítséget kérni, csak meg kell mondani h hova akarunk menni és intézik a következő szállást. Hát majd kiderül. A házakra, ahol van kibérelhető szoba, egy kék embléma van kívülről ráfestve, ha nem sikerülne előre foglalni, be is lehet kopogtatni és kérdezősködni. A hotelek drágák és cseppet sem autentikusak.
http://casasparticulares.com/
https://www.homestay.com/

Közlekedés

            Kocsit nem bérlünk, mert 70-80 EUR egy napra + biztosítás, és Kuba nem a szuper új autóiról híres, kivétel nélkül minden bérelt autós történetben volt egy defekt, és nem hiányzik a fél nap út mellett állás, hátha megment minket valaki.
            Van helyi busz, a Viazul, ez minden főbb várost összeköt, előre kell jegyet foglalni és hamarabb kimenni indulás előtt érvényesíteni. Ez is kevés, mert mi ezen kívüli helyekre is el szeretnénk jutni. 
www.viazul.com
            A taxi collectivo olyan taxi, ami akkor indul, ha tele van, ha nincs tele akár több órát is kell várakozni, amíg összegyűlik annyi ember, akikkel halálra zsúfolhatják az autót. Kicsit drágább, mint a busz, de háztól házig visz.
            Van rendes taxi, egészen európai árú, valami gazdaságosabb megoldás kéne. Lehet bérelni egész napra sofőrt autóval, hát az se annyiba kerül, mint Balin.
            Még sosem stoppoltunk, most egész biztosan megpróbáljuk, de állítólag nem nagyon szabad a helyieknek stoppoló turistákat felszedni, majd meglátjuk.
            A vonat mindenki szerint katasztrófa a menetrend teljes hiányával, inkább kihagynánk.
            A helyieknek való buszra mi nem szállhatunk fel.
            Vannak még helyi utazási irodák, akik szerveznek utakat, interneten szintén nem annyira találhatók meg, a helyszínen olcsóbbak is. Meglátjuk árban mennyire éri meg, lehet, hogy egyes helyekre célszerűbb szervezetten menni, pl. A Disznó-öbölbe.

Étel, ital

            A széntabletta kéznél lesz, csak reménykedünk, hogy nem adnak ásványvíznek nevezett palackozott csapvizet méregdrágán. Persze a híres koktélokat ki nem hagynánk, majd kiderül milyen származású jégkockát raknak bele. A rum majdnem a vízzel van egy árban, egy kis gyomorerősítő időnként le fog csusszanni.
            A boltok kínálata erősen szegényes, nem lehet low budget hátizsákos módon úgy spórolni, mint más országokban. Havannában vannak utcai árusok, ahol pizzát, hamburgert és hasonló street foodot lehet venni néhány helyi peso-ért, a minőségük állítólag elég silány. Vannak talpon állós étkezdék, ahol szintén nem nagy a kínálat, de itt a helyiek is esznek, helyi pénzen lehet nagyon olcsón, tűrhető minőségű főtt kajához jutni. Az állami éttermek olcsóbbak, a magán éttermek sokkal drágábbak, de a több pénzért cserébe itt már minőségre is számíthatunk. Az olcsóbb éttermekben 5-10 CUC a főétel. Havannában tehát nem fogunk éhen halni, a vidéki falvakban pedig ha nem találnánk megfelelő árú vagy minőségű ételt, a szálláson kérhetünk a házinénitől reggelit és vacsorát, ebédre pedig befalunk a jó kis trópusi gyümölcsökből.
            Kuba gasztronómiájáról pozitív véleményt sehol nem olvastam, két hétig fűszer nélküli babos rizst fogunk enni. Mindenben nagyon sok az olaj és a cukor, trópusi országhoz képest nagyon kevés gyümölcsöt és zöldséget esznek a főételekben. Az országban kávét sem sokat termelnek, valószínűleg nem fogunk olasz minőséget találni sehol sem.

Pénz

            Eurót viszünk, amit jobban váltanak, az amerikai dollárra 10% külön adót számolnak fel. Helyi pénzt csak Kubában lehet váltani. A bankkártyát nagyon kevés helyen fogadják el, a Mastercard-ot sehol, természetesen nekünk csak az van, a biztonság kedvéért még be kéne szerezni Visa kártyát. Kettős pénznem van, a helyi kubai peso (CUP) és a turisták számára kitalált kubai konvertibilis peso (CUC), 1 CUC=25 CUP. Turista dolgokat, belépőjegyet, ajándéktárgyat, buszjegyet, szállást csak CUC-cal lehet fizetni, piacon, boltban lehet CUP-pal is, ezért ajánlatos kis mennyiségű CUP-ot is szerezni helyiektől, azzal sokkal kevesebbe kerülnek a dolgok (ki van írva az ár, hogy 5 CUC vagy 5 CUP, ha rendelkezünk helyi pénzzel, huszonötöde az ár)

Időjárás

            Októbertől áprilisig tél van, ami csak annyit jelent, hogy nem esik az eső és kellemes 25°C körüli hőmérsékletre számíthatunk. Májustól kezdve nagyon meleg van, szeptember-október környékén jönnek a hurrikánok is és sok a csapadék.

Vízum

http://www.embacuba.hu/vizumok_turistakartya
            Itt lehet igényelni, kell hozzá oda-vissza kinyomtatott repülőjegy, útlevél, ami legalább hat hónapig érvényes, kitöltött formanyomtatvány, 22 EUR készpénz. Odamegyünk, és már kész is van, 30 napig lehet vele az országban tartózkodni, sajnos annyit nem fogunk.

Internet

            Wifi az bizony nem olyan módon van, amit már megszoktunk. Akár órákig kell sorban állni az ETECSA boltokban, ahol egy óra internetezésre alkalmas kártyát 1-2 CUC-ért lehet venni. Le kell kaparni, és a rajta lévő kóddal kell bejelentkezni egy oldalon, figyelni kell, hogy kijelentkezni is ugyanúgy kell. Városokban a tereken vannak ilyen wifi pontok, illetve menőbb hotelekben, de ott drágább. Könnyen felismerni ezeket a helyeket, turisták magukba merülve nyomkodják a telefonjukat. A gyorsaság az olyan, mint nálunk 20 éve, életjel adásra alkalmas, de képeket inkább csak itthonról fogok mutatni.

Védőoltások

            Semmi sem kötelező, mi egy éve kaptunk tetanuszt, hastífuszt, hepatitis A- és B védőoltást, ezek lefedik az ottani veszélyeket is. A Hepatitis A öt évig jó, emlékeztető oltás esetén tízig, de éppen oltóanyag hiány van az egész országban, szóval majd később emlékezünk.

Kuba egy szegény, harmadik világbeli, a szocializmusban megrekedt ország, ennek tudatával készülünk fel a hely abszurditására. Az, hogy mennyibe fog kerülni, miket nézünk meg, csak a túlélőképességünkön fog múlni, most aztán teszteljük magunkat :) Képek április elsején várhatók, amikor két hét után először fogunk internettel találkozni :)

Szilveszter Rómában

            Nem írnék pontos leírást a látványosságokról, az interneten kismillió útiterv és sokkal pontosabb információ található, mint amit én itt le tudnék írni pár mondatban, ezért csak néhány szubjektív gondolatot mondanék. Hasznos oldalak:

• http://www.atac.roma.it - tömegközlekedés
• http://www.romewise.com/ - itt elég sok infót találtam
• https://www.visitacity.com/en/rome - itt még azt is leírja, hogy hány nap alatt mit érdemes megnézni
• http://utazas-nyaralas.info/roma/utikalauz.html magyar nyelven hasznos dolgok

            Mi 4,5 napot töltöttünk a városban, ezalatt elég sok mindent kétszer is bejártunk. 4 nap bőven elég a legfontosabb dolgok megnézésére, persze a múzeumok és templomok száma kifogyhatatlan.  

Látványosságok

            Nekünk a következők fértek bele ennyi idő alatt: Colosseum, Forum Palatinum, Viktor Emánuel emlékmű, Piazza Venezia, Basilica di Santa Maria in Ara coeli, Piazza del Campidoglio, Cripta dei Cappuccini, Spanyol lépcső, Villa Borghese, Piazza Popolo, Pantheon, Trevi-kút, Piazza Navona, Angyalvár, Szent Péter Bazilika és tér, Trastevere negyed.

            Az internet azt mondta, hogy a Vatikáni Múzeum nyitva van december 31-én, de ez sajnos nem így történt, ugyanígy jártunk a bazilika kupolájával is. A múzeumba egyébként már két héttel utazás előtt nem lehetett jegyet szerezni, még 12 évvel ezelőtti emlékeim alapján a sor pedig lélekölő, érdemes sokkal hamarabb gondolni a bejutásra. A Colosseumban 10 perc alatt bent voltunk. Sok ember arra szakosodik, hogy a 12 eurós jegyet eladja 25-ért, és cserébe ad idegenvezetést és nem kell sorban állni. Ez a Colosseumnál felesleges lett volna, délelőtt 10 körül még nem volt tömeg. Az a titok, hogy nem kell ezeknek az embereknek a szemükbe nézni, és akkor nem zaklatnak megtörhetetlenül. A Vatikáni Múzeumnál és bazilikánál ez a skip the line idegenvezetés együtt már 35 euro lett volna, ami azért vicces, mert a bazilika ingyenes, a  múzeum 17, ha interneten lefoglalod +4, és akkor ugyanúgy nem kell sorban állni. Szóval csak nem kell őket figyelembe venni, és nem árt minél hamarabb neten jegyet venni. A kupolába nem jutottunk fel, de láttuk élőben a pápát, ami azért sokkal ritkább és menőbb. Nekem ez a második alkalmam volt Rómában, a Villa Borghese-ben először jártam. Felettébb üdítő volt a zord magyar decemberből elmenni az Olaszország tavasz hangulatú kertjébe, ahol tél ellenére a legtöbb fa zöld volt, csak néhány hullatta le a levelét. Van ott minden, szökőkutak, tó templommal, narancs kert, sok rét tele pinea fenyőkkel. Nagyon szépséges, egy napsütötte napon megéri útba ejteni. A Trastevere negyedben sem voltam még előtte, pedig itt aztán igazi mediterrán a hangulat: apró utcák kiülős éttermekkel, színes házak. Így is bűbájos volt, egyszer majd nyáron is visszatérünk. A többi fő látnivalónál sem lehetett észrevenni, hogy tél van, turisták tömegével kellett megbìrkózni a tökéletes fotókért. 

Közlekedés

            Mi végül hetijegyet vettünk, sokat bolyongtunk fel-alá és a szállásunk sem a belvárosban volt. A legtöbb néznivaló besétálható távolságra van, hangulatos is elveszni a belváros utcáiban. A metróvonalak körülbelül lefedik a legfőbb turista helyeket, de azért bőven kell gyalogolni a megállóktól. A buszozást is kipróbáltuk, az azért eléggé kifogásolható volt. Ki van írva a megállókba, hogy milyen buszok állnak ott meg, de menetrend az sehol, viszont megáll öt másik, aminek nem is kéne. Teljes káosz, nagyon olasz, persze pont így szeretjük őket. Kocsit biztos, hogy nem érdemes bérelni, nem nagyon láttunk olyat, ami ne lenne meghúzva valahol. Nem is csoda, a legjobb parkoló a kereszteződés közepe, végülis ott van a legtöbb hely… 

Szállás

            Manuela szuper cuki, végig érdeklődött, hogy tud-e nekünk valamit segíteni, kaptunk ajándék pezsgőt Szilveszterre, a nemzetek kajacserélő kosara is jó ötlet (persze nem bírtuk, hogy ne együnk a saját túró rudinkból)

https://www.airbnb.hu/rooms/5788538 

Ételek

            Mindig is az olasz konyha volt a nagy kedvenc, no meg a 90 centes espressok. Végre egy olyan ország, ahol este is lehet kávét inni és senki nem néz furcsán. Az is elfogadott, ha valaki autóval a forgalmat akadályozva kiteszi a vészvillogóját, és beugrik egy kis reggeli fekete nedűre egy 10 percre. A pizzát árát kilóban mérik, valószínűleg azért, mert annyi cucc van rajta, hogy azok is elég drágák és tészta pedig alig van alatta. Jó pizzázók például a Mariotti és a Pizzuria, mindkettő a gyorsan megevős kategóriából. Tiramisu kóstolásra a Pompit ajánlanám, több helyen is van a városban. Nem olcsó, egy kis doboz 4 euro volt, de a klasszikuson kívül még sok más íz is megtalálható: epres, pisztáciás, mogyorós stb. Ráadásul még egy kis friss eperrel nyakon is öntik az epreset, teljes ízharmónia. A Trastevere negyedben az Ombre Rosse éttermet próbáltuk, nagyon jópofák voltak a pincérnők és az étel is nagyon ízletes volt. Kávét pedig mindenhol ittunk, a pultnál fogyasztva olcsóbban adják, mint ha leül az ember egy asztalhoz. 

Időjárás

            Az eső ugyan volt amikor esett, de a 10 fokkal magasabb hőmérsékletben az is tavaszinak érződött. És a zöld növények, pálmafák, leanderek így decemberben nagyon szívmelengetőek voltak. 

Szilveszter

            Ami kicsit csalódás volt, hogy nem nagyon voltak külön utcai programok. Végigjártuk a Spanyol lépcsőt, Trevi-kút és Pantheon környékét, az éttermek tele voltak, de sehol semmi koncert vagy bármi egyéb történés. A Colosseumhoz nem akartunk menni, mert sejteni lehetett, hogy ott van a legnagyobb tömeg. Máshol viszont annyira nem találtunk semmit, hogy mégis ott kötöttünk ki, és hát tényleg ott volt a legtöbb ember. Rengetegen voltak, de ott sem semmi program, még egy kijelző sem, hogy pontosan mikor van éjfél, mindenki a telefonját nézte, mikor vált át 00:00-ra. Még az ott parkoló kocsik tetejére is ráültek az emberek, elég bátor volt aki ott hagyta az autóját. Éjfélkor sem láttunk szervezett tűzijátékot, a tömegben különböző helyeken időnként elkezdtek durrogtatni, teljesen random módon az autók és emberek között. Volt egy hangulata. Olyan olaszos.

Ami biztos, hogy Rómába bármikor érdemes elmenni, télen sem áll meg az élet. Dobtunk a Trevi-kútba pénzt, ezért egyszer biztosan visszatérünk :)

Még több kép ITT.

Santorini 2017

            Santorini szigete mindig is bakancslistás hely volt számomra. Mivel elérhető áron sikerült repülőjegyet szerezni, többé már nem csak álom volt ide eljutni.

            Az Aegean Airlines-szal mentünk athéni átszállással. Eleinte aggódtam hogy sikerül ez másfél óra alatt, de mivel nem volt feladott poggyászunk és már a kapukhoz vitt minket a kisbusz az első út után, több, mint egy órával indulás előtt már a megfelelő helyen várakoztunk. Alig fél órás út volt az Athén-Santorini távolság, este 11 körül értünk a szigetre. Éppen lekéstük az utolsó buszt, kicsit fájt a 4 km-es út taxival 20 euróért.

            Santorininek nagyon jó busz közlekedése van, ITT megtalálható a legfrissebb menetrend. Akkor szerencsés, ha a két végállomásról indulsz, azokat az időpontokat pontosan tartják, de hogy a köztes állomásokra mikor érkezik a busz, az meglepetés, mediterrán helyeken senki nem izgul ilyen apróságokon. A dolgot tovább bonyolítja, hogy vannak express buszok, amik nem állnak meg minden állomáson. Állítólag van rendszer, hogy mikor express és mikor nem, persze a menetrendben ez sincs benne. Nekünk volt, hogy egy órát vártunk a megfelelő buszra, addig elment három másik, ami nem állt meg ott, ahol mi szerettük volna.

            És hogy mit lehet csinálni egy hétig egyetlen szigeten? Nagyon is sok mindent, még olyan kalandvágyóbb embereknek is mint én, aki nem szeret egy héten át a parton dögleni.

Fira (Thira)

           A főváros, itt volt a szállásunk. Itt található a tömegközlekedés központja, innen a sziget minden pontjára el lehet jutni busszal. Olyan, mint Oia, csak kevésbé felkapott, kisebb a tömeg, pedig ugyanolyan gyönyörű. Igazából nem nagyon lehet találni olyan helyet Santorinin, ahonnan ne lenne elképesztően mesebeli a kilátás. Minden éttermet és minden hotelt úgy építettek, hogy a tengerre nézzen. Talán azért tetszett jobban Fíra, mert a hotelek mellett még elég sok olyan helyet is hagytak az utcákon, ahonnan akkor is meg tudod nézni a naplementét, ha nem egy hotel szobájának a magánerkélyén lévő medencéből nézed a tájat. Nem kell harcolni a helyekért ha jó helyről szeretnél fotózni, a tömeg jobban eloszlik az ugyanolyan festői környezetben. Az árak is barátibbak, én a hűtőmágnesben mérem egy hely megfizethetőségét: itt általában 1 euro körül van egy mágnes, ami még Európa viszonylatban is olcsónak számít (Oiában ez 3). Az éttermek persze belekalkulálják az árba a kilátást is, a muszaka 8 eurótól indult, a húsosabb ételek 15-20 euróba is kerültek. Mi beértük gyros-szal, amit viszont már 2 euróért be lehet szerezni (Meat Corner Grill House). Elég rendesen megpakolták sültkrumplival, jó sok husival és tzatzikivel, egész napra kitartott. Ha meg mégsem, akkor a Bakery Svoronos-ban raktuk tele a hasunkat a legkülönbözőbb baklavákkal, pizzákkal, péksütikkel. Ha valaki teljesen be akarja sétálni a várost, legalább egy fél nap kell. Megéri elveszni a néptelenebb szűk utcákban is, néha még egy adag csacsi is szembejöhet. Csacsigolásra van lehetőség a régi kikötő felé vezető lépcsőn is, 30-40 csacsi folyamatosan arra vár, hogy napi százszor fel és le sétáljon a forró időben a lépcsőkön (na jó, ez kissé csúnyán hangzott, itt még látszódott a gazdájukon, hogy szereti az állatait, beszélt hozzájuk, simogatta őket). Az utcákon vigyázni kell ha közelednek a szamarak, nem árt kitérni az útjukból. Miután elmentek, akkor is érdemes megnézni, hova lép az ember.

Oia

           Oia a képeslapfotók városa, fehérre meszelt falú, kék kupolás dómokkal, keskeny utcákkal, tavernákkal, rózsaszín murvafürtökkel, a kalderára néző szélmalmokkal. A legtipikusabb görög hely, kitalálni sem lehetne mesébe illőbb díszleteket. Tényleg csodás, a probléma csak ott kezdődik, hogy naponta akár több száz hajó köt ki, hogy ezt a piciny települést megnézze. A legjobb kilátások a hotelek területén vannak, ahova csak az ott lakók mehetnek be. A néhány kilátó ponton, amit mindenki megnézhet, kb. 10 percet kell sorban állni egyetlen fotóért. Ha pedig éppen egy jegyespár fotózkodik előttünk, ez az időtartam akár duplájára is megnőhet, márpedig az egy hét alatt legalább 20 házasulandó párocskát láttunk. A naplemente tényleg bámulatos, a szélmalmok sziluettjénél nehéz szebbet találni. De ahhoz, hogy ezt a pillanatot egy jó kilátású helyről megnézzük, naplemente előtt legalább egy órával (!!!) oda kell telepedni, különben a második sorból már nem látni. Az a verekedés ami ott zajlik, az valami egészen borzasztó, néha úgy kellett kapaszkodni, nehogy lelökjenek a szakadékba. Szép volt, igazán felejthetetlenül szép, de a többi városban is pont ugyanolyan a kilátás, csak tömegnyomor nélkül.

Firostefani

            Firától 10 perc sétára található. Az itt lévő templom úgy helyezkedik el, hogy pont felette megy le a nap (Oiában inkább a szélmalmoknál, nem a kupoláknál). Maximum 10 ember volt, aki innen nézte naplementét, mindenkinek jutott ülőhely, csak a tükörreflexes gépek kattogása hallatszott. Nem terveztük, hogy innen nézzük, ahogy eltűnik a nap a vulkán mögött, de Oia után inkább erre  nyugalomra vágytunk. Jó döntésnek bizonyult, ez a végtelenül nyugodt naplemente hangulat az, ami miatt mindenképp megéri Santorini szigetére látogatni. 

Imerovigli

            Firostefani folytatása, ahol a legkisebb helyre is medencéket, apró teraszokat építenek, aki teljes lazításra vágyik, itt érdemes megszállni. Élet az nem sok van, éttermet is alig találtunk. Nászutas helynek tökéletes, itt aztán biztos nem zavarják az embert. 

Pyrgos

            A legkedvencebb gyöngyszem, ahol minden 5 méter után megálltunk fotózni. Minden egyes kék ajtó annyira dekoratív volt, hogy már nem is értettük, hogy lehet egyáltalán ilyet kitalálni, és hogy ez egy tényleg létező hely, nem csak álmodjuk. Hydra volt az a sziget, ahol minden egyes sikátorból áradt a görög hangulat, ez az apró város ugyanezt az érzést sugározta. Itt egyetlen jegyespárral találkoztunk, pont magyarok voltak. Emberrel alig lehetett szembefutni, interneten is alig találtam előzetes infòt erről a helyről. Már majdnem feladtuk, hogy nem is kell ide jönnünk, ugyanis a busz közlekedés kissé kaotikus volt: a Perissából induló buszok állnak meg Pyrgosban, de nem az összes, az express buszok megállók nélkül mennek tovább Firába. De hogy melyik az express, a menetrendben természetesen nem jelölik, csak akkor derül ki, ha a sofőrtől megkérdezzük. Így aztán egy óra várakozás után úgy voltunk vele, ha a következő nem áll meg hagyjuk a francba. De meghallgattatott, ezért nem maradt ki ez a tündérmese helyszín, egész Santorini legszebb települése. Még egy magára hagyott csacsit is találtunk, akit halálra fotóztunk és simogattunk. Néha dobbantott egyet, lehet hogy nem élvezte annyira, hogy vele szelfizünk… Visszafelé már nem sikerült buszt találnunk, de annyira nem bánkódtunk: ugyan nem a tengernél ért minket a naplemente, de a lemenő nap sugara rózsaszínen világította meg a fehér falakat, a szőlő földek arany színben csillogtak. Csodálatos volt, aki több napot tervez a szigeten lenni, ki ne hagyja ezt a várost!

Kamari 

           Vulkanikus, fekete, apró kavicsos tengerpart. Egy kicsi templom is van a part szélén, érdemes körbesétálni. A víz szeptember közepén pont jó hőmérsékletű volt, valòszìnűleg a nyár elején még hűvösebb. Napágyat és napernyőt ha fogyasztasz, ingyen lehet használni a bárokban, egy jeges frappé egyébként is jól jön a napozás közben. 

Perissa 

            Itt nem akartak nekünk ingyen fekvőhelyet adni kávéért sem, a part viszont fekete, finom homokos. Elég gyorsan mélyül a víz, vigyázni kellett a nagy hullámokkal, amelyek könnyedén besodortak. A part mellett egy jó nagy hegy látható, a felhők fekete árnyékai díszítették.

Perivolos

            Az előző part folytatása, aprókavicsos. Ember alig volt itt is, ezért nem nagyon zavarta a bárt, hogy egész nap egyetlen kávét fogyasztottunk a fekvőhelyért cserébe. Nem tartom a frappét rendes kávénak, de azért elég jól esett az első sorban iszogatni, miközben majdnem odacsapott a hullám.

Red Beach

            Vörös színű kavicsos tengerpart, amit nem láttunk közelről, mert akkora hullámok voltak, hogy el volt zárva a part a fürdőzőktől. A busz távolabb rakott le, még gyalogolni kellett egy adagot. Sosem láttam ilyen hangulatos buszmegállót, a tábla konkrétan a tenger szélén helyezkedett el.

            Apró éttermek mentén vezetett az út, a nagy hullámok elmosták volna az ott étkezőket, ha nem fedik le egy műanyag ponyvával. Minket is oldalba akart csapni a tenger, úgy kellett a nyugodtabb másodpercekben átugrani egyik kőről a másikra.

            A Red Beach távolról is nagyon mutatósnak bizonyult. Ott ahonnan ráláttunk, még voltak büfék, árusok, de a parton még egy wc-t sem lehetett látni. White beach és Black beach is van Santorinin, de mivel oda már nem visz tömegközlekedés, ezek kimaradtak nekünk. Szintúgy Akriotiban a világítótorony, ami kocsival, quaddal vagy robogóval megközelíthető. A robogó jó választás, autóval nehéz megállni, a városokban egyébként is csak a külső részeken lehet parkolni.

Nea Kameni, Hot spring, Thirasia, Ammoudi

            Egy hajós kirándulás alkalmával meglátogattuk Nea Kameni vulkánját, nem telhet el egy nyaralás sem vulkán mászás nélkül (ezt legalább nem éjszaka kezdtük). A vulkánon nem nagyon volt sok néznivaló, egész Santorinin nem található túl sok növényzet, de itt még annyi sem, a láva által alkotott képződmények a látnivalók. Holdbéli a táj, fekete kavics, a vulkán jelenlétét a feltörő kénes gázok és gőzfelhők jelzik.

            A melegvízű forrásokban fürdeni is lehet, a feltörő víz kéntartalma narancssárgára festi a legújabb bikinit is, akár 30-40°C hőmérsékletű is lehet.

            Thirasia szigetén is kirakott minket a hajó, ahol elfogyasztottuk az eddigi leggiccsesebb ebédünket, közvetlenül a tengerparton. Muszaka és paradicsom golyók, Santorini híres a cherry paradicsomairól. Egyetlen csacsit láttunk, aki néha felvitte az embereket a fenti városba, de elég lassan fordult, gyalog pedig meghaltunk volna a hőségben, ezért inkább láblógatva a lenti parton pihentünk.

            A nap zárásaként Ammoudi-ban kötött ki a hajó, innen lehetett felsétálni, vagy szamárháton feljutni Oiába egy újabb naplementére, mi a csacsit választottuk. Én eleinte úgy gondoltam, hogy felülök az állatra, és lesz egy ember aki vezeti, megállítja, irányítja…. Hát nem. A csacsi amikor ráültem, egy idő után megunta a várakozást, és elindult a lépcsőn felfelé. Nagyon kellett kapaszkodni, a lépcső nem éppen csacsibarát, pláne mert egy különösen agresszív állatot kaptam, aki nem csak az útjába kerülő embereket, de a többi szamár társát is fellökte. Próbáltam volna fotózni a hátáról, de inkább kapaszkodtam két kézzel, és örültem, amikor végre felértünk. Míg Firában látszódott, hogy a gazdáig szeretik az állataikat, itt eléggé sajnáltam szegényeket, csupán turista lehúzásnak és állatkínzásnak tűnt.

Tanulságok 

            Santorinit egyszer mindenkinek látnia kell, de semmi esetre sem úgy, hogy két óra alatt végigfutja valaki Oiát, és ennyi az össz benyomás a szigetről. Meg kell nézni egy naplementét nyugodt körülmények között pl. Firostefaniban, és magunkba kell szívni az igazi görög hangulatot, pl. Pyrgosban. Egy hét alatt egyszer sem unatkoztunk, be lehet osztani úgy az időt, hogy délelőtt tengerpart, délután városnézés naplementével összekötve. Görögországban az egyik legdrágább hely az biztos, de itt is meg lehet oldani alacsonyabb költségvetésen, a repjegyünk kb. 50.000 Ft volt, a szállás kb. 25.000 fejenként, a 2-2,5 eurós gyrosokat pedig megállás nélkül tudnám falni. Szeptember közepén-végén még nagyon jó volt az időjárásunk, nappal jó meleg volt, a víz is kellemes hőmérsékletű, este azért már nem ártott egy pulóver (főleg ha valaki jobban szereti a naplemente utáni fényeket, mint magát a naplementét). Esténként a szél is fújt nem egyszer, egy adag meleg cucc mindenképp kellett. Tavasszal talán a víz nem elég meleg, nyáron valószínűleg elviselhetetlen a hőség. Az egyszer biztos, hogy nem hiába került fel a bakancslistámra, és most végre kipipálhattam :)

Még több kép ITT található.

Indonézia, Bali 2017

(2.rész)

Az előző rész ITT található.

2017.07.04.

            Összecsomagoltunk, a cuccot beraktuk a napi sofőrünk kocsijába. Elindultunk a következő szállásunk, Jimbaran felé, de útközben még jó néhány megállóhelyet közbeiktattunk.

            Taman Ayun a második legnagyobb templomkomplexum, kevert balinéz és kínai stílussal, tavirózsákkal.

            A Tanah Lot templom a tengerbe nyúló sziklára épült, ahol éppen apálykor jártunk, ezért gyalogosan meg lehetett közelíteni. A templomba csak hinduk léphetnek be, de az egész part lélegzetelállító. 

            A Betelnut Caféban ismét olyan finomakat ettünk, hogy muszáj az összesről képet ideraknom. Gyümitálak, tavaszi tekercs, céklafasírt joghurt szósszal, és kávé kis virággal. Ezt a plumeria nevezetű virágot mindenre odarakják díszítésnek, a nők a hajukban hordják, tele van vele a sziget. A gyümölcstálat többször is megpróbáltam itthon reprodukálni, de nem tudott versenybe szállni a sárkánygyümölccsel, maracujával, papayával, igazán érett mangóval, sokkal ízletesebb banánnal. Eddig azt hittem, hogy az eper a kedvenc gyümölcsöm, de miután rájöttem, hogy a mangó valójában nem is tök ízű, ő lett az abszolút befutó. De hogy valami negatívumot is mondjak már Baliról, eper egyetlen helyen terem a szigeten, ott is elég hóka színűek.     

              Az édes és sós víz határán lévő mangrove erdőben is apály volt. Teljesen látszódtak a támasztó léggyökereik, amikkel a csúszós, mocsaras talajon kapaszkodnak meg. Sok kis növényt is láttunk, amikaz anyanövényen fejlődnek és onnan esnek le. Fa pallón haladtunk az erdőben, ha ellepi a víz, lehetőség van hajókázásra is.

            Délutánt értünk Jimbaranba. A szállásunk elég távol volt a belvárostól, de ár-érték arányban fantasztikusnak bizonyult, volt medencéje, légkondi, svédasztalos reggeli, a törülközőket is cserélték naponta. És egy ilyen hatalmas Ganesha szobor állt a kertben:

            Gyalog mentünk a belvárosba. Na ez a rész már tényleg olyan koszosnak bizonyult, mint amire az elején számítottunk, szétdobált szemét, kóborkutyák mindenhol, olyan utcai árusok akiktől ha több hete éhezünk se vettünk volna semmit. Gyomorforgatóak voltak azok a szagok, amik valószínűleg csak a fűszerezéstől lettek. Utazás előtt egy héttel olvastam egy cikket, hogy Balin csirkehúsnak álcázott kutyahúst adnak el a tengerpartokon. A kóborkutyák számát látva eszünkbe sem jutott, hogy megkóstoljuk ezeket az egyébként pofátlanul olcsó, saslik szerű húsokat. Míg Ubudban rendezett, hangulatos várost láthattunk, ez egyáltalán nem olyan hely volt, ahol jó lett volna este csak úgy az utcákat róni. Pedig elég sok komoly szálloda, pl. az Intercontinental, Four Seasons is itt található.

            A naplemente viszont nagyon látványos volt, óriás homokos tengerpart, az éttermek asztalai a tengerbe lógtak. 

2017.07.05.

            Időközben beláttam, hogy le kell csökkentenünk a déli pöttyök számát a térképen, nem akarunk csak úgy végigrohanni tíz tengerparton, egy kicsit már pihenni is kéne egy hét rohanás után.

            A Padang-Padang beach-re Grab-bel mentünk, kb. 1000 Ft-ot kellett fizetnünk. Azt mondják Balin nincsenek szép partok, mert alapvetően egy vulkanikus sziget szürke homokkal, inkább kaviccsal. Nem hasonlítanám a Seychelles-szigetekhez, de szerintem gyönyörű volt ez a tengerparti rész, fehér homokkal, sziklákkal, türkizzöld vízzel. A furcsa csak az volt, hogy még egy wc-t is alig lehetett találni, egy helyen láttunk ennivalót, semmi parti büfé sehol sem.

            A Blue Point Beach-en is fürdőztünk egyet, a szikla tövében még árnyákba is tudtunk húzódni. A partokon nem volt semmi szemét, sok lépcső vezetett le, a lépcsők mellett mindenhol büfé jellegű apró éttermek és szörf oktatóhelyek. Rengeteg szörföst láttunk, jó nagyok voltak a hullámok. Az egyik szép kilátású helyen ettünk, emlékszem ez volt az a pont, ahol egy jó időre meguntam a mogyorószószt, a zöldségeket és az ázsiai ízvilágot.

            A naplementét az Uluwatu templomból néztük meg. Na itt már volt tömeg bőven, ez az egyik legfelkapottabb esti program. Ez nem is csoda, hiszen a hatalmas sziklafalakról rálátni a végtelen tengerre, a naplemente pedig nagyon szép sziluettet ad a kicsi templomnak. Ki volt írva a bejáratnál, hogy a fülbevalókat és szemüveget le kell venni, elsőre ezt nem igazán értettük. A fűben feküdtünk, amikor odajött egy szemét majom hátulról láthatatlanul, és elvette a szemüveget Ádám fejéről. A szájába vette, megrágcsálta a szárát, próbáltam utána menni (csak én láttam így távolra), de mindig elfutott. Jött egy néni kajával a kezében, odaadta a majomnak, erre kiköpte a szemüveget és visszaszereztem. Ezzel azt hiszem pont rossz reflex erősödik a majmokban, megtanulja, hogy el kell lopni a tárgyakat, és kap érte eledelt… Naplemente után meg szerettük volna nézni a Kecak táncot, de több, mint egy hét után ekkorra sikerült elrontani a gyomromat, úgyhogy inkább hazamentünk. „Erre dugó van, inkább kerülőúton megyünk, nem baj?”- kérdezte a taxis. Dehogy, épp kérni akartam... 

2017.07.06.

            Nusa Penidára Sanurból mentünk hajóval, interneten foglaltam le az utat. Eljöttek értünk a szállodába és elvittek a kikötőbe. Már a hajóra jutás is izgalmas volt: nem ám mólóról vagy valami száraz helyről kellett a hajóra szállni, hanem a fél méter vízből másztunk rá (ami sokkal nagyobb volt amikor épp jött egy hullám). Előzetesen begyűjtötték a lábbeliket, én Nikonkám életét már sokadjára veszélyeztetve a fejem felé emeltem, megvártam amíg nem csap arcon a hullám, és nagyon gyorsan felugrottam. Az út is roppant vicces volt, tengeribetegeknek semmiképp sem ajánlott, annyira gyomorrontással sem volt a legjobb. Csak úgy repült a víz felett a hajó, két hullám között pedig úgy a vízhez verődött, hogy az szabályosan fájt, az ablakot pedig teljesen felcsapta a tenger.

            Amikor megérkezdtünk, már várt ránk egy apja-fia páros, ők vittek tovább kocsival. Balin is borzasztó állapotban vannak néhol az utak, de Nusa Penidára azt mondják, hogy olyan, mint Bali 20 éve. Ez az utakon látszott is, betonozott út csak nagyon ritkán fordult elő. Hiába kicsi a sziget, mivel csak nagyon csiga tempóban lehet haladni, az általam kinézett pontok csak legalább két nap alatt teljesíthetők, de úgy is csak sietősen. Annyira lassan és döcögősen haladtunk, hogy az aktivitás mérő órám azt hitte, hogy éppen futok. A nap nagy része ezzel az utazással telt, négy helyet látogattunk meg.

            Az Angel’s Billabong egy természetes úton létrejött medence, amely jobb időben smaragdzöld színekben pompázik és fürödni is lehet benne. Nekünk elég viharos tenger jutott, ezért egyik sem valósult meg, de még így is látványos volt.

            A Broken Beach 5 perc sétára található, teljesen körbejárható öböl, a kék és zöld minden árnyalatával.

            A Kelingking beach-nél már csak néha sütött a nap, de még így is hihetetlen volt az a türkizkék szín. A portugál tengerpartok voltak eddig a legszebbek amit eddig láttam, de ez megelőzte őket. Sajnos nem volt időnk lemenni a partra, csak a kilátást csodálhattuk meg. Csak itt el lehetett volna tölteni egy egész napot.

            A Crystal bay-ben snorkeleztünk, korallokkal és színes halakkal volt tele az öböl. Olyan pálmafák voltak a parton, mintha csak Dominikán lettünk volna. Alig volt ember, csak az érintetlen, mesebeli természet. Az egész sziget egy csoda, remélhetőleg a turisták sem árasztják el úgy, mint Balit. 

2017.07.07.

            Az utolsó előtti napunkon Nusa Duára mentünk Grab-bel. Teljesen más világ, az ubudi hangulatnak nyoma sincs, a turisták vágyai szerint mindeféle bolt és étterem megtalálható. Az árak a többszörösei a sziget többi részéhez képest, nagyobb részt csak luxusszállodák találhatók itt. Megnéztük a Waterblow-t, ahol több méterre is felcsapnak a hullámok, ahogy a sziklafalnak ütköznek. Képet sajnos nem tudok róla mutatni, mert valahogy elveszett a kártyámról. Végigsétáltunk a parton és már közeledtek a szürke felhők, éppen elértünk egy kávézóhoz, ahol el is kezdett szakadni az eső. A nap további részében már csak a boltokban bolyongtunk, jó lett volna még a Karma Beach-et is meglátogatni, de ilyen szürkeségben nem volt értelme. Stílusosan ettünk egy hamburgert is, elég volt a mogyorószószból.

2017.07.08. 

            Az utolsó napunkon Nusa Lembonganra hajóztunk. Az időjárás hasonló volt a tegnapihoz, sokszor elkezdett szemelni az eső, néha úgy tűnt, mintha lenne remény a napsütésre, de aztán mégsem. Ezen a szigeten autó is alig található, robogóval, vagy ilyen fura kocsival szállították az embereket:

            A Dream Beach-re mentünk, ittunk egy cappuchinot várva hogy jobb idő lesz, aztán feladtuk és elindultunk esőkabátban sétálni. Ez az öböl egyébként csodaszép, igazi érintetlen paradicsom (pláne esőben nem volt egy ember sem). Itt is türkizkék volt a tenger, pedig ennél több felhő ritkán van az égen, még így is nagyon tetszett mindkettőnknek.

            5-10 perc sétára volt innen a Devil’s Tear, ahol a a háborgó tenger több tíz méterre csapott fel, amikor nekiütközött a sziklának. Itt sokat elidőztünk, csak ámultunk és bámultunk.

            Még tovább sétáltunk a következő partig, a Sandy Bay Beach-ig. Mivel a hotelünk svédasztalos reggelijét ki kellett hagynunk, mert olyan hamar kellett indulni a hajóhoz, úgy véltük ez itt megfelelő hely lesz ebédelni. Az étteremnek európai tulaja van és ez érződött is az ízeken, valamilyen rántott bundás csirkét ettünk tejszínes szósszal, hagymás burgonyával. Amíg elkészült az étel, mi a tengerparton sétáltunk, egy kis lépcsővel rögtön odanyílt a bejárat.

             Amit én két héten át vadásztam és semmi esetre sem hagyhattuk ki, az itt végre megvalósult: fürödtünk infinity pool-ban. Visszamentünk a Dream Beach-re és 50.000 rúpiáért nem a hotel vendégei is megmártózhatnak a medencékben. Sok értelme nem volt, mert ahogy kifeküdtünk, rögtön el kezdett esni az eső, de az élmény kipipálva, a napsütést meg odaképzeljük.

            Két héten át nem is ért olyan igazi kultúrsokk. Bali talán azért is jó célpont azoknak, akik először utaznak igazán messze, mert nincsenek olyan meghökkentő dolgok, amik rossz érzést keltenének a nyaralás alatt. Nyilván ha nem készülök fel előtte egy cseppet sem, akkor igen is vannak részek amik szemetesek (szerintem nem jobban mint néhány Nápoly környéki dél-olasz hely). A kóbor kutyák, csirkék még a boltokban sem olyan megszokott látvány egy európai embernek. A vezetési kultúra, az utak minősége, a dudahasználat, ez mind inkább vicces volt, mint sokkoló.

            Na de egy sokkoló élmény azért mégis volt, legutolsó nap, zárásként. A visszafelé hajóút után összenéztünk, hogy jó, lehet hogy már tényleg mehetünk inkább haza. A nagy hajóhoz egy kis hajó vitt ki, a kis hajóba jutáshoz is be kell sétálni kb 50 m-t a tengerbe.

Nem volt túl stabil, főleg megpakolva emberekkel, a tetején egy vászon volt kihúzva, ami szakadó esőben átázott és ömlött rá mindenkire. Bent a mélyebb vízben átegyensúlyoztunk a nagyobb hajóra, ekkor az a kis stabilitás is eltűnni látszott, mindenki próbált azonnal átugrani a biztosabb pontra. Az út pont olyan remek volt mint idefelé: repültünk, ütődtünk, a térdünk kék-zöld foltos lett a zötykölődéstől. Már majdnem megérkeztünk, amikor a parttól 100 m-re megállt a hajó. Eltelt 10 perc, semmi történés, majd egyszer csak mindenki elkezdte felvenni a mentőmellényeket. Na ez volt az a pont, amikor elöntött a halálfélelem. Nem attól tartottam, hogy annyi nekünk, tudok úszni, látni a partot, mindenki ki tud jutni. Végiggondoltam, hogy én tudok úszni, a telefonom vízálló, az órám vízálló, az útlevelemben a pecsét valószínűleg nem vízálló, na de Nikonkám, az egy cseppet sem vízálló. Annyi helyre elcipeltem, olyan jól szolgált eddig, nehogymár az utolsó napon legyen vége a kapcsolatunknak. Kérdezgettük, hogy mi a halál történik, miért vette fel a mellényt kivétel nélkül mindenki, senki nem mondott semmi infót, nem is biztos hogy értettek angolul. Az egyik fiú rámutatott a vízre, ahol közeledett egy kicsi mentőcsónak. 6 embert átszállt rá, kivitték őket a partra, a többiek maradtak. Eltelt újabb 20 perc, újabb kört tett a csónak, kivittek még hat embert. Újabb 10 perc után egyszer csak elindult a hajónk és kikötöttünk rendesen :D Teljes rejtély, miért kellett minden magyarázat nélkül halálra rémíteni minket, valószínűleg az apály miatt nem tudtunk partra szállni, ahol reggel tenger volt, most a homokban sétáltunk ki. Örülök, hogy mi is és minden elektronikai kütyünk is túlélte ezt a kalandot, legközelebb kizárólag vízálló táskával megyek bárhova is :)

2017.07.09-10.

            Csak délután indult a repülőnk, így délelőtt még megpróbáltunk fürdeni a  hotel medencéjében, de az eső nagyon kitartó volt, nem hagyott minket.

            A visszafelé úton nem történt semmi izgalmas, majdnem az egészet átaludtam. Kuala Lumpurban volt 9 óránk átszállni, az mondjuk elég nyomasztó volt, a pálmaház is zárva volt éjszaka, azt sem tudtuk megnézni.

Tanulságok

Tervezés

            Nem tudom, hogyan lehetett volna átcsoportosítani az időt, de Nusa Penidára és Lembonganra több idő kellett volna. Felesleges volt mindig visszahajózni Balira, úgy célszerű, hogy ott megszállni valamelyik szigeten, 3 nap alatt rohanósan, legalább 4 nap alatt pihenősebben végig lehet járni ezeket a szigeteket. Ha még a Gili-szigetekre is el szeretne menni valaki, 3 hét alatt nem érdemes tervezni. Persze ki lehet hagyni Balin is néhány templomot és vízesést, hogy legyen másra is idő, de én nem tudnék rámutatni, hogy bármit is felesleges lett volna megnézni. Mindegyik más, mindegyikben van valami különleges.

Pénz

            Repülőjegyet, szállást is lehet kedvező áron foglalni, az ottani közlekedés is megoldható olcsón, főleg ha valaki robogóval szeretne közlekedni. Az ázsiai ennivalók is nagyon olcsók, a nemzetközi konyha drágább, hiszen az csak a turistáknak szól. Az olyan helyeken a belépők sem voltak drágák, ahova a helyiek is járnak, pár száz forintnál nem kerültek többe. Azok a helyek viszont, amikor a turisták szórakoztatására épültek (elefánt, madár, hüllőpark), elég borsos belépőt szednek. A piacon, szuveníros bódékban is sokszor próbálnak átverni, ezeket ott kell hagyni, néhány 10 méter után már ők fogják lejjebb alkudni az árat.

Ennivaló

            Az ázsiai kaja az első néhány napban nagyon különleges és nagyon más, mint a mi megszokott ízeink, azonban a kezdeti csodálat után már az összes ugyanolyan mogyorós, zöldséges, tojásos rizs. Az erdő mélyén nem, de turistább helyeken elérhetők kínai, olasz, amerikai stb. éttermek is. 
Amik viszont szenzációsak, azok a gyümölcsök. Itthon sosem fogunk olyan banánt enni, mint ott. És a turmixok, na azokat éjjel-nappal innám. Nem csoda, hogy nem is láttunk szinte egy elhízott embert sem, szinte kizárólag gyümölcsöt és zöldséget fogyasztanak, semmi hambi.

Időjárás

            Ugyan száraz évszakban voltunk, de kettő napunkat így is elrontotta az eső. Augusztusban még több esőnap volt. Nem olyan fekete-fehér ez, esős évszakban lehet, hogy több a csapadék, de az leesik egy óra alatt, aztán újból kisüt a nap. Nem lehet ezt kiszámolni, vannak több éves átlagok, de nem sokra megyünk a statisztikával, ha pont abban a két hétben más az időjárás, amikor éppen ott vagyunk. Amikor esett, akkor is meleg volt, és akkor is nagyon szép volt minden, ez a része ne akadályozzon senkit.

Higiénia

            Első nap még próbáltunk ásványvízzel fogatmosni, aztán miután elfelejtettük és sima vízzel mostunk, feladtuk ezt a szabályt. Direkt nem fogyasztottunk csapvizet, de a gyümölcslevekbe raktak jeget és attól sem lett semmi bajunk. Én valamit összeszedtem, nem tudom pontosan mit, de csak egy hét után jelentkezett, és nem tartott tovább egy esténél. Azt a hülyeséget is nem tudom hol hallottam, hogy csak kézzel esznek, mindenhol volt evőeszköz. találtunk néhány izgalmas mellékhelyiséget, ahol egy kis edénnyel kellett leöblíteni a guggolós lyukat, de ezt sem mondanám megrázó élménynek. Egy kis kézfertőtlenítőt nem árt magunkkal hordani, de a valóság sokkal pozitívabb, mint amit az interneten lehet olvasni. Vagy csak én láttam pozitívabban a dolgokat, annyira tetszett minden. nem tudom.

Egy a lényeg, Bali a nagybetűs PARADICSOM, a nyugalom szigete, ahol nem stresszelnek az emberek felesleges dolgokon. Elraktároztam azt az életérzést, ami minden egyes helyből áradt, és előveszem, amikor éppen elönt a sok negatív frusztráció. Mondanám, hogy visszamegyünk, de még túl sok szép hely van a világon, majd ha már minden mást láttam :)

+1 legutolsó kép, ilyen őzike bocik voltak mindenhol :)

Még több fénykép ITT.

Indonézia, Bali 2017

1. rész

            Első Európán kívüli utunkat az Utazómajomnak köszönhetjük, aki segítségével 130.000 Ft-ért jutottunk a repjegyünkhöz. Nem éppen Bali volt az elsőszámú bakancslistás célpontunk, de egy gyors júliusi időjárás ellenőrzés után eldőlt, hogy ennyiért mindenképp ki kell használni ezt az ajánlatot :)

            Januárban foglaltuk a júniusi repjegyet, ezalatt a fél év alatt több időt töltöttem az út megtervezésével, mint anno az esküvőszervezéssel :) Még tavaly Portugália alatt kattant meg végleg valami az agyamban, ez volt az az út ahol két hetet a legnagyobb szabadságban, mindent saját szervezésben, a többi embertől nem függve töltöttünk el, több dolgot néztünk meg mint valaha, és mégis mindenre jutott időnk. Hétvégékre már elmentünk utazási iroda nélkül, de ekkora és ilyen messzi utat most mertünk először megtenni, de innentől mindig megbízom a saját túraútvonalaimban :)

            Mindennek utána néztem, beoltattuk magunkat, rengeteg fórumot olvastam, a célpontokat képek segítségével szemeltem ki, lefoglaltam két hajóutat, vulkántúrát, kérdések még mindig maradtak, dehát kellett egy kis izgalom is, majd a helyszínen kiderül. Pihenni nem terveztünk sokat, így nézett ki a megnézendő helyek száma egy Google térképen:

            11 teljes napunk volt, már a tervezés pillanatában reménytelennek tűnt minden pontot levadászni, de azért napokra lebontva próbáltam az összes pöttyöt kupacokba gyűjteni, útirányok szerint szétosztani:

            Két szállást foglaltunk le, 6 teljes nap kellett az Ubudi szállásunkból induló túrákhoz, 1 nap alatt miközben Jimbaranba haladtunk, megnéztük a maradék északi pöttyöt, 4 napot szántunk Jimabaranból kiindulva a déli tengerparti részt megnézni. Amit nagyon bánok hogy kimaradtak, azok a Gili-szigetek, de oda nem lehet csak úgy egy napra átruccanni, úgy mennek a hajók, hogy legalább egy éjszakát érdemes ott eltölteni, mi meg már lefoglaltuk a többi szállást, és akkor valami programnak ki kellett volna maradnia. Így utólag persze könnyű azon gondolkodni, hogy melyik volt az a hely amit mellőzhettünk volna, lehet hogy a hatszázadik templom vagy a kétezredik vízesés helyett inkább Gili Air-en pihenhettünk volna, de mindegyik nap olyan volt, hogy ha nem nézzük meg a tervezett dolgokat, akkor meg azt bántam volna. Szóval, hosszú még az élet, van még néhány must see hely Indonéziában is, majd legközelebb :)

2017.06.26.

            Hétfő délután indultunk. Az Emirates nagyon profi, takaró, fülhallgató, hatalmas mennyiségű ingyen film, zene, egymással játszható játékok, laktató és finom kaja, egy percig nem unatkoztunk és gyorsan eltelt az idő, éjfél környékén megérkeztünk Dubajba. Itt át kellett szállnunk, de mivel szintén Emirates-szel folytattuk az utunkat, a bőröndünk utazott tovább anélkül, hogy fel kellett volna vennünk. A reptér nagyon szépséges, pálmafák és csillogás, tele mindenféle emberrel, mozgó járdákkal. Találtunk egy jó kis fekvőhelyet, ahová bevackoltuk magunkat a 3 óra átszállási idő alatt, majd továbbrepültünk Kuala Lumpurba.

2017.06.27.

            Kuala Lumpurban már fel kellett venni a bőröndünket, mert Air Asia-val mentünk tovább. Ez a folyamat annyira bonyolult volt, hogy a 4 óra átszállási idő majdnem kevésnek bizonyult. Ahhoz hogy a bőröndünket felvegyük, át kelett menni vonattal egy másik terminálra, de még a felvétel előtt sorban álltunk a vízumért kb. 2 órát. Valószínűleg lehetett volna ezt egyszerűbben is, elég értelmetlennek tűnik, hogy belépünk az országba, majd kilépünk, amikor igazából csak átutaztunk. A csomagunk órákon át ott körözött, akkor értünk oda, amikor éppen jó nagy erővel ledobták a szalagról, nem is csoda hogy letört a húzókája. Ezután még egyszer át kellett vonatozni az induló részre, a vonatért még fizetni is kellett, legközelebb jobban utána járunk, hogyan is lehet ezt az egész folyamatot meggyorsítani. Az Air Asia gépén megfagytam, nagyon hideg volt, vagy csak már én voltam nagyon türelmetlen.

            Helyi idő szerint éjfél körül értünk Balira, 6 óra eltérés van Magyarországhoz képest nyári időben. A legtöbb kérdésünk a közlekedéssel kapcsolatosan maradt, hogy fogunk eljutni mindenhova, hiszen nagyon sok helyet szerettünk volna megnézni. Ahogy kijöttünk a reptérről, már ott sorban álltak a taxisok, kicsit irreális árakat mondva ahhoz képest, amit én az interneten olvastam. Tudtam róla, hogy van egy Grab nevű alkalmazás, ami sokkal olcsóbb, mint a helyi taxisok, de ekkor még nem mertünk ilyesmivel próbálkozni, elhittük nekik hogy az illegális és nem is szabad olyat használni, de még így is sikerült a 600.000 rúpiás utat a felére, 300.000 rúpiára lealkuldni (kb. 6000 HUF). A taxishoz képest még én is elég jól tudok vezetni, kettesnél feljebb nem nagyon váltott még 60-nál sem. Kicsit halálfélelmünk volt, amikor a kanyarokban lassítás helyett inkább jó hangos dudálással jelezte, hogy közeledünk. Mindenhol azt lehetett olvasni Baliról, hogy állat módjára vezetnek, nagyon rossz utakon, ráadásul a másik oldalon, lehetőleg ne próbáljunk autót bérelni, inkább helyi sofőröket kell szerezni. Mivel sötét volt, a tájból nem sokat láttunk, kb. másfél óra alatt tettük meg az Ubudba vezető 40 kilométert. A szálláson megkaptuk a szobát, aztán jól bevágódtunk az ágyba. Az időeltolódás nem nagyon okozott problémát, 6 órával hamarabb kellett elaludni, de mivel az egész út alatt sikerült összeszedni némi alváshiányt, gond nélkül átaludtuk a maradék éjszakát.

2017.06.28.

            Reggel persze azonnal kipattant a szemem, hogy menjünkmenjünkmenjünk, várnak ránk a pálmafák, rizsföldek, majmok. A szállásunk egyszerű volt, de minden meg volt, amire szükségünk volt, felesleges lett volna drágább helyre menni, amikor a nap legnagyobb részét máshol töltöttük. És a pletykákkal ellentétben semmiféle csótányokkal és egyéb nem kedves állatokkal nem találkoztunk, mindenki próbált halálra rémíteni, hogy patkányok rohangálnak mindenhol, de még csak pókot is alig láttunk (egyet mondjuk de, az kb. 10 cm-es volt, de nyugodtan csücsült a hálójában az egyik templomban, szerencsére nem próbált velünk megismerkedni).

            A reggeli csodálatos volt, nem az étel maga, hanem a hangulat: a szobánk tolóajtója rögtön a kertre nyílott, csak szólni kellett a tulajnak, hogy reggelizni szeretnénk, és az ajtó előtti teraszra hozta nekünk a napindító kávét, omlettet banános kenyérrel (először fura volt, de meg lehetett szokni, hogy a banán mindenhez illik) és gyümölcsöket. Sehol senki, csak mi, a reggeli és az eddig még csak pálmaházban látott növényzet: tökéletes indítás.

            Először is elindultunk pénz váltani, ami egyáltalán nem volt olyan bonyolult folyamat, mint ahogyan arról olvasni lehet az interneten. Nagyon egyszerű a dolog, nem egy bolt függönnyel leválasztott hátsó részében kell pénzt váltani, hanem hivatalos pénzváltóban, és ha egyszer odaadták a pénzt, meg kell számolni és nem szabad visszaadni. A dollárt picit jobban váltották, de eurót is lehetett volna vinni.

            Első állomásunk a majomerdő lett volna, de még útközben szembejött a Tropical View Cafe nevezetű hely, hiába nem voltunk éhesek, de a következő kilátás mégis egy kis pihenőre csábított minket:

            Rizsföld, pálmafák, szobrok, egy óriás gyíkszerűség ami a képen nem látszik pedig ott volt: rögtön tudtuk, hogy ez egy nagyon különleges 11 nap lesz. És amit itt ettünk, hát azóta is erről a csodatálról álmodom. Még komolyan azon is elgondolkodtunk, hogy nyitni kéne Budapesten egy helyet, ahol ilyen gyümölcs smoothie-t adnánk mindenféle csodagyümölccsel, magokkal, müzlivel, kókuszreszelékkel felpakolva. Ki ne hagyjátok, ha arra jártok! ;)

            Aztán jött a majomerdő. Azt tudtam, hogy a majmok gonoszak, de hogy képesek kicipzárazni a táskámat, azt azért nem gondoltam volna. Abban a zsebben előtte ott volt a telefonom, éppen akkor valahogy pont a kezemben fogtam, ezért csak egy esőkabátot sikerült lenyúlnia. Próbáltam kivenni a kezéből, ő persze nem annyira akarta visszaadni és rám vicsorgott. Gyorsan végiggondoltam, hogy elég sok oltást kaptunk, de veszettség ellenit pont nem, ezért inkább hagytam, hogy megrágcsálja, aztán egy lány kaját kínált neki, az máris jobban tetszett és kiköpte a kabátomat (még szerencse, a későbbiekben elég nagy szükség volt rá). A majomerdő egyébként nagyon hangulatos, teljes esőerdő hangulat hatalmas fákkal, liánokkal, 6-700 majom ugrándozik mindenhol, a fák tetejéről az emberek fejére esik a banán amit éppen esznek. Ha valaki nem rakja tele kajával a zsebeit akkor nem bántanak, én meg pont nem vettem észre hogy a közelemben van mert túlságosan lefoglalt a fotózás.

            Végigsétáltunk Ubud főutcáján, le kellett foglalnunk a sofőröket, akik a további napokon vittek minket. Nagy volt a választék, volt aki csak egy taxi táblát tartott és nem mutatott semmi egyéb információt, mi inkább utazási iroda féle helyeken foglaltunk, kettőnknek az egész napos taxizás benzinnel, parkolással, mindennel együtt volt 500.00-600.000 IDR (10-12.000 HUF). Robogóval lett volna igazán olcsó, de még sosem vezettünk robogót és talán nem Bali az a hely, ahol el kell kezdeni.

            Az ebéd helyét előre kinéztem, Cafe Wayan & Bakery. Szintén nem voltunk éhesek, de cseppet sem bántuk meg a választást. Nem tudnám elmondani mi minden volt a tányéron de nagyon illettek egymáshoz, vega nasi campur: rizs, mogyorószószos tofu, sült mogyoró, currys tofu, rákchips, édes-savanyú szósz, valami kókuszos cucc, és még ki tudja mi. A másik nasi goreng, ananászon tálalva csirkés sült rizs, omlett csíkokkal.

            Egy kis pihenő után megnéztük az Ubud Water Palace-t, Ubudban járva ezt is kötelező megnézni.

            A Campuhan Ridge Walk volt a következő célpontunk, egy sétaösvény Ubud szélén néhány szerintem direkt odarakott pálmafával, amitől roppant dekoratív lett a pici járda a két oldalról körülvevő hatalmas esőerdővel. Az út végén található a Karsa Café, ahol több órát is üldögéltünk, annyira fantasztikus volt a pici tóra épített, cölöpökön álló kis faházikó, körülöttünk tavirózsa, rizsföldek, pálmafák. Ubudra legalább egy napot érdemes szánni, a város maga nem is olyan szép, de a körülötte lévő rizsföldek csodálatosak. Megéreztük az igazi Ázsia hangulatot is: kóborkutyák, csirkék szaladgálnak szabadon mindenhol. 

            Naplemente előtt még egy rizsföld túrát útba ejtettünk, az előzőhöz képest itt már nem nagyon járt egy turista sem, pedig nagyon nyugodt és szép részeken sétáltunk. Egy sárkánygyümölcs turmixszal zártuk a napot a Sweet Orange Warung-ban, ahonnan végignéztük ahogy a lemenő nap megszínezi a felhőket, amik a rizsföldek pocsolyáiban tükröződnek. Már egyetlen nap után regenerálódott a lelkem.

2017.06.29.

            A sofőrünk délelőtt 9-re jött értünk, egy újabb energetizáló reggeli után elindultunk északra. Szerencsére ő sokkal nyugodtabban vezetett, mint a reptéri utunkon. Eleinte durvának tűnt, hogy minden percben a dudát nyomkodják, van vigyázat megelőzlek nyomkodás, van nem látom be a kanyart és remélem hallod hogy jövök nyomkodás, vagy csak türelmetlen vagyok hogy ennyit kell állni nyomkodás. Táblák, lámpák, közlekedési szabályok csak ritkán figyelhetők meg, ők valahogy mégis átlátják a káoszt és nem láttunk egy balesetet sem, persze eszünkbe nem jutott volna, hogy mi vezessünk.

            Első állomásunk a Beratan templom, talán az egyik leggyakrabban látogatott templom Balin. Fent a hegyekben már egész hűvös volt. Igazi turista hely, szépnek szép volt, de sokkal különb templomokat is láttunk, ahol kisebb volt a tömeg és az emberáradat.

            A Tamblingan- és Buyan-tó határán is megálltunk, ahol gyönyörű kilátás nyílt mindkettőre. Ha nem jönne be a fogorvoskodás, itt is gyűjtöttem egy megélhetési ötletet: szerezz egy a képen látható tojás alakú tárgyat, tedd egy nagyon szép helyre ahol a turisták szeretik magukat lefotózni. Szedj érte annyi pénzt, amit igazából bárki kifizet egy jó képért, miközben semmi anyagköltséged nincs, csak egyszer kell beruházni a tojásra (kb. 100 Ft nagyságrendű összeg, egyetlen perc alatt kész lett a fotó, na most abból ki lehet számolni mennyit keres egy óra alatt, egy nap alatt, egy hónap alatt…).

            A Bedugul piacon hamar végigfutottunk, 2000 Ft-ért akartak eladni egy adag banánt, ami még talán egy kiló sem volt. Már Máltán is vettünk kaktuszfügét egy darabot 3 euróért, valahogy megérzik, mennyire át lehet minket vágni :D Láttunk még fából faragott kb. 10 cm-es elefántot, amit elsőre 600.000 rúpiáért akart adni, a tizedét is sokalltuk volna, ezért inkább nem pocsékoltuk az időt ezzel a reménytelen hellyel.

            A Git-git vízesés szenzációs volt, be kellett sétálni mélyen az erdőbe, de már pár száz méterrel arrébbról is lehetett látni a fák között, mekkora hatalmas víztömegről van szó. A szürkeszűrőmnek nem sok hasznát vettem itt, olyan vízpára csapódott mindenhova, hogy jó néhányszor meg kellett törölni az objektívet, nem hogy percekig lerakni a sziklára. A túraszandál megfelelő öltözetnek bizonyult, oda-vissza átgázoltunk a vízben. Az erdő közepén találtunk egy kajáldát, kb. 500 Ft-ból ettünk rizs-tojás-zöldség-rákchips kombinációt, itt már elkezdtük érezni, hogy ezt azért pár nap alatt meg lehet unni. A Sekumpul vízesést kihagytuk, állítólag nagyon sokat kellett volna még utazni.

            A Jatiluwih rizsteraszokban csalódtam, nagyon sok gyönyörű képet láttam róla, de sajnos pont olyan állapotában látogattuk meg, amikor már learatták a megtermett rizst, és éppen felégették a felesleges részeket. Az egész völgy tele volt füsttel, a felhők is egyre gyűltek, a teraszok sem mutattak olyan jól sárga színben. Egy fél évbe telik, mire le tudják aratni a rizst, az első hónapban kell víz alatt állnia. Mivel nincsenek olyan évszakok Balin mint nálunk (csak száraz meg esős), egy időben van hogy az egyik rizsföldet éppen betakarítják, máshol víz alatt áll. Ez sajnos teljesen kopár volt. Egy vigasztaló sárkánygyümölcs turmixszal zártuk a napot.

2017.06.30.

            A harmadik napunk elég korán indult, egész pontosan hajnali 2-kor, ugyanis fél 3-ra jöttek értünk, hogy elvigyenek a Batur vulkán tövéhez, amit szerettünk volna megmászni, hogy a tetejéről lássuk a napfelkeltét. Már a tervezéskor durvának tűnt, hogy éjszaka hegyet mászunk a vaksötétben, aztán úgy folytatjuk a napot mintha végig aludtuk volna az éjszakát, de úgy gondoltam kemények vagyunk, ennél már csak öregebbek és gyengébbek leszünk, most vagy soha :) 4 körül indult a túra, kaptunk egy fél liter vizet és egy elemlámpát. Az első, síkabb terep még egyszerű volt, a vicces az volt, hogy nem láttunk semmi mást, csak az elemlámpával megvilágított előttünk lévő ember cipőjét, sehol semmi közvilágítás. Én azt gondoltam magamról, hogy elég edzett vagyok, heti 3-4 aerobik órára szoktam járni a keményebb fajtából, de amikor elkezdett igazán emelkedni a szint az már majdnem kifogott rajtam :) Akkor vált izgalmassá a helyzet, amikor az egyébként is nehezen haladós, kapaszkodós sziklák elkezdtek csúszni a hajnali párától, ráadásul olyan tempóban haladtunk, hogy ha nem állunk meg néha, biztos nem tudunk feljutni. Több kisebb csoportban mentünk, az elején beosztották az embereket, de amint kiderült ki milyen gyorsan halad, változott az összetétel. Egy helyi vezető 4-5 turistára vigyázott, a csoporton belül ha valaki meg akart állni, 2-3 percre megálltunk aztán rohanás tovább. Valahol az elején értünk fel, a végén volt olyan csaj akit konkrétan toltak felfelé a kis flipflop papucsában, de aztán előbb-utóbb mindenki feljutott még napfelkelte előtt a vulkán tetejére. Felfelé többször is szerettem volna megállni lefotózni azt a végtelen csillagmennyiséget, ami a teljes sötétségben látszódott, végre egy olyan hely, ahol tényleg semmi fényszennyezés nem volt. Természetesen erre nem jutott idő, inkább az agyamba véstem a képet. Elnézést a gusztustalan részletekért, de mire felértünk, annyira leizzadtunk, hogy a hátizsákunkon látszódott a kicsapódott só, nagyon nagyon nagyon meghaltunk, de a végén még jobb érzés volt megérkezni. Aztán jött a teljes fagyhalál csurom vizesen, napfelkelte előtt a leghidegebb órákban, jó kis széllel a hegy tetején. A helyiek felkészültek, jó meleg teát árultak, amit előtte gondolom ők cipeltek fel, mivel ott fent semmiféle bolt vagy bármi lakott rész nem volt. A napfelkeltét reggeli közben csodáltuk meg: kaptunk főtt tojást, amit a vulkán gőzölgő lyukaiban főztek meg, banánt, kenyeret és banános kenyeret (nyilván). Lenyűgöző látvány volt ahogy áttör a felhőkön a nap és megvilágítja a távoli tengert, az Agung vulkánt és az előtte fekvő tavat, földeket. Akármilyen nehéz volt felmenni, az biztos, hogy örök emlék. Még megnéztük közelebbről a krátert, elsétáltunk a peremén, aztán indultunk lefelé. Ekkor már jó meleg volt. Valószínűleg egy másik úton jöttünk le, de az is előfordulhat hogy ugyanaz volt, csak felfelé nem láttunk belőle semmit. Fél 9 körül értünk vissza az indulópontra, ahova 9-re hívtuk a sofőrünket, fél óra után frissen, kipihenten folytattuk a napunkat. (csak egy kis infó: 1063m magasról indultunk és 1717m volt a csúcs)

            Meglátogattuk a Pura Ulun Danu Batur templomot, aztán a következő állomás az elefánt park volt. Két véleményt olvastam a fórumokon erről a helyről: ez a világ legcsodálatosabb helye, vagy hogyan lehet így bánni szegény elefántokkal. Nekem kicsit vegyesek voltak az érzéseim, egyrészt még sosem láttam ennyire közelről ezeket a hatalmas állatokat, nagyon tetszett, hogy ennyire a közelükbe lehetett menni, megérinteni a drótkefe szőrét és kígyószerű ormányát. Másrészt ahogy odaálltam mellé, rögtön jött az ölelő reflex, naponta több száz turista köré fonja az ormányát, hogy elkészülhessen a szuvenír fotó. Látszott, hogy egyáltalán nem azért hagyja magát simogatni az elefánt, mert az olyan jó neki, hanem mert mindenre be van idomítva, virágkoszorút kell az emberek nyakába raknia. A belépő sem volt olcsó, de az elefánton ülés az teljes horror, a negyed óra kb. 20.000 Ft körül lett volna, úgy döntöttünk, hogy életünk során ennél természetesebb közegben is fogunk találkozni elefántokkal, inkább azokat támogatnánk.

            Nem sokat kellett tovább autózni, és már ott is voltunk a Tegalalang rizsterasznál. Ez sem mutatta a legcsinosabb formáját, borult volt az ég és itt is már nagyrészt learatták a rizst. Azért még így is elgondolkodtató volt, hogy hogyan tuják megcsinálni ezeket a teraszokat úgy, hogy nem csúszik szét a talaj, amikor ázik a víztől és nincs semmiféle beton vagy hasonló megerősítés a szélén, csak a föld, aminek ráadásul a legszélén lehet végigsétálni. A rizsterasz belsejében többször is átmentünk kapukon, ahol a belépőn felül még „adományt” kértek a tovább menetelért. Akkorra már nem tudtuk eldönteni, hogy ezt most tényleg így illik, vagy csak egy újabb átverés, mondtuk hogy sorry, de már egyszer fizettünk belépőt, némi vita után mégis tovább engedtek. Itt ért minket az ebéd is, nagy adag zöldség mogyorószósszal leöntve.

            Talán az egyik legjobban várt programunk következett: a Satria Agrowisata nevezetű helyen megnéztük a kávéültetvényeket sok más növénnyel együtt, a kávétermelés folyamatát és a cibet cicát, aki fel volt pörögve a kávéevéstől és az emésztőrendszerében mindenféle aromávallátta el a kávébabot, amiből aztán elkészül a Kopi Luwak (állítólag valamelyik elefánt is csinál ilyet, az még drágább kávé). A hely bemutatása és egy nagy adag kóstoló kávékból, teákból, forró csokiból teljesen ingyenes volt, a macskakávé kb. 1000 Ft volt egy csésze. Én nem vagyok annyira gourmet kávéból, mint amennyire szeretnék, de azt hiszem túl nagy elvárásaink voltak. A „bali kávé”, amit mindenhol adnak, azt inkább teának nevezném, jó hosszúra főzött zaccos kávé. A Kopi Luwak már rövidebb, erősebb volt. Én jobban szeretem az erősebb pörkölést, ami erről még mindig nem mondható el. Érződött, hogy más az aromája, mint az eddig kóstolt kávéknak, de szerintem maradunk a jó kis olasz fél kortyos verziónál :) Kóstolás után természetesen meg is lehetett vásárolni a kipróbált italokat, mi egy kávét és két teát választottunk. Az már csak itthon derült ki, hogy a kávé a tejport is tartalmazza, és édesíteni sem kellett, pedig állítólag nincs benne hozzáadott cukor.

            A kávékóstolás után a Pura Tirta Empul szent forrás következett, ami egy zarándokhely, ide járnak a lelki megtisztulásra vágyók lemosni testüket, lelküket.

            Már majdnem sötétedett, amikor elérkeztünk a nap utolsó látványosságához, a Gunung Kawi templomhoz. Egy hosszú lépcsősor vezetett le a völgybe rizsföldekkel szegélyezve. Egy folyó választotta el a templom két oldalát, körülötte hatalmas trópusi fák emelkedtek. A folyó két partján összesen 9, sziklába vájt temetkezési síremléket láttunk, a képeken nem is látszik, mennyire hatalmasak voltak. Az összes templom más, az összes lenyűgöző, mennyire egy helyen van a természet és az ember, mennyire istenközeli ez a környezet. Folyó, rizsföldek, égig érő fák, a templom minden kis szegletében csordogál valamilyen víz… bámulatos.

            Visszafelé már szinte csak mi maradtunk, letámadtak minket az árusok. Annyira nem is ellenálltam, elég pofátlan alkudozásba kezdtünk, a nő mondta, hogy ő is ennyiért szerzi be a ruhákat, nincs is haszna rajta, de most nekünk odaadja (persze ha ez így lett volna nem adta volna el, de minden esetre jól hangzott). 1000 és 2000 Ft-ért szereztem két nyári, nagyon jó anyagú kánikularuhát, utána még jöttek utánunk, hogy van több is, aztán pár száz méter után sikerült őket lerázni.

2017.07.01.

            Ezen a napon keletre indultunk, az volt a stratégia, hogy elmegyünk a legtávolabbi pontba, onnan pedig visszafelé megnézünk mindent, amire csak jut idő. Két és fél órás kocsikázás következett jó sok dugóval, helyenként esett az eső aztán tűzött a nap, elég kiszámíthatatlan volt az időjárás. A Pura Lempuyang templom volt az első látnivaló, ez már elég messze van a többi látványosságtól, de szerintem mindenképp megéri ezt is útba ejteni. Az Agungot pont kitakarták a felhők, de még így is egy nagyon dekoratív templomot ismerhettünk meg.

            Tirta Gangga előtt megálltunk a rizsteraszoknál, itt végre a napsütésben szikrázó zöld földeket láthattunk amerre csak a szem ellát.

            A Tirta Gangga vízi kertben végigugráltunk a víz felett lévő köveken (jól bele is ejtettem a vízbe a polárszűrőmet, de a fél méter mélyből szerencsére ki lehetett menteni), megsimogattunk az aranyhalakat. Magyarországon is több ilyen víz- növény-szobor - szökőkút együttest kéne építeni, és rögtön mindenki sokkal boldogabb lenne.

            Az Ujung vízipalota is hasonló hangulatú volt, virágzó növények, pálmafák, a tó közepén álló kis palota, kerti pagodák, szuper kilátás. Elfogadnék otthonra egy ilyen kertet.

            Körbesétáltuk Lotus Lagoont, addig sajnos a tavi rózsák már összezártak, de azért így sem rossz a látvány:

            5 perc sétára volt a Candidasa Beach, ahol végre érintkezhettünk a tengerrel is. Nagyon szép partot találtunk, furcsa volt, hogy sehol nincs egyetlen ember sem a közelben.

            A Blue Lagoon-nál ebédeltünk, currys csirkét rizzsel, illetve édes-savanyú csirkét rizzsel. Ismét felhősödött az ég, de még így is a kék minden árnyalatában pompázott a víz.

            Ez is tartalmas napra sikerült, még egy kiszemelt helyünk volt: Pura Goa Lawah, a denevértemplom. A világ egyik legkorábbi hindu temploma, a zarándokok elsősorban gyümölcsöt adakoznak, ezért több ezer denevér gyűlik össze a templomban, amelyek elűzik a rossz szellemeket.

2017.07.02.

            A Klungkung királyi palotakertben is rengeteg kis szobor, növény látható, itt található a régi bírósági hivatal és a királynak állított emlékmű is.

            Bukit Jambul rizsteraszai is zöld színben pompáztak:

            A Tukad Cepung vízesésről az első sofőrünk még sosem hallott, azt mondta oda nem tud elvinni minket. A másik sofőr is azt mondta, hogy nem tudja, merre kell menni. Elővettem neki a telefonomat az offline térképpel, amire rátöltöttem a fent bemutatott útitervet, és megmutattam, hogy nagyon is útba esik, és itt van nem messze. Örülök, hogy ragaszkodtam hozzá, mert végül beleegyezett és egyébként is ő is GPS- szel nyomult, még csak el sem tévedtünk. A bejáratnál ki voltak írva a legfontosabb szabályok: nem szabad szemetelni, nem szabad káromkodni, menstruáló nők nem mehetnek be. Már a vízesés felé vezető út is elképesztő volt, itt láttuk a legszebb rizsföldet, ahol éppen még ellepte a víz a 10-20 cm-es palántákat, körben pálmafák, teljes csend és nyugalom. Ide nagyon sok fotót kell raknom, mert tényleg nagyon tetszett:

            Túraszandi itt is nagyon jól jött, egy mocsaras lépcsőn mentünk le, aztán sziklákon csúsztunk tovább, végül a folyóban kellett továbbsétálni az óriási falak között. A vízesést még el sem értük, de már látszódott, hogy azon a kicsi résen, ahol a sziklák között be tudott sütni a nap, fénysugarak törnek át és világítják meg a nedves köveket. Libabőrös lettem, de komolyan. 

            Az a két kő kb. háromszor akkora volt, mint egy ember, a jobb oldali mellett pont elfértünk, végül elértük a vízesést, aminél gyönyörűbbet még soha nem láttam: 

            Maximum fél-egy óra lehet, amikor pont úgy süt be a nap, hogy ennyire erősek a fénysugarak, és mi pont akkor voltunk ott, a nap is pont sütött. Csak álltunk a vízben és bámultunk szótlanul. Azóta is, ha valaki felidegesít, csak kikapcsolom az agyam és felidézem ahogy arcomba csap a pára, fújja a hajamat a szél, rám süt a nap és még a hideg vizet is érzem a lábujjaim közt. Leírhatatlan.
Visszafelé az erdőben szembejött a semmi közepén egy büfé, ahol ettünk bundás sült banánt, meg valami tápiókacuccot, aminek leginkább fánk íze volt. Utólagos kutatómunkával kiderült, hogy a tápióka, manióka, cassava mind ugyanazt a krumpliszerű képződményt jelenti, Nusa Penidán nagyon sokat termesztenek belőle, mert ott édesvíz forrás hiányában kevésbé alkalmas a sziget rizstermelésre. Láttunk belőle chipset is. Na de a lényeg, hogy annyira azért még sem ismeretlen ez a vízesés, ha még egy büfé is úgy gondolta, hogy megéri ott lenni. Reméljük a sofőrünk megtanulta az utat, és legközelebb már könnyeben elviszi oda az embereket, ha ezt szeretnék :) 

            A Besakih anyatemplom Bali legnagyobb templom együttese az Agung hegy lábánál, 23 templom látható itt. A vulkán 1963-as kitörése után a templom szinte egyáltalán nem sérült meg, ezért ennyire szent hely. Kötelezően kellett egy idegenvezetőt választani, robogóval felvittek a templomhoz, ahol körbe lehetett sétálni a komplexumot. A templomok nagy részébe turisták nem mehetnek be, de mivel nyitottak, ezért a lényeg így is látszott. Azt mondta az emberünk, hogy annyi pénzt adunk neki, amennyit akarunk, mi bepróbálkoztunk 100.000 rúpiával kettőnknek, de felalkudta 200-ra, aztán szintén utólag olvasgatva az interneten turistáktól 50 USD-t szoktak kérni, szóval egészen megúsztuk. Visszafelé már fizetni kellett volna a robogózásért, mi úgy döntöttünk, hogy lesétálunk. Pont egy kiöltözött, díszes menet jött felfelé, áldozati ajándékokkal egyensúlyozva a fejükön (gyümölcs, virág, talán kiskecske). Ha csak egy templomot nézel meg Balin, ez legyen az.

            Eljött az ebéd ideje, én kinéztem a Lereng Agung nevezetű helyet, de semmi részletet nem tudtam róla, csak hogy azt a kilátást látnunk kell, jó lesz az. Mint kiderült, egy elég elegáns, svéd asztalos éttermet találtunk, ami messze a legdrágább étkezésünk volt a majdnem két hét alatt, fejenként majdnem 3000 Ft. Ez Bali átlagos áraihoz képest nagyon drága, de svédasztalos, és persze Budapesten ennyiért alig lehet ételhez jutni. Ráadásul az a panoráma mindent pénzt megért, ezt a képet úgy lőttem, hogy az asztalunkra raktam le a fényképezőt:

            Még egy vízesés következett, a Kanto Lampo. Már a lépcsőn is folyt a víz, a vízesést pedig csak úgy láttuk teljes egészében, ha combközépig besétáltunk a vízbe. Szerencsére nem kaptunk el semmi csúnya trópusi betegséget, pedig minden esélyt megadtunk neki, mindenhol csúsztunk-másztunk, minden vízbe belementünk. Arról nem is tudtunk, hogy a rizsföldeken is lehetnek mérges siklók, legalább nem találkoztunk eggyel sem. A vízesésekhez érdemes fürdőruhában menni, anélkül nem volt annyira alkalmas az öltözet, de úgyis a melegben hamar megszáradt. A következő utazásig mindenképp beszerzendő a vízálló fényképező táska, maximálisan vigyáztam rá, de azért néha kicsit halálfélelmem volt, hogy elcsúszok/leejtem/lelocsolom.

            A Goa Gajah elefántbarlang volt az utolsó állomásunk. Több teória is van, hogy honnan kapta a nevét: lehet, hogy az ott található folyóról, amit régen Elefánt-folyónak hívtak, vagy a barlang bejárata felett lévő démoni alakról, ami elvileg elefántra hasonlít, vagy pedig Ganesha elefántfejű hindu istenről, akinek a szobra a barlangban található. A kert szintén meseszép, fák hatalmas gyökerekkel, sziklák, mohák, virágok, szökőkút, vízesés, minden, ami kell.

2017.07.03. 

            Az utolsó vízesésünk a Tegenungan volt, a Git-git-től egy kicsit kisebb, de ugyanolyan lenyűgöző erejű csoda az erdő mélyén.

            A pillangó parkban (Kemenuh Butterfly Park) eddig még sosem látott méretű lepkéket foghattunk a kezünkben. Kicsit csalódtam is, ennek a csodaszép állatnak az alapja mégis csak egy hatalmas hernyó :D Vigyázni kellett minden lépésnél, a föld is tele volt velük.

            Beji Guwang rejtett kanyonja egyáltalán nem volt tele turistával, csak a legelvetemültebbek látogatják meg, köztük mi is. A feladat itt is egyszerű: két sziklafal között folyik a folyó, néha lehet a folyóban is taposni, de van olyan hely, ahol 3 méter mély is van a víz, ezért a csúszós sziklafalon kell lépésről-lépésre kapaszkodni, közben megpróbálni nem belezuhanni (volt akinek ez nem sikerült). A túra legelején le lehetett rakni a csomagokat egy szekrényben. Kaptunk egy vezetőt, aki minden lépésnél mutatta, hova kell rakni a lábunkat. Csak vagy háromszor kérdezte meg, nem akarom-e odaadni a vízálló táskájába a fényképezőmet, biztos nem gondolta a kis ruhácskámat meg a nagy gépet a helyszínhez megfelelőnek. Persze nem azért vittem oda, hogy ne is használjam. Néha mégis eszembe jutott, hogy nem vagyok normális. Három kijárata van a kanyonnak, mi az első után úgy döntöttünk, hogy élménynek elég volt, még nem estünk bele és inkább nem is akarunk. Visszafelé vízzel elárasztott, mini palántás rizsföldek mellett sétáltunk.

            Az egymás mellett lévő hüllő- és madárparkban a világ minden tájáról láthattunk állatokat és bemutatókat. Fotózkodtunk hegyes karmú madarakkal és fura tapintású nagy gyíkokkal, szegények nagyon hozzá vannak szokva ehhez. csináltak rólunk olyan képet is amit meg  lehet venni, de mivel a saját gépünkkel is lefotóztak, nem értettük miért akarnánk 4000 Ft-ért egy nyamvadt papírt vásárolni. Majdnem láttunk komodói varánuszt, hosszasan kerestük aztán észre vettük a kilógó farkát, a többi része elbújt a barlangjában. Sajnos (höhö) egyszer még muszáj lesz vissza menni Indonéziába, hogy a többi darabját is megtekinthessük.

            Ugyan nem volt benne az útvonalban, de ha már arra jártunk, elvitt minket a sofőrünk Celukba, ami az arany- és ezüstékszer készítéséről híres, és csak nekünk csak most nagyon akciós is volt minden.

            Utolsó ubudi esténket a Dirty Duck Diner -ben zártuk, ahol fejenként egy fél kacsát kaptunk mindenféle fura szósszal. Elnézést a túl sok részletért, de itt megismertem, mit is jelent a kétszer csíp :D

A folytatás ITT található.

Még több fénykép pedig ITT.