A bakancslista azért jó, mert nem sokat kell gondolkodni hova is utazzunk. Most az Azori-szigetek pontot teljesítjük, és pedig azért ilyen kis közeli célpontot, mert 19-21 hetes terhesként ez pont kellően egzotikus de mégsem kultúrsokkos, kirándulós de mégsem halálra fárasztós. Még egy utolsó kaland a legnagyobb kaland előtt, aztán néhány évig visszafogjuk magunkat, persze Európán belül is vannak még tervek bőven :)

2019. 04. 19.  Ponta Delgada

             Reggel 5:45-kor a legelső géppel indultunk TAP-pal, ahol cseppet sem volt több hely, mint a fapadosokon, de mivel az egész utat sikerült átaludni, hamar elrepült a majdnem 4 óra. Egy kis lisszaboni pastel de nata és kávé után továbbindultunk Sao Miguel szigetére, ahova meg is érkeztünk kora délután.
             A reptéren megszereztük a bérelt autónkat, valószínűleg más is az Ilha Verde céget találta a legolcsóbbnak, mert akkora sor állt náluk, hogy kisbusszal inkább átvittek minket a központi helyükre. Kaptunk jó tanácsokat az időjárásról, a kiszámíthatatlanság miatt érdemes megnézni a spotazores.com oldalt, ahol élő webkamerán lehet csekkolni a látási viszonyokat.
             Az airbnb szállásunk nagyon kis helyes, közel van a reptérhez, de abban egyetértünk, hogy a repülők zaja nem zavaró, az csak olyan jóféle zaj, ami az utazásra emlékeztet. Van egy szuper kert tele banánfákkal, pálmafákkal, meg egy kis tóval, a békák talán kihagyhatóak lennének. A fürdőnk is saját, az egy fokkal izgalmasabb, hogy külön emeleten van és egy csigalépcsőn kell majd álmosan lemenni oda az éjszaka közepén pisilni. Vannak más ide látogatók is, de nekik külön emeletük és fürdőjük van, nem zavarjuk egymást. A konyha közös, a reggeli rablásos módszerrel történik: ami a hűtőben van, azt lehet enni.
             Berendezkedés után sétálgattunk Ponta Delgada városában, nagypéntek lévén semmi nem volt nyitva, de azért így is rögtön belénk szállt a portugál nyugis hangulat. A Cafe Centralban elfogyasztottuk az első rákos spagettinket, közben kinyitottuk a nőgyógyász által írt borítékot. A szép helyen, pont Emma napon kiderült, hogy kislány lakik a pocakban.❤️
             Még egy fagyival zártuk a napot  aztán mivel egy éjszaka alvás majdnem kimaradt, este 7-kor már nyugovóra is tértünk.

2019. 04. 20. Visto do Rei, Hotel Monte Palace, Lagoa Verde, Sete Cidades

             A napot egy bevásárlással kezdtük, hogy útközben is meglegyen a vitaminpótlás: nem maradhatott ki a helyi nevezetesség, az ananász kipróbálása, de begyűjtöttünk még maracuját és mangót is. Egy külön program lett a bolt végigjárása, iszonyatos mennyiségű nyers, sózott és fagyasztott tengeri kütyüket árulnak, így könnyű egészségesen táplálkozni. A másik részleg, ami sokkal komolyabb, mint nálunk, azok a tejtermékek: sajtok, joghurtok  tejek, tejből is még 2 decisből is hatalmas a választék a sok boci miatt. Szerencsére mire a péksüti részre értünk, már kezdtük unni a shoppingolást, ott még többet el lehetett volna időzni.
             Az internet szerint Sete Cidades városánál nem volt egy felhő sem, ezért oda indultunk először. Nincsenek komoly távolságok a szigeten, fél óra alatt bárhova el lehet jutni. Tényleg minden nagyon zöld és minden tele van tehénnel, amik nagyon csodálkoznak, hogy le akarom fotózni őket, bár lehet hogy csak nem értették, miért próbálok beszélni hozzájuk. A Visto do Rei kilátópontból csodás kilátás nyílik a Lagoa Azulra és Verdére, kék és zöld tavakra. A nevüket a színükről kapták, de nekünk pont ugyanolyannak tűntek.
             A kilátópont mellett épült 1987-ben a Hotel Monte Palace, ami mára teljesen tönkrement és elhagyatottá vált. A romjai elvileg le vannak zárva, de persze mindenki megtalálja a kőfal azon pontját, ahol könnyedén be lehet jutni és katasztrófa turistaként még az épület tetejére is fel lehet mászni. Döbbenet, hogy egy ilyen épület egy ilyen szép helyen ennyire nem működik, néhol még a kék-fehér portugál csempék is a helyükön voltak.
             Kocsival mentünk le a Lagoa Verde partjára napozni,  az út két oldala tele volt sajnos még nem virágzó hortenziákkal. Május végén, június elején kezdenek virágozni, ami nekem már elég későn lenne repülős utazáshoz, de egyszer majd nyáron is visszajövünk, bejövős egy sziget. Tökéletes napsütéses időnk volt, halovány testem még 50-es napolajjal is leégett. Hortenzia helyett a tópartot rózsaszín virágok szegélyezték:
             Sete Cidadesben szomorúan tapasztaltuk, hogy az előre kinézett all you can eat étteremben nincs all you can eat, ezért rövid séta után hazafelé indultunk. Ponta Delgada mellett, Sao Roque városában a tengerparton van egy mutatós templom  egy gyors megállást mindenképp megér:
             A vacsi végül a Cafe bar & grillben történt, végre a steaket is kipróbálhattuk, ami a tejtermékek mellett a sok boci másik jó tulajdonsága. Néhány bátor ember a tengerben fürdőzött, de mi még a látványtól is elkezdtünk fázni, ezért inkább véget vetettünk a napnak.
             Az esti utolsó falat a mangó és maracuja volt, amik sajnos pont ugyanolyan éretlenek voltak mint otthon, az ananász viszont zseniális, durva ízbomba. 

2019. 04. 21. Ananas A. Arruda, Ponta Delgada: Jardim Antonio Borges, Jardim do Palacio de Sant’ Ana, Jardim José do Canto

             Borús reggelre ébredtünk, ezért úgy döntöttünk nem tengerpartot vagy kilátást nézünk, hanem az ananász ültetvényen kezdünk (Ananases A. Arruda). Kb. 5 perc autóút után megérkeztünk a Dr. Augusto Arruda után elnevezett helyre, ahol a világon egyedül üvegházban termesztenek ananászt. A kis házak ültetést, füstölést, vágást, 7 különböző fázist mutatnak be, belépőjegy és idegenvezetés nélkül. Egy gyümölcs majdnem 2 évig érik, elég hosszadalmas módszernek tűnik. Érdekes megnézni, nekem pláne aki eddig azt hittem fán terem az ananász. Van persze szuvenír bolt is ahol meg lehet kóstolni az ananász likőrt, 35 euroért be lehet szerezni egy üveggel. Aki inkább a kóstolásnál maradna a vásárlás helyett, egy hangulatos büfében ki lehet próbálni az ananászos sütit, jégkrémet vagy gyümölcslevet, ha pedig olyan amatőr mint mi és közvetlenül reggeli után látogat a helyre, egy egyszerű kávé is elfogyasztható a zöld növények között.
             Az idő nem javult, így maradtunk Ponta Delgadában, az Antonio Borges parkba sétáltunk. Ezek a portugálok valamit nagyon tudnak kertépítészetből, a trópusi növények mellett mindenhol lépcsők, barlangok, alagutak gazdagítják a kertet, na meg rohangászó kakasok, csak hogy nagyon autentikus legyen a hangulat. A békáknak jó nagy szaporulatuk van minden apró kis mocsárban vagy tóban, olyan hangosak, hogy mellettük nehezen lehet beszélgetni.
             Miután átfagytunk a kertben, bementünk melegedni egy 10 percre a plázába, de tényleg csak 10 percre, és amikor kijöttünk, minden felhő eltűnt és már tűzött a nap. Tényleg úgy van ahogy mondják, egy nap mind a négy évszak előfordul, érdemes kabáttal és nyári ruhával, esőkabáttal és napolajjal egyszerre készülni.
             Kellemes meglepetés volt, hogy a Jardim do Palacio de Sant’ Ana kert, ami állítólag csak július 20. és szeptember 20. között van nyitva, most Húsvét alkalmából nyitott kapukkal várt minket. Belül csodálatosan gondozott fák, virágok, kis tó, amit csak el lehet képzelni, és sehol semmi ember. A bejáratnál adnak egy térképet, amin be van jelölve hol lehet sétálni, a palota elé még lehet menni, de a lépcsőre már nem, a virágágyást pont a rossz oldalról kerültük meg, de senki nem szólt ránk. Mindenképpen megnézős kert, főleg napsütésben gyönyörű.
             A kert napunk utolsó helyszíne a Jardim José do Canto volt, kevésbé gondozott, de jobban fűben fekvős hely, nem nagyon tudok betelni a hatalmas gyökerekkel, óriási lombkoronákkal ami itt a fáknak van.
             A nap zárásaként elmentünk a reptér feletti dombra, ahonnan remekül látni az érkező és induló gépeket, roppant dekoratív volt, ahogy a Ryanair éppen beleszáll a naplementébe. Ha itt laknánk, biztos a vonatok iránt éreznék ilyen beteges vonzalmat, most egyelőre inkább a repülőkből van hiány :)

2019. 04. 22. Caldeira Velha, Salto do Cabrito, Lagoa do Fogo, Mulher de Capote

             Újabb borongós nap vette kezdetét, most a dzsungelben termálfürdős melegedést szavaztuk meg. A Caldeira Velha előtti parkoló kicsit alul van tervezve, de ez úgy általában nem érdekli a portugálokat, az egyik sáv azért van, hogy parkolni lehessen benne, a másikban majd megoldja valahogy a szembejövő forgalom. Kétféle belépőt lehet választani, az egyik csak nézelődéses 3 euro, a fürdős 8, mindkettő csak 2 óráig érvényes, utána újat kell venni. Mivel kabátban is fáztunk, inkább kihagytuk a pancsizást, pedig a víz tényleg meleg termálvíz, a négy medencényi tömeg nagyon is úgy tűnt, hogy élvezte, csak hát abból a vízből ki is kell jönni. Van külön öltöző helyiség is, de az sem fűtött. Úgy általában a fűtés fogalmát nem nagyon ismerik a szigeten, a szálláson sincs egyáltalán, most a nyár közeledtével nem érezzük a hiányát, de télen idehalnék a hidegtől. Sétálni is mindenképp megéri odamenni, nagyon szép helyen van a dzsungel közepén, tele gyönyörű növényekkel. Más országokban már rég telerakták volna az összes turista helyet kávézókkal, éttermekkel, itt úgy kell őket vadászni, a fürdő mellett sincs semmilyen. A szárazföldön is azt láttuk, hogy olyan csodálatos tengerparti helyeken, amit nálunk rég beépítenének, sehol semmi vendéglátó egység. Ez persze egyáltalán nem baj, megmarad jobban az érintetlen természet.
             Megpróbáltuk megnézni a Lagoa do Fogot, de 2 perc alatt szétfagytunk és eláztunk. Nem tudom azok a napsütéses türkizkék vizű képek mikor készülnek, nagy szerencse kell, hogy egy felhő se legyen ilyen magasan a hegy tetején.
             A Salto do Cabrito volt a következő látványosság, kocsival is teljesen meg lehet közelíteni, a Caldeira Velhától 10 percre található. Helyes kis vízesés, az Azorean Active Blueberry nevű céggel ezt és más helyeket is meg lehet mászni kötelekkel, vízálló ruhában. Engem nagyon érdekelt volna a dolog, ha a honlapra nem lenne odaírva, hogy “pregnancy is not accepted”. Majd legközelebb.
             A likőrgyárból elég gyorsan kiraktak minket (Riberia Grande, Fabrica da Licores Mulher de Capote). Belépőjegy nem volt, de nagyon idegenvezetés se: ezek a hordók, ez egy tehén amihez nem szabad hozzányúlni, ez pedig a szuvenír shop. Arra azért elég volt, hogy néhány féle likőrt beszereztünk. (utólagos megjegyzés: bármilyen jól néznek ki, NE vegyetek itt likőröket, egyiknek sem volt jó íze, a szedres például egy köptetőre hasonlított)
             Az estebédnek kinéztünk egy jó kis halazó helyet ami csak később nyitott ki, így kerültünk Santana településen a Restaurante da Associacao Agrícola nevű étterembe, ahol hatalmas választék van mindenféle típusú és árú steakből, rengeteg asztaluk van, látszik hogy sokan járnak oda.
             Utána még próbáltunk sétálni Rabo da Peixe városában, de ez nem az a hely, ahol bármit is lehetne nézni, kifejezetten lepukkant volt a többi rendezett kisvároshoz képest. Végre már szemetet is láttunk az utcákon, máshol hiába alig van szemetes, véletlenül sincs semmi elszórva. 

2019. 04. 23. Ferraria, Farol da ponta da Ferraria, Mosteiros

             Napsütésesen indult a nap, ezért a Boca do Infernot vettük célba, persze mire odaértünk, azt a részt masszív felhő borította. Útközben megálltunk a Lagoa pao Piquenél, ha nem lett volna a térkép, el se hiszem  hogy a kis kúp alakú hegy tetején egy tó bújik meg. Drónnal lett volna a legjobb megörökíteni, de nagyon fújt a szél, meg sem próbáltuk.
             Ettől párszáz méterrel arrébb van egy kőhíd, aminek pont a másik oldaláról akartam fotózni, mint ahogy kocsival meg lehet állni. Nehéz küldetés volt, mert a hídnál pont egy tehéncsorda legelt, áramos vezetékkel elválasztva, nem lehetett csak úgy átbújni a híd alatt, most valahogy ekkora áramot sem szerettem volna kipróbálni. A kövek vége felé már nem volt vezeték, itt már át lehetett hatolni. Próbáltam nagyon finoman lépkedni a fűcsomókon, de elég hamar kiderült, hogy egy nagy lápon állok, néhány fűgombóc nem volt olyan stabil mint elsőre gondoltam, és bizony sikerült bokáig merülni a fehér cipőmmel :D Legalább nem tehénkaki volt, csak egyszerű sár, ez persze a kinézetemen nem látszódott. Azért a kép jó lett.
             A kilátópontra nem mentünk a köd miatt, Ferreria felé indultunk, ahol a termálvíz a tengerbe ömlik, felmelegítve az igen hideg vizet, kialakítottak egy fürdőhelyet. Éppen dagály volt, ami csak annyit jelentett, hogy több a hideg, de az idő sem  strandolós volt, ezért csak megállapítottuk, hogy ide is visszajövünk. Ide sem szedtek semmi belépőt, a parkolásért sem fizettünk semmit.
             A hegy tetejéről szép kilátás nyílt a Farol da ponta da Ferrariára, épp kisütött a nap és épp tehenek legeltek előtte, nagyon fotogén volt. Megkaptam, hogy “asszony, legalább terhesen kevésbé lehetnél aktív”. Oda is mentünk a világítótoronyhoz, de nem lehetett körbejárni, a kilátópontból jobb volt. A szigeten nagyon sok helyen láttunk grillező helyeket, sokszor vezetékes vízzel és tűzifával, még így is macerásnak tűnik utána eltakarítani a nyomokat, de annyira gyönyörű helyek vannak  hogy komolyan gondolkodunk rajta.
             A nap utolsó és leghosszabb állomása Mosterios volt. Tennivaló nem sok van itt, de a part csodás, pláne napsütésben. Egy parti sétányon végig lehet sétálni, ahonnan közelről láthatjuk a vízben álló sziklákat. A sétány stranddal végződik, néhány bátor ember kipróbálta a 10-15 fokos vizet, én csak a sarat áztattam le kicsit. A Gazcidla étterem már kívülről is jól néz ki a nagy polippal, de finom is a vörösboros szószos polip, táplálkozás közben a sziklákat is nézhetjük a panorámás teraszról, bejövős hely.             A másik irányba sétálva nagyon rendezett kisvárost láthatunk, ilyenkor mindig belegondolunk, hogy így is élnek emberek, közvetlenül a parton teljes nyugalomban. Ha lenne egy parti házikóm, sokkal stresszmentesebb lenne minden, nem is értem miért Budapesten lakunk, ott minden sokkal bonyolultabb. Rendes kávézók helyett sokszor csak bódékat találunk, de ilyen kilátással:
             Egy utolsó cipőáztatás még belefért a napba, azért elég jó képek lettek.

2019. 04. 24. Furnas

             Este próbáltam lemosni a cipőm, éjszaka a teraszon száradás helyett jól szétázott az esőben, ezért a Furnas felé vezető úton végig 30 fokra fűtöttünk a kocsiban, nagyjából száraz is lett.
             A melegedést a termálfürdőben, a Poca da Dona Beijában folytattuk. Csoda egy hely, van 6 medence, mindegyikbe frissen ömlik a sárga termálvíz, a kifolyó felesleget egy folyó gyűjti össze középen. Minden nagyon rendezett, tele trópusi növényekkel a szabad ég alatt. A legtöbb 39 fokos, egy van ami 28, én igyekeztem abban lenni és nem megfőzni magunkat. Hogy mennyire lehet várandósan a vízbe menni, csak annyi információt tudtam meg a honlapjukon, hogy kérdezzem a nőgyógyászomat… Megkérdeztem,  engedélyezte, egyébként is, ami a lelkemnek jó, az a babának is. Ez a hely pedig teljes feltöltődés, a nap is kisütött, tömeg sem volt egyáltalán. Otthon is annyi termálvíz van, hogy lehetne valami hasonlót csinálni, nem is értem miért nincs ilyen mesebeli hely.
             A Terra Nostra park is lenyűgöző, fürdeni a másik helyen hangulatosabb szerintem, itt nem nagyon lehet a szélére kiülni, és kevésbé meghitt a hangulat is.
             A kert viszont zseniális, minden apró részletig meg van tervezve, rendben van tartva. Több száz féle növény külön kis kertekbe ültetve tematikusan, sehol egy nem oda illő fűszál. Dombok, tavak, patakok, ezek a portugálok az összes kertet iszonyat aprólékosan kitalálják.
             Utolsó látványosságként a caldeirákat néztük meg, a vulkánkitöréseket. Itt sincs semmi belépő, kis medencékben körülkerítve látható a fortyogó forró víz, időnként arcon csap a kénes gőz. Vulkánt idén nem mászunk, de azért az élményt ezzel is pótoltuk.
             Kis kupacokba beterítve, a forró vízben főzik a cozidot, a speciális furnasi ételt. Valahogy nem annyira volt kedvünk a főtt kolbászos, krumplis ételhez, helyette találtunk egy aranyos péksütizőt, a Bolos Levedost. Egy magánház hátsó kertjében van a ház egy része leválasztva a pékségnek, kapható mindenféle portugál süti, illetve az azori édeskenyérből (bolos levedos) készült szendvics, pizza. Kellett már egy péksüti nap is, a nagyon pudingos hatalmas sütis verziót eddig még sehol nem találtuk, de ezek a szendvicsek a szigeten sok helyen fellelhetők.

2019. 04. 25. Miraduoro de Santa Iria, Miraduoro da Ponta da Madruga, Miraduoro da Ponta do Sossego, Farol do Arnel, Nordeste, Miradouro da Boca do Inferno

             Nordeste felé útba esett a Miraduoro de Santa Iria. Hortenzia ugyan még nincs, de a vadon élő kálák éppen virágoznak, ez a darab éppen a legjobb helyen virított:
             Hiába volt reggel a webkamerán napos az idő, mire odaértünk a Miraduoro da Ponta da Madrugahoz, már a felhők kerültek többségbe. Ezek a bocik még így is jól mutattak, szívesen lennék tehén a tengerparton. Egyszer hamburger vagy steak lesz belőlük, de addig is jó nekik:
             A Miraduoro da Ponta do Sossego még jobban kialakított kilátópont pálmafákkal, grillező helyekkel, virágzó növényekkel. A nap nem sütött, de pont fűben alvós idő volt.
             A Farol do Arnel világítótoronyhoz olyan meredek és kanyargós út vezet, hogy csak a legvégén lehet elhinni, hogy tényleg ott van. Nagyon szép épület, de leginkább csak drónnal lehet lefotózni. Még lejjebb van egy halászkikötő, ide már tényleg csak a halászok és nagyon lelkes fotósok mennek le:             Ha valaki nem akar egy órát túrázni a toronyhoz (kocsival reménytelen lejutni), van egy kilátópont is (Miraduoro da Ponta do Arnel), onnan egyszerűbb megcsodálni:
             Az estebéd Nordeste városában ért minket, a Snack bar 7 Arcosban. Nem volt túl minőségi, de legalább olcsó a hamburger, az pedig egész hihetetlen, hogy ebben az eldugott kocsmaszerűségben is mindenki beszél angolul. Egy gyors megnézést megér a város, a kajálda is a 7 lyukú hídról kapta a nevét.
             Hazafelé láttuk, hogy a hegyet, amit eddig elnapoltunk, mert mindig köd volt, most egy felhő sem borítja, ezért hirtelen felindulásból elkocsikáztunk a Miraduoro da Boca do Infernohoz. A maps me egy rövidített utat talált nekünk, valóban gyorsan ott voltunk, de valószínűleg csak a traktorok használják, olyan minőségi volt. Ha látsz egy képet az Azori-szigetekről, valószínűleg ez az: kis sétány a semmibe, két oldalt szakadék, a távolban tavak. Pont annyi felhő volt, amitől még látványosabb volt a közelgő naplemente, teljes szélcsend, sehol egy turista. Halálra fotóztuk és drónoztuk magunkat, egészen addig amíg meg nem fagytunk. A naplementét már visszafelé sétálva láttuk, mégsem vártuk meg, amíg ottragadunk az erdőben sötétben. A közeli tavak már árnyékban voltak, de a színek ezt kárpótolták.

2019. 04. 26. Porto Formoso, Chá Gorreana, Ribeira Caldeiroes

             A Farol de Ribeirinha világítótorony messziről jobban mutatott, mint közvetlen közelről, de ilyen cukiságok voltak mellette:
             Európa legnagyobb teaültetvénye Sao Miguelen van, ami nem nagy teljesítmény, mert van még Angliában, meg egy lelkes magyar kertjében, de itt annyit termelnek, hogy egész Portugáliába, de több európai országba és még akár Brazíliába is exportálnak. Két ültetvény van, a kisebbik a Fabrica de Chá Porto Formoso, egyben barátságosabbnak is tűnt nekünk. Ember nem nagyon járt arra, ezért a hölgy nagyon örült, hogy körbevezethet minket, egy rövid kis film után megmutatta a gépeket, a teagyártás folyamatát. Belépő itt sincs és még kóstolót is adnak a végén, egy shopban be lehet szerezni a különféle teákat. A kert kisebb, de ugyanolyan mutatós.
             A Chá Gorreana ültetvénye sokkal nagyobb, a gyár is élőbb de sokkal inkább futószalagon is megy. Itt már sok a látogató, belépő nincs, de idegenvezetés sem, körbe lehet járni a gépeket, megnézni élőben hogy görgetik össze, oxidálják, szárítják, méret szerint válogatják és csomagolják a leveleket. Itt is van kóstoló a végén, több ponton ki van rakva a kétféle tea, annyit lehet inni, amennyit nem szégyell az ember. A másik helyen tényleg nem értettük, hogy miért éri ez meg nekik, de itt azért van egy nagy szuvenír shop nem csak teákkal és azori giccsekkel, de szendvicseket, fagyit, sütiket is lehet enni, ha minden látogató csak egy valamit vesz, akkor se rossz bevétel. Mégsem elszálltak az árak, még itt is olcsóbb egy kávé, mint 1 euro. 1,5-ért akkora gombóc fagyit adtak, hogy abból kettő egész napi energiaforrásnak elég volt. Az ültetvénybe is szabadon be lehet sétálni a teabokrok közé, fotózni se rossz de drónnal egy egész paradicsom. Egy átlag ember nem tölt el fél-1 óránál többet itt, de mire mi végeztünk a fotóval és videóval, már majdnem délután 5 óra volt.
             Azt hittük több minden belefér még a napba, de már csak a Ribeira Caldeiroesra jutott idő. Újabb szép vízesés még szebb kerttel. Semmi nincs ott, egy patak egy domboldalban, de odaraktak néhány vízimalmot, köréültettek növényeket, és meg is van az újabb látnivaló a semmi közepén.
             A fagyi után csak este éheztünk meg, Ponta Delgadában a Mercado de Peixe kitünő választás volt.

2019. 04. 27. Lagoa Verde, Boca Inferno, Lagoa de Pau Pigue

             A meglátogatandó, kipipálatlan pont már kezd elfogyni a térképen, ezért a napsütötte helyre hajtunk. Így jutottunk megint a Lagoa Verde partjára, újabb pihinapot kaptunk magunktól. Belefutottunk egy traktoros felvonulásba, néhány autó fel is volt díszítve. A járművek között ott mekegett egy darab kecske. Találgattuk, hogy az most egy áldozati kecske-e, de szerencsére ezt nem tudtuk meg.
             Amikor meguntuk, megpróbáltuk megint megnézni a Boca Infernot, az már haladás volt, hogy nem borítja köd, de azokat a napsütötte nyári képeket most sem tapasztaltuk meg. Ha valaki csak 3-5 napra jön a szigetre, szinte reménytelen szép időben odajutni.
             Amivel sok időt elszórakoztunk, az a Lagoa de Pau Pique ledrónozása volt. Ez egy krátertó, a domb tetején van egy kis tó, nagyon kis helyes, felülről látszik igazán. Mellette van még néhány kis hasonló víz, de azokon már rajta ült a felhő. Lefelé egy párocska látta a kis játékunkat, kérdezték, hogy sikerültek a felvételek, mert nekik is ugyanolyan drónjuk van és ugyanazt szeretnék megörökíteni. Az biztos, hogy ez a hely tökéletes a légi felvételekre: rengeteg a gyönyörű hely, aminek a kiterjedése felülről látszik igazán. Nincsenek olyan kötött szabályok, mint otthon, szabadabban lehet bárkinek drónozni. Hiába sok a turista, valahogy szétoszlik a szigeten és egyszerre egy helyen alig vannak, a hanggal sem zavarjuk sem egymást, sem másokat.

2019. 04.28. Bálnales, Feteiras

             Bálna és delfin nézéssel kezdtük a napot, amit előtte nap délelőtt foglaltunk le a Futurismonál. Nem egy olcsó mulatság, 55 euro, de olyat láttunk ami simán megérte. Elvileg ha nem látunk egy állatot sem, visszafizetik a pénzt, valószínűleg ilyen nem gyakran fordul elő. Azért ezt a társaságot választottuk, mert ők mentek a legnagyobb hajóval, most valahogy kevésbé akartam bevállalós lenni a kis lélekvesztőkkel. Igazából mindegy milyen a hajó az állatok szempontjából, mert mindegyik ugyanoda megy, nincs az, hogy a nagyobb hajó jobban elijesztené őket. Ugyanannyiba került a nagy katamarán, mint a kis speed boat, a kicsin eleve vízálló ruhába öltöztették az embereket, fotózni nem vízálló géppel esélytelen lett volna, azt meg nem szerettem volna kipróbálni, Emma hogy bírja a hullámokon repkedést, valószínűleg inkább önszántamból belefordulok a tengerbe. Én tényleg jól bírom a hajókat, most sem volt semmi probléma, de akinek a gyomra kicsit is nem szereti az ilyesmit, inkább hanyagolja ezt a kirándulást. Már a legelején azzal kezdték, hogy itt van sok hányós zacsi, majd ide kell kidobni, ne próbáljon senki a tengerbe üríteni. Aztán ahogy elindultunk, rájöttünk miért volt ez a felkészítés. Csak úgy repült két hullám közt a hajó, két kézzel kellett erősen kapaszkodni, lábbal kitámasztani és egyensúlyozni. Aki a hajó elejére ült vagy állt, már 10 perc után kapott egy nagy zuhanyt, rosszullét ellen jó a viharos szél és a felcsapódó hullámok. Azt hiszem most már levonhatom a következtetést, nagy különbség van a földközi-tengeri mediterrán csónakázás, és a nyílt óceánon való hajózás közt, ide nem azért megy az ember, mert a közlekedés a különösebb élmény, mint ahogy Balin is csodálom hogy túléltük az utat.
             Persze úgy, hogy egyikünk sem volt rosszul, a látvány maga volt a nagybetűs CSODA. Nem csak mutatóban volt egy delfin több száz méterre, egész csapatok úsztak a hajó közvetlen közelében, ugráltak és beszélgettek, több 10 delfin egyidőben. Szinte versenyeztek, ki tud közelebb jönni a hajóhoz, ki tudja gyorsabban leúszni. És ezek nem elkerített, betanított állatok, szabadon a saját élőhelyükön tudtuk őket megnézni. Nem úgy tűnt, hogy zavarnánk őket, érdeklődően közel jöttek és követték végig az utunkat. Állatkertben láttam már delfint, egyszer Görögországban nagyon messziről szabadon is egyet, de hogy ilyen közel ennyi ússzon velünk, leírhatatlan élmény. Ha egy képet kell kiemelnem erről az utazásról, akkor ez az: állok a hajó elején, alattam egy méterre 8-10 delfin úszik, hallom ahogy beszélgetnek, még a hajó sem nyomja el a hangukat. Csodálatos élőlények. Bálnát nem láttunk, a természet kissé kiszámíthatatlan, pedig elvileg április-július közt vannak a legtöbben. Meghagyták a helyet a delfineknek.
             A három óra álldogálás és kemény kapaszkodásos izommunka után (azt hiszem Emma kemény csaj lesz), vágytunk egy kis mozdulatlanságra. A Bagga nevű péksütizőben pihentük ki a fáradalmakat, ahol a presszó és a pastel de nata együtt került egy euroba. Jó hely ez a Portugália.
             Éppen a sziget nagy részét hatalmas felhők borították, kivéve a déli partot. Nehezen sikerült egy olyan partot találni, ahol csak úgy le lehet heveredni a tenger mellé. Itt valahogy nem szokás az ilyesmi, úszni sem nagyon szoktak a vízben a nyáron is alacsony hőmérséklete miatt. Nincsenek nagy homokos partok, a meredek sziklafalak tetején lekerített legelőkről nyílik a legjobb kilátás. Feteiras kicsi falujában mégis találtunk egy elhagyatott helyet, a térkép szerint egy medence van ott, de mi már csak a romjait találtuk. Néha megjelent egy-egy fürdőző, én már a látványtól is megfagytam, de napozni kiváló hely volt.
             Este beszereztük a kötelező plüss tehenet, rajtam kívül csak két csaj szorította és simogatta a boltban, van amiből nem lehet felnőni.

2019. 04. 29. Povoacao, Salto do Prego, Ermida de Nossa Senhora da Paz

             Reggel kicsit szemerkélt az eső, április átlagosan 13 esős napjából ez az első. Furnas irányában még maradt néhány megnézendő vízesés, erdőben sétálni borult időben sem rossz program. Ha már olyan jól rátaláltunk a péksütisre, a Bolos Levadosban ittuk meg a napi első kávénkat Furnasban.
             Ezután Povoacao kisvárosában tartottunk egy kis pihenőt, nem sok néznivaló van, de mégis nagyon kis helyes. Van egy kis "állatkertje", ami leginkább néhány madárból áll, de teljesen ingyen be lehet menni. Már azt hittük kivételesen nem látunk majmot egy nyaralás alatt, de volt az is, legalább elzárva és nem tűnt gonosznak. Egy fél óra sétát megér a belváros, a szupermarketben egy kávé a nataval már csak 0,9 euro. Ami pedig zseniális, hogy MINDENHOL jó a kávé, olyan aminek lennie kell, jó kis erős egy falat olaszos. Olyan ország, ahol nincs szükség a cappuchinora, mert a tej csak elveszi a kávé ízét (egyébként meg a cappuchinot több helyen porból csinálják, az nem jött be). Még csak korlátozni sem kell magam, egy nap csak 300 mg koffeint szabad inni, de koffeinmentes is van sok helyen, ízre egyáltalán nem másabb.             A Salto do Prego vízeséshez vezető út sokkal egyszerűbbnek látszott a térképen, mint a valóságban. Azt hittem gyors program lesz, de az egész délutánt kitöltötte. Csak 2 km séta, de abban van 200 m szintkülönbség. A hegymenet az egyetlen dolog, ami azért nem úgy megy, mint 20 héttel ezelőtt. Bármit tudok teljesíteni, csak legalább kétszer annyi idő alatt, ami nem annyira jó, ha az erdő közepén elkezd szakadni az eső. Legalább most is hasznosítottuk az esőkabátot, minden utazáson kell lőni egy esőkabát szelfit. Azt hittük itt végre nem rohangálnak szabadon csirkék  mint Balin, Kubában vagy Marokkóban, de az erdő közepén egy egész csapat nézte ki a kezünkből a maradék péksütinket. A növényzet itt is lenyűgöző, igazi dzsungel érzés. A vízesés is szépséges, nem egy tömegturista hely, de megéri megnézni. Volt aki fürdőruhában álldogált a kövek közt, de inkább csak egy fotó kedvéért, egyáltalán nem volt fürödhető hőmérsékletű a víz.             Visszafelé kezdett tisztulni az idő, felmentünk az Ermida de Nossa Senhora da Paz templomhoz, ahonnan remek kilátás nyílt az Ilhéu de Vila Franca félszigetre és a városra, csak az orkán erejű fagyos szél nem kellett volna.

04.30. Ponta Delgada, Mosteiros, Ceramica Vieira

             Utolsó Sao Miguelen töltött napunkon vissza akarunk menni a legkedvencebb helyekre, de mivel a sziget nagyobbik részét masszív köd borította, se Furnasba caldeirát drónozni, se a Boca Infernohoz nem volt célszerű elmenni. A délelőttöt Ponta Delgadaban töltöttük, ahol végig sütött a nap, az imádott kávé és nata kombinációt nem tudjuk megunni. Megnéztük a piacot (Mercado da Graça), a sajtosok addigra már bezártak, de ananász volt bőven.             Ekkor a webkamerák szerint Ferraria és Mosterios volt felhőmentes, nekem Mosterios volt a kedvenc tengerparti rész, ezért oda mentünk. A Miraduoro Escalvado egy bálna néző pont, azt így se láttunk, de a kilátás szép volt.              Mire odaértünk, már Mosterios sem volt felhőmentes, és még a part menti kávézó sem nyitott ki, hiába vártuk kitartóan. Jó dolog a webkamera, de igazából fél óra alatt változik az idő. Ha teljes átláthatatlan köd van valahol oda nem érdemes menni, de a napsütés sem jelenti azt, hogy úgy is marad egész nap. A tenger persze felhőkkel is csodás, próbáltam a tengerillatot minél jobban elraktározni az agyamban.             Még belefért a napba Lagoaban a Ceramica Vieira, egy kerámia múzeum, ahol helyi kézművesek gyártanak csempéket, edényeket, dísztárgyakat. Belépő itt sem volt, de teljesen végig lehetett menni a gyáron, a dolgozó embereket sem zavarta egy cseppet sem, hogy mellettük sétálunk el. A csempék nagyon menők, életünk házában majd rendelünk innen az utcatáblához. Az edények is szépek, de nem otthonra.

05.01. Terceira: Praia da Vitória, Angra do Heroísmo, Banana Eco Camp

             Reggel fél 6-kor adtuk le az autónkat. Érdemes időben kiérni a repülőtérre, elég nagy sor alakult ki mögöttünk az autókölcsönzőnél. Légcsavaros géppel mentünk Terceira szigetére. Kicsit izgultam mennyire rázza össze a bébit, de azon kívül, hogy kicsit hangosabb volt, semmi extra nem történt, 25 perc alatt meg is érkeztünk. A csomagfelvétel is gyorsan ment, 20 ember bolyongott a reptéren, szerencsére a hátuzsákunk sem repült tovább a géppel Graciosa szigetére. Megkaptuk az ugyanolyan márkájú autót, reggelit próbáltunk vadászni Praia da Vitóriában. Gyorsan tudatosult, hogy május 1. itt is ugyanolyan ünnep, de nem csak a boltok nincsenek nyitva, de a vendéglátó helyek nagyrésze sem. Ha nem szemelt volna az eső és lett volna élet, nagyon kis helyes város lett volna. Odavagyok a portugál stílusú fehér házakért, amikre épületenként különféle festékkel csíkok vannak festve.  Mindez ízlésesen igazi összképet ad a településnek.             Nem javult az idő, továbbáltunk a fővárosba, Angra do Heroísmoba. Május 1. miatt legalább a parkolásért nem kellett fizetni, de itt is elég kihalt volt minden. Nagy nehezen találtunk egy nyitva lévő helyet, ettünk egy nem túl minőségi hamburgert. Próbáltunk elidőzni, hogy eltűnjön a sok felhő, a kertet is borúsan láttuk. Délutánra viszont kivirult az idő, napfényben sokkal jobban mutattak a szintén színesre festett házak, a kikötő. Egyetértettünk, hogy ez a város sokkal jobban tetszik nekünk, mint Ponta Delgada, pláne ha majd minden megtelik élettel.             A szállásunk a pár kilométerre lévő Banana Eco Camp, annyira cukimuki, hogy azt a képek nem tudják visszaadni. Egy banánfarm közepén vannak kis sátor alakú házikók, amikben csak egy franciaágy található. A wc és a zuhanyzó is a kert másik végében van, zuhanyzás után is fura vizes papuccsal visszajönni, de hogy éjszaka hogy megyek ki pisilni, az teljes rejtély. Van egy közös konyha, hűtő, grillezőhely is, hintaágyakon lehet pihenni. A föld házikós részén csak banán van, de kicsit arrébb arabica kávét, papayát is termelnek. A kávét rögtön felismertem, mostanában olyan sok helyen láttunk :) Itt is a banánfák közé van ültetve, hogy ne érje direkt napfény, az árnyékosabb helyeket szereti. Először a farm csak farmnak indult, utána találták ki, hogy szállást is kialakítanak belőle. Nem a tulaj, hanem külön ember a szakértő, aki felelős a növényekért. Nem használnak vegyszert,  minden természetesen nő. Rajtunk kívül nincs más vendég jelenleg, a tulajdonosok meghívtak minket egy kis grillpartira. Kár, hogy a hajnali kelés miatt nem vagyunk túl szociálisak. Csak a konyhában van egy csap, a fogmosás és fogselymezés is zuhanyzás közben történt, ezt is ki kellett próbálni. A zuhanyzó is ugyanolyan fabódéból van összeállítva, szemmagasságig érnek a lécek, felette közben látni lehet a banánokat. Van melegvíz, a szobánkban is áram és világítás is, fura hogy messze kell járni tisztálkodni, de nem kell nélkülözni semmit (csak az internetet).

05.02. Furnas de Enxofre, Algar do Carvao, Miraduoro Altares, Biscoitos, Mirador de Alagoa

             Kakasszó ébresztett minket reggel, 12 óra alvás után. Féltünk hogy fázni fogunk, de adtak két jó vastag takarót is. A pisilés is ment éjszaka, pont annyira volt kivilágítva, hogy látszódott a banánok közti ösvény. A délelőttöt a városban töltöttük, napsütésben a kert is kellemesebb volt, kinyitottak az üzletek, megtelt minden élettel.
             Ezt követően az első látnivaló a Furnas de Enxofre volt, olyan vulkángőzök mint Furnasban Sao Miguelen. Kevésbé látványos, de 15-20 perc alatt körbe lehet sétállni.             Az Algar do Carvao egy régi vulkáni lávacső, a barlang része nem túl látványos azután, hogy Aggteleken szocializálódtam, de az ég felé nyíló teteje lenyűgöző. A nyitvatartást érdemes ellenőrizni a látogatás előtt, évszakonként változik és nyáron is csak 3 órán át lehet megnézni. Lehet venni kombinált belépőt a Gruta do Natallal együtt, úgy olcsóbb, a jegy egész évben felhasználható.             A hideg barlang után a napsütötte tengerpartra mentünk. Csak véletlenül került az utunkba a Miraduoro Altares kilátóhely, ami már megint nagyon magasan volt lomha testemnek, de elég jó kilátást találáltunk:             Biscoitos partján néhány bátor ember itt is fürdőzött a tengerben kialakított medencékben. A víz megsimogatása nekünk pont elég volt, nem esett volna jól belemenni. Nyáron nagyon hangulatos lehet, a medencék úgy vannak kialalítva, hogy a sziklák megtörik a hullámokat, nyugodt a víz és nem is mély, a nap is jobban fel tudja melegíteni, mint a nyílt tengeren.             Ezután még jó lett volna túrázni a Percurso Pedestre Baías da Agualva nevű útvonalon, de ismét jöttek a szürke felhők, így lecsaltuk és kocsival mentünk a kilátópontra (Mirador de Alagoa).

2019. 05. 03. Queijo Vaquinha, Gruta do Natal, Serra do Cume, Ponta das Contendas

             Egész napos rossz idővel búcsúztunk az Azori-szigetektől. Délelőtt megvettük a szuveníreket, az eladó csaj megdicsérte a tehenes fülbevalómat, amit Ponta Delgadában vettem, ez azért már durva szint azt hiszem. A Queijo Vaquinha egy tejfeldolgozó üzem, amit idegenvezetéssel körbemutogatnak, aztán a tehenekhez is közel engednek. Ezt a helyet az egyik utazási iroda szórólapján láttuk, gondoltuk megspórolunk 30 eurót és magunktól látogatjuk meg. Na persze ez nem így működik, csak az irodán keresztül lehet bemenni a gépekhez, ezért ez a program kimaradt, ketten együtt 60 euróért nem akartunk tehenet fejni.
             A Gruta do Natal egy régi vulkán látogatható barlangrendszere, ahol a különböző lávafolyások nyomait is megmutatják. Földrajz szeretőknek kötelező.              A Serra do Cume kilátóponton olyan durva szélvihar volt, amilyennel még sehol nem találkoztunk. Kocsival megálltunk várakozni, hátha kitisztul az idő, de arrébb kellett állni egy szélvédettebb helyre, szabályosan lökdöste az autót a vihar. Olyan tömény felhőben álltunk, hogy Nikonkát ki se mertem vinni a vizes ködbe, reménytelen volt, hogy bármit is lássunk aznap. Pisilni sem mertem a szomszéd bokorba, nem lett volna kontrollálható a szélben.
             A Ponta das Contendas világítótorony roppant drónozható lett volna szép időben, de a szél így olyan messze repítette volna, hogy soha többé nem találkozunk vele. Nem is közelről érdemes megnézni, hanem a mellette lévő dombról, ahol egy 10 perces sétával sokkal jobb helyről nézhető meg, nem kell a kőkerítéseken átugrálni egy fotóért.             Este a banán szállásunkon még az eső is elkezdett esni, ami mindegy lett volna, ha nem kell az ültetvény túlsó végére menni zuhanyozni, aztán onnan pizsamában vissza... 

05.04. Serra do Cume, Lisszabon

             Reggel persze sütött a nap, gyorsan elhagytuk a banánt és megpróbáltuk a reptér felé újra megnèzni a kilátást (Serra do Cume). Az utolsó száz méteren lepte el az utat egy nagy felhő, de aztán annyira süvített a szél, hogy egy pillanatban kitisztult a mezők felett és láthattuk miről maradtunk le tegnap. Két perc kellett, hogy a hajam is vizes legyen a párától, nem időztünk sokat, de megérte a kis kitérő. Lefelé úton láttunk még néhány dekoratív bocit. Az egyik annyira megijedt tőlem, hogy egy hatalmasat ugrott hátra. Ezek nem azok az osztrák agresszív tehenek, amik több embert ölnek egy évben mint a cápák. Ezek odajönnek, érdeklődnek, ritkán látnak embert, sokkal barátságosabbak.             Kb. 5 perc volt leadni a kocsinkat, meg még 10 bejutni a kapuig a reptéren, ez nem az a hely, ahol 2 órával hamarabb ki kell érni.
             A csomagunk utazott tovább Budapestre, nekünk kézipoggyásszal volt 9 óránk napozni egyet Lisszabonban. Már egyszer láttuk a várost, amit sajnos akkor még nem dokumentáltam írásban, pedig még mostani énem is felkiáltott hogy hűha, ahogy megnyitottam azt a térképet, hogy mennyi helyet néztünk meg a két hetes roadtripen. A reptér szerencsére a városban van, a piros metróra azonnal fel lehet szállni. Automatából vettünk egy kártyát napijeggyel, első állomásunk a Time Out Market volt. Csak három éve voltunk Lisszabonban, de akkor még nem volt ekkora turistás tömegnyomor ezen a helyen, és az árak is elég elszálltnak tűntek a szigetekhez képest. Egy tál kaja 10 euróval indult és jól sem laktunk, valahogy emlékeinkben jobb hely volt ez a piac. Az éttermek sem drágábbak máshol a városban, csak sokkal hangulatosabbak.
             Pihenésként megnéztük a piactól 5 perc sétára található rókát, amit Bordalo II készített egy művészeti kiállításra. A képen nem látszik tökéletesen, de ehhez lebontott autóalkatrészeket, egyéb nem használatos lomokat is felhasznált, három dimenzióban kiáll a falból a mű. Érdemes csekkolni a honlapját (http://www.bordaloii.com/), sok más városban is található néhány alkotása. Ez már az a street art, ami tényleg ötletes és jobban mutat tőle a város, pláne az elhagyott épület amin van.             Gasztrotúránk következő helyszíne a Belém cukrászda volt, ami előtt durván ijesztő sor állt. A kiszolgálás nagyon gyors és 10 perc alatt hozzá lehet jutni a sütihez, ami tényleg mindig meleg és tökéletes, de több helyen is ettünk kifogástalan pastel de natát, nem biztos hogy érdemes átutazni a fél várost érte. Amiért mégis megérte idáig jönni, az a mosómedve, ami még a rókánál is menőbb:             Maradék időnkben az Alfama negyedben bolyongtunk. Legutóbb Lisszabon nem nyerte el annyira a tetszésünket, az idő is hűvösebb volt és ott volt a kényszer, hogy még ezt meg ezt is meg kell nézni. Most azonban az igazi vidám napos oldalát mutatta, mi is lazábban sétálgattunk. Elraktároztuk a mediterrán illatokat, hangulatot, most egy ideig nem járunk hasonló helyen, de ez olyan város, ahova biztosan visszajövünk kibővült családosan is.

Az összefoglaló részt ITT találod.

Még több fénykép ITT.

Videó ITT.

             Becsapós a cím, mert igazából nem szilveszterezni mentünk a szomszédba, hanem inkább elkerülni az év végi szenvedést, hogy hova menjünk partizni, mit is csináljunk az év utolsó napján. Tavaly is bejött az elszökünk egy másik országba ötlet, és nagyon vágytunk egy igazi winter wonderland élményre.

             A szállásunk Liezenben volt, aminek nagyon egyszerű oka volt: Salzburg vagy Hallstatt környékén már október elején nem volt olyan olcsóbb szabad szállás, amire mi hajtottunk volna. A legnagyobb csúcsidőszakban az airbnb-n már csak Sissit találtuk, de nagyon jól jártunk, mert szupercuki házigazda volt, csodás házzal, otthonos szobával, reggelivel, két aranyos kutyával és egy cicával, csak ajánlani tudjuk őket:
https://www.airbnb.hu/rooms/7391820

2018.12.29. Grüner See

             Reggel 5-kor keltünk, hogy minél több minden férjen a napba, de első célpontunkhoz csak néhány óra csúszással jutottunk az autópálya lezárása miatt. A Grüner Seenél nyáron már jártam, akkor erősen alacsony volt a vízállás, gondoltam télen jobb a helyzet. Hát nem. Az első nap hónak csak a kevés maradványát láttunk, és a nap sem sütött annyira, hogy szép grün legyen, no de azért ez sem olyan rossz látvány.

             Karácsonyi ajándékunkat, Lujzát, a drónt fel akartuk avatni külföldön is, de miután a szél irányíthatatlanul a tó felé repítette, inkább feladtuk ezt a próbálkozást.

2018. 12. 30. Hallstatt

             Tudtuk, hogy jön a havazás, na de hogy ekkora, a békés Kárpát-medencében már el is felejtettük gyerekkorunk hószüneteit. Előző nap még néztük is, hogy az út szélén 2m magas oszlopokat állítottak, nyilván a hó miatt, hogy lehessen látni az út szélét, ha a kis macskaszemes oszlopokat ellepné. Délelőtt 10-11 körül az első fél méteres beosztása már el is tűnt, és ahogy a hókotrók az útról az út szélére tolták a havat, rögtön értelmet nyert mind a 2 méter. Annyira havazott, hogy csak lépésben lehetett haladni, Hallstatt mellett a Dachstein lett volna még a cél, de egyrészt esélytelen lett volna a hegyi utakra a hólánc felszenvedése nélkül feljutni, másrészt a felhőktől semmit nem láttunk volna a hegyről.

             A hómennyiség ellenére még is eljutottunk Hallstattig, igazából ha a sok havat szorgosan takarítják, az cseppet sem rosszabb helyzet, mint itthon a kevés havat egyáltalán nem. Sőt, még sms-t sem írtak, hogy szálljunk át másik kocsiba. Kicsit azért félő volt, hogy a hegyi szakaszon, ahol egy lélek nem  járt, nem csak oda, de vissza is tudunk-e jönni, de Ausztria egy olyan ország, ahol tisztában vannak vele, hogy télen bizony esik a hó, és teljesen intelligensen egész nap takarították az utakat.

             Hallstattban bolyongtunk egy kicsit, mire találtunk egy nagy parkolóházat, aztán elindultunk a szüntelen hóesésben bejárni a kisvárost. Hallstatt tényleg olyan szép, mint a képeken, nekem mondjuk nyáron jobban tetszett, persze valószínűleg azért, mert ködben pont a körben lévő hatalmas hegyekből nem sok mindent lehetett látni. Talán kicsit nagyobb a híre, mint ami valójában, szép, de nem annyira különleges, Ausztria minden része gyönyörű, én nem emelném ki külön. Még ilyen időben is tele volt tömve turistákkal, leginkább magyarokkal és kínaiakkal. Az összes beülős hely teljesen tele volt, így nem sikerült egy kávézós helyet találni, de kipróbáltuk a schaumrollét, egy sütit. Első ránézésre nem értettük, miért olyan nagy szám, hogy kígyózó sor áll előtte, de aztán kóstolás után összeállt a kép: krémes és ropogós és habos és olyan édes, hogy órákra laktat. Felsétáltunk a temetőig, a híres koponyákat kihagytuk egy elénk vágó kínai csoport miatt, de biztos, hogy ebben a városban nem most jártunk utoljára. A sóbánya sajnos le volt zárva, a kilátóig pedig kár lett volna az időjárás miatt felmenni a libegővel :(

             Mindenki, aki Ausztriába megy, jól jegyezze meg: vasárnap zárva vannak a boltok. Tudtuk mi ezt előre, mégis nekem egész nap szombat hangulatom volt, és csak amikor éhesek lettünk, akkor sikerült rájönni, hogy bizony nem fogunk kenyeret venni sehol sem. Mivel a gondosan összecsomagolt karácsonyi sütiket és túlélő csomagot jól Budapesten hagytuk az erkélyen, étteremre meg nem volt kedvünk költeni, szégyen szemre a McDonald’s-ban kötöttünk ki. Az egész napos sétálás után elég jól esett.

2018.12.31. Hallein, sóbánya

             Megállás nélkül szakadt a hó, ezért végleg lemondtunk a hegymászós kilátós terveinkről. A sóbánya jó választásnak bizonyult, ott mindegy kint milyen idő van. Ha kicsit is több hó esett volna, már ide sem jutunk fel hólánc nélkül, az út szélén sok félreállt autót láttunk, akik éppen nagyban szerelték, ők valószínűleg tovább mentek, még feljebb a hegyre.

             A sóbányában is sokan voltak, más is gondolta, hogy jó ötlet lehet csapadékosabb időjárásban. Nagyon jól ki van alakítva, információ tartalma nem sok van a túrának, de roppant szórakoztató végig. Be kell öltözni egy védőruhába, a kisvonat bevisz a bánya mélyére, ahol a vezetett séta során kétszer is lehet csúszdázni, hajókázni, nagyon kis cuki program.

Salzburg

             A majdnem két órás program után megérkeztünk Salzburgba, ahol a hó átváltott esővé, élvezhetetlenné téve a városnézést: egyik kezemben az esernyő, másikban a Gopro, harmadikban meg Nikonka, lehetetlen volt a művelet. Nem is bolyongtunk sokat a belvárosban, lassan elkezdett sötétedni is. Az eredeti Mozart golyó szülőhelyén, a Fürst cukrászdában megpihentünk egy süti mellett, majd egy adag golyó vásárlása után elindultunk szánkózni, szilveszteri programunk megkoronázásaképp.

Rodelbahn, Hochwurzen

             Terv szerint az éjfél valahol a hegyen ért volna minket, ahol külön esti szánkózásra lehet jegyet venni, ami 7-től egészen éjszaka 1-ig használható. Szánkót lehet a helyszínen bérelni, darabonként 7 euroért. Ugyanazzal a felvonóval lehet felmenni, mint amivel a síelők is feljutnak, a hegy tetejéről pedig egy külön csak erre a célra kialakított szánkópálya vezet le 7 km hosszan, ideális esetben 20 perc alatt lehet leérni. Két csajszi már a legelején ránk akaszkodott, hiába magyaráztuk, hogy kb. 5 éves korunkban csúsztunk utoljára, kitartottak amellett, hogy szeretnének velünk jönni. Szerencsére elég hamar feladták a dolgot, miután két ember súlya alatt a frissen leesett puha hóban alig csúszott a szánkó, kifejezetten nagy szenvedés volt az az izommunka, amivel kicsit is meg lehetett mozdítani a járművet. Találtak másik áldozatokat, mi meg végre magunk irányíthattuk a fejenként 1 szánkót, így azért nagyobb sebességet lehetett elérni. A 20 perc majdnem egy óra lett, de a végefelé már annyira felgyorsult a pálya, hogy fékezés nélkül a szememet sem bírtam kinyitni a szakadó, csípkedő hótól. Valószínűleg kicsit jobban felkészülve kellett volna nekilátni a szánkózásnak, például vízálló öltözetben, nem egy egyszerű nadrágban, illetve a síszemüveg is elég hasznos lett volna. Na majd legközelebb. Már az első csúszás is elég fagyasztó volt, a második kör végére már teljesen átáztunk, de az már egy fél ór alatt megvolt. Éjfélig nem sikerült kitartani, de így is nagyon állat program volt az évzárásra.

2019. 01. 01. Wurzeralm

             Utolsó napunkon, úton hazafelé a Wurzeralmra mentünk fel egy felvonóval, ahol végre már nem szakadt a hó és a fennsíkon túráztunk kicsit a gyönyörű hófedte fenyőfák között. Nagy túra azért nem volt, mert fél-1 m hóban csak ott lehetett síléc nélkül közlekedi, ahol egy külön erre a célra kialakított járművel összébb nyomták a havat. Amint letértünk erről az útról, már is belesüllyedtünk a hatalmas hóba, ahová már megint nem voltunk megfelelően felöltözve. Végre Lujzát is tudtuk használni, helyenként már a nap is majdnem sütött.

             Az időjárás nem nagyon kedvezett nekünk ebben a négy napban, de mint látszik, akkor is érdemes ellátogatni a hegyekbe, ha nem síelni megy az ember :)
Az összefoglaló videót is tudjátok megnézni:

             A Balaton északi partján, Balatonfüredtől nem messze helyezkedik el a Tagyon birtok, ahová egy kacskaringós föld úton juthatunk. Nyáron a gyalogtúrák kellemes pihenőhelye lehet a kemencével felszerelt konyha a pazar kilátással, mi október elején már csak a végtelen nyugalmat élvezhettük.
             Az apartman tágas, tetőtéri csupa fa hangulatos szoba, a teljes csendet csak egy traktor hangja törte meg néha. Akinek elege van a nagyvárosból, annak erősen ajánlott ez a wifi és minden egyéb inger nélküli chill, az aranyló szőlőtőkék nézését távolban a Balatonnal akár terápiás jelleggel is fel lehetne írni.

             A konyha sajnos nem működik már ősszel, de reggelit kérhettünk és emellett a kilátás mellett fogyaszthattuk el (a távolban ott van a Balcsi is, a képen ez kevésné látszik):

Szóval aki nyugalomra és pihenésre vágyik, mindenképp próbálja ki, de kirándulási lehetőség is van bőven a Balaton-felvidéken :)

Marokkó 2018
Összefoglaló

A többi részt itt olvashatod el:

Kevésbé érdekes vagy vicces, ámde nagyon hasznos tudnivalók következnek a Marokkóba utazóknak.

Útvonal

             Odafelé Bergamoban szálltunk át, onnan mentünk Marrakeshbe, hazafelé Fezből indultunk Brüsszelen keresztül. Marrakeshbe direkt is eljuthattunk volna, de a péntek délután 2-kor induló gép remekül keresztbevágott volna egy napot, amikor sem dolgozni, sem pihenni nem lehet, ezért inkább minimális szabadság és maximális ott töltött időre optimalizáltuk az utazást. Az október 23. előtti héten indultunk, beleesett a hosszúhétvége is, csak átszállással tudtuk az összes napot kihasználni. Péntek este indultunk, az esti órákban érkeztünk Olaszországba, ahol másnap délelőtt croissantok és kávék között remekül ráhangolódtunk a nyaralásra. Onnan délután indultunk, este már Marokkóban voltunk. 9 teljes nap alatt próbáltunk minden fontosat bejárni, talán még 1-2 nap jó lett volna az Ourika völgy, illetve még egy kis Atlasz meglátogatásához, de azért így is sok oldalát megismertük az országnak.

1. nap: Érkezés este, szállás Marrakeshben
2. nap: Városnézés Marrakeshben, szállás ugyanott
3-5. nap: 3 napos Szahara túra szervezett kirándulással, utána visszaérkezés Marrakeshbe, szállás egy másik helyen
6. nap: Innentől közlekedés bérelt autóval, városnézés Essaouirában, szállás Marrakeshben
7. nap: Ouzoud vízesés, szállás Marrakeshben
8. nap: Casablanca városnézés, szállás Fezben
9. nap: Fez városnézés, szállás Fezben
10. nap: Chefchaouen városnézés, szállás Fezben
11. nap: Indulás haza a reggeli órákban

Szállások

Marrakesh, Riad Laarouss

             A medinában található, szép, autentikus, a belső udvarra néző tiszta szoba. Az udvaron medence, a tetőn napozóágyak és hidegvizű jakuzzi található. Adnak törülközőt, szappant, tusfürdőt, a reggeli benne van az árban: lekvár, méz, vaj, kenyér, croissant, kávé, mentatea. A légkondi nem volt olyan szép hogy bekapcsoljuk, reggel hatkor pedig kicsit hangos a müezzin éneke, de egyébként jó kis szállás.
Elérhetőség ITT.

Marrakesh, Riad Eldar

             Még az előzőnél is aranyosabb csendes, keleties hangulat, a szoba felépítése nagyon furcsa, csak egy kis fal választja el a fürdőt a hálótól, de a három közül ez volt a legtisztább, a reggeli is itt volt a legfantáziadúsabb, az előzőhöz képest még házi palacsintát és fánkot is kaptunk, meg egy darab medvesajtot, csak hogy legyen valami sós is. Itt is van törülköző, tusfürdő, sampon, hajszárító, medence, mindenképp ajánlom. A három közül ez tetszett a legjobban mindkettőnknek. A medence mindkét szálláson hidegvizű volt a szabad ég alatt, nyáron biztos jó benne fürdeni, de mi este inkább pulóvert vettünk fel a fürdőruha helyett.
Elérhetőség ITT.

Fez, Dar Ahl Tadla

             A három közül ez tetszett a legkevésbé, kavartak a fizetéssel, nem világított a lámpa a fürdőben, csepegett a csap. Nem takarítottak egyszer sem a három nap alatt, nem gond, ha nem fogdossa meg a pizsamámat, de a szemét kicsit sok lett a végére. A reggeli átlagos, a tea és a kávé nem volt túl jó ízű. Inkább másik szállást ajánlanék. Egyedül a tetőterasza volt zseniális, egész Fezre ráláttunk.
Elérhetőség ITT.

Közlekedés

             Marrakeshben a reptértől taxival jutottunk a szállásunkig, 100 dirhamot fizettünk, amit egészen biztosan lehetett volna jobban is csinálni, de két órás sorban állás után a vízumért örültünk, hogy minél hamarabb ágyba kerülünk. Az első nap gyalogosan jártuk be Marrakesht, a 2-4. napon szervezett kiránduláson voltunk, ahol kisbusszal vittek minket mindenhova. Az ötödik naptól béreltünk autót egészen addig, amíg Fezben le nem adtuk a reptéren. A Discover Car Hire nevű oldalon foglaltuk a Holiday Inn Car Rental helyről, és mivel nem azt a helyet írták átvételi helynek a visszaigazoló papírra, mint ahova először vitték nekünk a kocsit, nem volt bankkártya leolvasó a pasinál és megúsztuk a 10.000 dirhamos depositot (kb. 300.000 Ft). Hitelkártya mindenképp kell amennyiben mégis van deposit, és nem nagyon találtunk semmi olyan helyet, ahol kevesebb lenne ez az összeg. Helyben is lehet bérelni, lehet hogy olcsóbb és kevésbé körülményes, de mi biztosra akartunk menni. Az extra költség volt, hogy nem ugyanabban a városban adtuk le a kocsit, mint ahol átvettük, ha újratervezném az utat, emiatt valahogy jobban átszervezném (pl. a sivatagi túrát is lehetett volna úgy foglalni, hogy ne Marrakeshbe vigyenek vissza, hanem Fezbe). A kocsit lyukas kerékkel kaptuk, ami az állandóan pittyogó alacsony keréknyomás jelzésből derült ki, de mivel a legkisebb faluban is van benzinkút és nyomásmérő is, pár óránként felfújtuk, a következő bérlőre toltuk át a problémát. A benzin olcsóbb, mint nálunk, 11 dirham körül volt. Városokban tényleg annyira tragikus a közlekedés, mint ahogy azt olvasni lehet, kezdő jogsival semmiképp sem ajánlott, de nagy rutinnal rendelkezőknek is igénybe veszi az idegrendszerét. A városokon kívül nincs egy lélek sem, ott sokkal jobb a helyzet. Az út tele van rendőrökkel, egy 200 km-es szakaszon legalább 10 ellenőrzés várható, de szinte kizárólag a gyorshajtást büntetik (azt viszont annyira, hogy hiába van városvége tábla, nem lehet többel menni). Az Essaouira és Casablanca részben bővebben is írtam a vezetés szépségeiről, autóbérlés esetén érdemes elolvasni.

A vezetést nehezíti, hogy akárhonnan, akármi bevághat elénk, és annak van elsőbbsége, aki bátrabb, jelen esetben a lovaskcsinak

Időjárás, öltözködés

             Október közepén tökéletes volt a rövidnadrág, nagyon vékony hosszú nadrág és vékony póló kombináció. Reggel és este jól esett a pulóver, a sivatagban jó lett volna egy széldzseki. A sivatagban tevegeléskor is tökéletes idő volt, az, hogy tekerjünk sálat a fejünkre, teljesen felesleges volt és csak az árusoknak egy jó üzleti politika. Volt nálam két ujjatlan póló, de nem esett jól azokat hordani. Volt néhány turista, aki fenékvillantó tenyérnyi rövidnadrágban pózolt, de a helyiek nagyon nem úgy öltözködtek, én sem akartam feltűnősködni. Casablancában sokkal szabadabban öltözködtek, de mindenhol máshol a nők haja el volt fedve, ha nem is csadorban, de olyan kendőkben voltak, hogy az alakjukból egyáltalán semmi nem látszott, a férfiak is kaftánt viseltek. A vörös haj eleve nagyon egzotikumnak számít elég sok helyen a világban, pláne itt, ahol hajat is alig látnak.
             Az időjárásunk tökéletes volt, egyedül Ait Benhaddouban volt nagyon meleg, mindenhol máshol kellemes 20-25° körül. Az eső csak kétszer szemerkélt, de akkor éppen kocsiban ültünk. Egy héttel később már jött a hideg és az eső, az Atlaszban novemberben már a hó is eshet.

Étkezés

             Elég nagy elvárásokkal néztem a marokkói gasztronómia elébe, tudva, hogy mennyi érdekes fűszer és mennyi féle hús található az országban. Ehhez képest mindenhol csak taginet (agyagedény, amiben egyben megfőzik az ételt) és kuszkuszt ettünk mindenhol. A tagine általában csirkéből vagy marhából készült, kevés helyen volt pl. birka, és egyáltalán nem volt olyan fűszeres, mint ahogyan én szeretném. A kefta tagine, ami paradicsomos, tojásos húsgolyókat jelent, a legtöbb helyen finom volt, de a többi csak hús meg zöldségek egymásra pakolva, semmi extra ízvilág. A kuszkusz kifejezetten nehezen csúszott le, nagyon száraz volt, ízetlen főtt zöldségekkel, icipici hússal a közepén. Talán a legelső marrakeshi birka tagine volt a legfinomabb. A tengerparti friss halnak nagyon örültünk, szeretjük mi a halat, de itthon azért nem az igazi. Párszor vacsiztunk pizzát, abból is keftásat, na az finom volt, jó zsíros éhségűző. A marokkói levest, a csicseriborsós harirát nem sikerült megkóstolni, éppen elfogyott amikor arra vágytunk. Még a marokkói saláta ami említendő, lényegében görögsaláta feta sajt nélkül. Étteremben szinte mindenhol legalább háromféle olivabogyót is hoztak, már szinte azzal jól laktam, friss ropogós lepényszerű kenyérrel kísérve. Amikor már nagyon elegünk volt a tagineból, csirkenyársakat sültkrumplival ebédeltünk. A nagyon helyi sütödéket nem mertük kipróbálni (miután Balin az egyikőnk, Kubában a másikónk szabadult meg elég gyorsan az ételtől), pedig ahol a helyiek sorban álltak, elég frissnek tűntek a pitába tekert húsgolyók, esetleg kolbászok. A hét végére már nagyon édességhiányunk volt, sok helyen lehetett kapni fánkot, illetve mézben úszó olajban sült sütiket is, de közelebbről megnézve több tíz rovar is úszott a sütik mellett, nem volt túl bizalomgerjesztő, akkor sem, ha a méz tartósít… Ami viszont nagyon pozitív és egész nap fogyasztandó, azok a frissen facsart gyümölcslevek, főleg gránátalma. Egy nagy pohár 10 dirham, amibe 3-4 darabot is belecsavarnak. Volt még narancslé, almalé, eperlé is, de a gránátalma volt számunkra a legegzotikusabb. A mentatea minden nap lecsusszant, próbáltam itthon reprodukálni, nem sok sikerrel. A kávé felejthető, a cappuchinot sem nagyon ismerik. Két opció van, vagy tejjel kéred a kávét (azt is csak forrón adják), vagy anélkül. Zaccos arab kávéval sehol nem találkoztunk.

Kommunikáció, mentalitás

             Hivatalos nyelv a francia és az arab, angolul szinte mindenhol el lehet boldogulni, vagy ha nem, a nemzetközi activity mindenhol segít. Sokan beszélnek spanyolul is, pláne északon.
             A hibát ott követtem el, hogy túl sokat olvastam utazás előtt az interneten az arab emberekről, arról, hogy mindenki át akar verni. Ez elég sokszor igaz is volt, nagyon lelkesen próbálnak útbaigazítani, aztán a kedvességért pénzt kérnek és addig követnek, amíg nem adsz, de sokszor olyan érzésem volt, hogy tényleg segíteni akarnak, és nagyon bunkóság szó nélkül elhaladni mellettük. Mert egy idő után már úgy tettünk, mintha nem is hallanánk őket. Nehéz kiválogatni azt a néhány embert, aki tényleg önzetlenül akar vendégül látni az országában, amikor még a bolti eladó 10 éves kisfiú is kevesebbet ad vissza vásárláskor, olyan szöveggel, hogy adjuk neki zsebpénznek. Összességében egyáltalán nem tűntek kedvesnek, vendégszeretőnek, nem éreztük, hogy szívesen látják a turistákat, inkább csak mint legfőbb bevételi forrásként tekintettek ránk, akiket nyugodtan le lehet húzni annyival, amennyit még nem szégyellnek. Lehet hogy rossz összehasonlítási alap, de ez az ország is és Kuba is nagyon szegény, ott mégis feltétel nélküli életkedv áradt mindenkiből, olyan amit mindenkinek tanítani kéne, hogyan lehet a körülmények ellenére is elégedettnek lenni az élettel, itt ezt nagyon nem éreztem.
             A marokkóik nem szeretik, ha fotózzák őket. Még amikor csak egy kis pötty volt az egyébként bazárról készülő fotómon az ember, akkor is odajött, hogy nem adott engedélyt a fotóra, amikor pedig látta, hogy felismerhetetlen, már semmi probléma nem volt. Jó lett volna még több életképet csinálni, hiszen egy érdekes kultúra és kifejezetten fotósparadicsom, de legtöbbször nem szerettem volna direkt provokálni őket, tiszteletben kell ezt tartani.

Pénzügyek

             Marokkó állítólag egy olcsó ország, ez akkor igaz lehet, ha valakinek van türelme alkudozni. Sehol nincs kiírva semmilyen ár, a boltban is képesek 2000 Ft-ért árulni egy kekszet, és amikor kérdő szemekkel nézünk vissza, hogy mégis ezt hogy, jön a kérdés: mennyit adnál érte?  A bazárban is minimum a feléről kell indulni, és tényleg igaz, hogy ha az eladó nagyon mosolyog, szörnyen átvágott, ha morcosabb, sikerült beszerzési ár környékére alkudnod. A bőrkabátomért is legalább fél órát küzdöttünk, mire több, mint felére csökkent az ára, de alapvetően egyáltalán nem az volt, hogy otthagyjuk őket, és utánunk rohannak, hogy na jól van, gyere. Nem voltak olcsóak a pénztárcák, a táskák, ezekből szinte semennyit nem akartak engedni. Vettünk 25 dirhamért és 60-ért is sálat, amelyeket a Szaharában használtunk. A 25 dirhamos mosás után annyira kieresztette a színét, hogy semmi nem maradt az eredeti árnyalatból, de legalább olyan lett, mintha direkt lenne foltos. A 60-as egy fokkal jobb, a többi ruhával nem mosnám ki, de legalább nem sokat veszített a színéből.
             Árak, amikre lehet számítani: tagine, kuszkusz étteremtől függően 30-100 dirham, kávé, mentatea, gyümölcslé 10 dirham, hűtőmágnes 5-10 dirham, sálak 20-100 dirham, autóbérlés 30-40.000 Ft/hét, autópálya Marrakesh-Casablanca között kb. 80 dirham, Casablanca-Fez között is 80, 3 napos Szahara túra 89 EUR mindennel együtt, szállás már 3-5000 Ft-tól vannak teljesen tökéletesek is. Belépők: Casablanca mecset 120 dirham, Jardin Majorelle 70 dirham, Bahia Palace 10 dirham, El Badii Palace 40 dirham. 1 dirham=30 Ft, váltani nagyon sok helyen lehet, kb. egységes az árfolyam. Euróval is lehet fizetni, úgy egy kicsit rosszabbul számolják. Bankkártyával csak kevés helyen, nagyobb éttermekben, benzinkutakon lehet, a szállásokon is készpénzt fogadtak el.

Higiénia

             A szállások mind rendben voltak, a szemetet minden nap összeseperték a városokban reggelente. A bazárokban por bőven van, a sok állattól pedig a szagok is belengik az egész országot. Ételmérgezést nem kaptunk, ami kisebb csoda a hűtő nélkül tárolt nyers húsok miatt, persze kicsit is gyanúsabb helyen nem mertünk enni. Most egy kicsit gyávábbak voltunk, mint legutóbb, talán ez volt az oka, hogy kevésbé lett low budget a költségvetés.

             Összességében Marokkó mindenképp megér egy látogatást, rövid idő alatt és megfizethető áron lehet eljutni egy teljesen más kultúrába. Abszolút tájékozatlanul nem érdemes menni, mert elég nagy kultúrsokk érheti az embert. Marrakeshen kívül más helyre is el kell jutni, az igazi Marokkó sokkal több a bazári káosznál, tele van természeti, építészeti értékkel is.

Marokkó 2018
7. rész - Chefchaouen

A többi részt itt olvashatod el:

2018.10.22.

             A keréknyomás probléma úgy oldódott meg, hogy ha 2,5-re felfújjuk, pár órán át nem pittyog. Így kaptuk és pont így is fogjuk visszaadni a kocsit, frissen fújtan. Kicsit fárasztó minden reggelt ezzel kezdeni, de ez legyen a legnagyobb nehézség.
             Utolsó napunkon elég sokat autókáztunk, több, mint 3 órára volt Chefchaouen kék városa. Útközben jól megbüntetett minket egy rendőr gyorshajtásért, hiába volt város vége tábla, szerinte csak 60-nal lehetett volna menni 78 helyett. Olvastam néhány marokkói beszámolót, szinte elkerülhetetlen a büntetés, de lehet alkudni az összegről a rendőrrel. Hát mi ezt azért nem mertük megpróbálni, nem tűnt olyannak, ráadásul vmi papírt mutogatott, amire rá volt írva, hogy 150 dirham. Lehet, hogy többféle papír is létezik és egyet csak előrántott, de nem mertünk volna alkudozni, hogy aztán nagyobb bajba kerüljünk. Utána még megkérdezte, hogy merre megyünk, tudjuk-e az utat, tud-e segíteni, szóval nem tűnt átverős rendőrnek.
             Észak felé egyre több a szántóföld, már egyáltalán nem olyan sivatagos a táj, mint Marrakesh környékén. A parkolást Chefchaouenben könnyen elintéztük, sok helyen integettek emberek, hogy oda állhatunk aztán meg jól fizetni kell nekik, pedig a tábla sehol nem mutatja, hogy fizetős lenne a parkolás. Találtunk viszont olyat, ahol senki nem akar minket lenyúlni, gyorsan elmentünk a tetthelyről, mielőtt valaki még megtalálna.
             Chefchaouen városa pont olyan kék gyöngy, mint a képeken. Nem rámenősek az emberek, nem erőszakosak, ha látják hogy érdeklődsz biztosan behívnak a boltjukba, de azt sem olyan aurába mászósan. Persze itt is volt olyan, hogy valaki jókedvűen üdvözöl, megkérdezi honnan jöttünk, ó hát ők is meg mi is milyen szegény ország vagyunk, nagyon fontos, hogy udvariasak legyünk és műveltek, és ha már ilyen jót beszélgettünk, nézzünk be a boltjába. Csak semmi nyomás, nem kell vásárolni, de azért nézzünk be. Egy másik “látta a szemünkben”, hogy vásárolni szeretnénk, csak mondjuk meg mit, és ő megtalálja nekünk a városban. Egy piros-narancssárga sálat szerettem volna a szép piros kabátomhoz, ehhez azért körbejártunk néhány üzletet. Nem, az még mindig bordó, ne ilyen mintásat, nagyon gyönyörű puha anyag de tényleg nincs rá szükségem. Az az ágytakaró, az pont olyan színű, olyanból nincs sál? Sál az nincs, de nyugodtan szétvághatjuk, lesz belőle sok sál, a többit eladjuk, még jobban járunk :) Ez azért nem volt olyan meggyőző érvelés, szegénytől nem vásároltunk semmit, pedig ha mutatott volna nekem tetszőt, az akarat megvolt. Később még találkoztunk vele a frissen facsart gyümilézőnél, mondta, hogy itt nincs is sál… :)

             A város egyébként tényleg szép, megtaláltuk azt a kis lépcsőt, ami minden képeslapon látható. A turisták tömege itt is elkerült minket, ezért jó saját szervezésben, nem ugyanakkor jutunk mindenhova, mint a nagy turistabuszok. Az éttermek sokkal olcsóbbak, mint Marrakeshben vagy Fezben, egy tál tagine 70-100 dirham helyett 30-40. Nincs közel Fezhez és borzasztó visszavezetni a teljesen sötétben olyan úton, ahol semmi nincs felfestve, a reflektort pedig senki nen veszi le ha jönnek szembe, de azért mindenképp megéri megnézni.

             Másnap reggel jól felfújtuk a kereket 2,5-re, a kocsit leadtuk a reptéren és Brüsszeli átszálással visszatértünk a nyár után a magyar őszbe.

Összefoglaló rész, hasznos tudnivalók ITT.

Még több kép ITT.

Marokkó 2018
6. rész - Fez

A többi részt itt olvashatod el:

2018.10.21.

             Reggelinket a Dar Ahl Tadla nevű riádban fogyasztottuk el, a három közül talán ez tetszett a legkevésbé (bővebb leírás az összefoglalóban).
             Ezután elindultunk felfedezni Fez sikátorait. Ami miatt érdemes ellátogatni ebbe városba, az a bőrgyártás. Nehéz nem megtalálni a tanneryt (szép magyar nevén tímárság vagy cserzőműhely, de maradjunk a tannerynél), az utcákon sétálva mindenki a saját boltjába akar becsábítani, amiknek a tetejéről lehet csak rálátni a bőrmosó kádakra. A boltokba nagyon kedvesen mosolyogva behívnak, a terasz előtt adnak egy kis mentát, amit szagolva talán kicsit enyhül a dögszag. Elég durva látvány terül elénk: kiterített, lenyúzott teve, bárány, kecskebőrök mindenhol, a szőröket is felhasználják, azokat is külön tárolják. A kis kádakban mossák, puhítják, festik a bőröket, 45 napig áznak a festékekben. A piros színt paprikából, a narancsot hennából, a sárgát sáfrányból, a kéket indigóból állítják elő, a feketét abból amit pl.  a szemfestékekbe is raknak. A menta nem sokat segített a szag elrejtésében, de lélekben sokkal rosszabbra készültünk. Kifelé már nehezebb jönni, illik végignézni a termékeket és lehetőleg vásárolni. A bácsi egyébként nem volt tolakodó egyáltalán, amikor világossá vált, hogy nem fogunk 180 eurót adni egy rövid bőrkabátért, már végleg lemondott rólunk. Mondta, hogy az amerikaiaknak ez 3-400 euro szokott lenni, de tudja, hogy mi egy szegény országból jövünk, ezért csak nekünk csak most ez csak 180. Látta, hogy akármennyire lenyűgöznek a szivárvány minden színében pompázó pihe-puha kabátok, táskák, pénztárcák, puffok, ennyi pénzt még lealkudva sem fogunk kiadni értük. Mondta, hogy mindjárt hív egy embert, ő elvisz oda ahol olcsóbban tudunk vásárolni. Én tényleg szerettem volna egy piros bőrkabátot, ezért kiváncsian vártam, mi sül ki ebből. Hapsikánk mondta, hogy ő nem egy hivatalos guide, menjünk elöl, ő követ minket, és arra menjünk amerre mondja. Néhány right és left után megérkeztünk egy kisebb, nem olyan plázaszerű boltba, ahonnan az előző hely is vásárolja az árukat. Elmondtam, hogy pirosat szeretnék, nem, nem bordót, pirosat, nem ilyet, hanem olyat, néhány próba után megtaláltam az igazit. Egy öngyújtóval végigégette a kabátot és nem történt vele semmi, az illata és tapintása alapján is biztos lehetek, hogy nem műbőr. Árakról csak ezután beszéltünk, 130 euro. A válaszunk 70 volt, mégis csak szegény ország, szánjon már meg minket. Mondta hogy ok, de csak egy kicsit menjünk feljebb. Ha nem is 130, de legalább 100. Mi előtte megbeszéltük, hogy nagyon maximum 100 euro amit kiadnánk érte, de lehetőleg próbáljuk kevesebbért. Nem nagyon akart engedni, ezért fogtuk magunkat és kisétáltunk, nagyon köszönjük de nem engedhetjük meg magunknak. Néhány méter után utánunk kiáltott hogy na jó, legyen 70. Valószínűleg eléggé ár alá alkudtuk, mert szörnyen morcos volt az eladó, nem sokat kereshetett rajtunk. Hapsikánk mondta, hogy valamit adhatnánk neki is, ha már így segített lealkudni, szerencsére megelégedett 10 dirhammal.

             Boldogan, új, piros bőrkabátommal folytattuk a sétát, elraktuk a hátizsákba, mert még szerettük volna jobb szögből is megnézni a kádakat, ne lássák rögtön, hogy nem akarunk vásárolni. Egy másik bolt tetejéről is megnéztük a kilátást, kifelé persze mivel nem vettünk semmit, a pasi nagyon tartotta a kezét. Belenyomtunk 6 dirhamot, mert annyi volt apróban, mondta, hogy 50. Persze, még mit nem… Menekülőre fogtuk a tempót, kicsit ordibált utánunk meg követett, aztán feladta. Jòhogy nem már… Nyilván ha néhány ember kifizeti az 50-et azzal jól járnak, de sokkal egyszerűbb lenne belépőt szedni a saját teraszukra, mindenki kifizetné azt a néhány száz forintot, nem lenne ekkora harc belőle.
             Csak ezután sikerült rájönni, hogy ez a tannery nem az a tannery, amit én a térképen kijelöltem, ezért még azt is megkerestük. Ott már egyszerűbb volt a helyzet, egy áramló turistacsoportból lehetett látni, hova is kell felmenni. Az ár is fix volt, 10 dirhamért meg lehetett nézni a kilátást. Itt sokkal több kád volt, színesebbek az előzőnél. A bűz is fokozódott, már erősen az orromhoz nyomtam a mentát.
             Fezben van néhány látnivaló: a medinába a Bab Bou Jeloud kék kapun lehet belépni, a mecsetek csak kívülről látogathatók (Mederssa El Bou Inania, Karaouiyne mecset és egyetem).
             A sikátorok barátságosabbak, mint Marrakeshben, kisebb a kosz, kevésbé rámenősek az eladók. Itt sem szeretik, ha fotózzák őket, egy fiatal fiúnak meg kellett mutatnom a fényképezőmön, hogy nem őt fotóztam, hanem az utcát. 

Húsbolt, amitől nem kapok szalmonellát már ránézésre is: a hús hűtőben van, és annyi friss, hogy hátul még sorban állnak a levágandó csirkék

Bazári hangulat: kakas a ketrecben, kakas a ketrec tetején, kakas mindenhol

             A Smile Caféban ebédeltünk, a hatalmas adag kuszkusznak nem sok íze volt, csapot pedig nem találtunk a toalett közelében. Délután felé már meguntuk a bazárhangulatot és kocsival elmentünk Fez újabb részére, ami olyan, mintha egy nyugat-európai országban lenne. A főutcán pálmafákkal borított gyalogos sétány, szökőkutak, kiülős kávézók, jól esett ez a látvány a sikátori káosz után.
             Este a parkolóban már nem volt hely, egy kicsit arrébb raktuk le a kocsit, ahol nem volt ugyan tiltva a parkolás, de összesen három autó állt ott. Egy ember nagyon odajött magyarázni érthetetlen nyelven, annyit sikerült a számológépbe beütnie, hogy 100, amit mi jóll lealkudtunk 20 dirhamra. Így jobban belegondolva csak egy random csöves lenyúlt minket…

Kilátás a szálláshelyünk tetejéről

A következő rész (Chefchaouen) ITT.

Még több kép ITT.

Marokkó 2018
5. rész - Casablanca

A többi részt itt olvashatod el:

2018.10.20.

             Elbúcsúztunk marrakeshi szállásunktól, elindultunk Fez felé. Marrakesh északi részén a La palmeraiet is útba ejtettük, hogy véletlenül se legyen pálmafa hiány. Igazából nincs ott semmi, a tevéket is csak a kocsiból mertem fotózni, mert nagyon csúnyán néztek ránk.
             Legfontosabb köztes úticél a casablancai mecset volt, ahova autópályán 2,5 óra alatt oda lehet érni. Casablanca közlekedése sokkal tragikusabb, mint Marrakeshé. Több sávból állnak az utak, ami csak annyit jelent, hogy még szélesebb úton lehet össze-vissza keresztbe állni. Senkit nem zavar, hogy már egy sor autó parkol az út szélén, nyugodtan mellé lehet még állni hirtelen fékezéssel, a mögötte lévő majd kikerüli, lehetőleg úgy, hogy index nélkül bevág még egy sávval beljebb, onnantól kezdve pedig minden megbomlik és senki nem tudja követni, hogy összesen hány sáv is van és neki melyikben kéne lennie. A dolgot még egy csacsis szekér is megnehezítheti, megrakodva egy nagy adag banánnal. A piros lámpa a motorosra nem vonatkozik, a bátrabb autósok is továbbhajthatnak. Nagyon érdekelne, mekkora mértékű szabálysértést kell elkövetni a büntetéshez, mert mindezt a káoszt nézik a rendőrök és semmit sem tesznek ellene.
             Casablanca sokkal európaibb város, hatalmas modern épületekkel és rengeteg pálmafával az útszélén. A II. Hassan mecset közvetlenül a tengerparton magasodik az égbe, annyira gyönyörű, monumentális, hogy még a közlekedés ellenére is megéri ide látogatni. A geometriai formák, apró részletek annyira lenyűgözőek, a képek ezt egyáltalán nem tudják visszaadni.

             Érdemes megnézni a nyitvatartását a látogatás előtt, csak csoportos vezetéssel lehet bemenni.Télen is, nyáron is változik az utolsó időpont, most októberben a délután 3 volt az utolsó.

             A mecset után megpróbáltunk kaját és hűtőmágnest vadászni, egyik sem sikerült. A mecset környékén borzalmasan lepusztult házak vannak, nagy a putri, úgy döntöttünk inkább folytatjuk az utunkat Fez felé mielőtt kirabolnának minket. Ha lett volna időnk, Rabatot vagy Moulay Idrisst is útba ejthettük vola egy kilátásra, de annyit elidőztünk Casablancában, hogy így is csak 8 után érkeztünk meg. A kocsit a medina szélén hagytuk, mindenhol fizetős volt a parkolás, 40 dirham. Csak egy kicsit tévedtünk el a sikátorokban, szerencsére megtaláltuk a szállást. Volt némi kavarás, azt állították, hogy nincs kifizetve a szállás, pedig de. Ellenőrizték bookingon és rájöttek hogy tényleg de, de valószínűleg nem tetszett nekik, hogy ott fizettük be és az oldal lenyúlja a pénzüket, ezért le kellett mondani a honlapon a szállást, rányomni, hogy kérjük a lemondási díj elengedését, és készpénzzel kifizettük. E-mailt már kaptunk, hogy vissza fogják utalni, csak reménykedni tudunk, hogy tényleg így lesz. Azt mondjuk nem értettük, hogy akkor miért nem lehet a bookingon olyan opciót beállítani, hogy ne azonnal kelljen kifizetni, de mostanra már beletörődtünk, hogy nem kell mindenben a logikát keresni.

A következő rész (Fez) ITT.

Még több kép ITT.

Marokkó 2018
4. rész - Ouzoud vízesés

A többi részt itt olvashatod el:

2018.10.19.

             Reggeli kerékfújás után indultunk az Ouzoud vízesés felé. Marrakeshből kikeveredni teljes borzalom, de utána már olyan helyeken jártunk, ahol alig volt valaki. Nagyon rendezettek voltak a faluk errefelé, újonnan épült utak, növénnyel teli körforgalmak, a régi utcalámpákat is éppen cserélték ki az újakra. Nagyon vegyes érzésünk volt: egyrészt épülő infrastruktúra, rend és tisztaság, másrészt az emberek mégis nagyon szegénynek tűntek. Mindenki az utcán bolyongott, nem dolgoztak a kora délelőtti órákban, kisiskolások két város között több 10 kilométert sétáltak, az út mellett sokan gránátalmát árultak naphosszat, reménykedtek hogy talán arra jár valaki. Mindenki nagyon kétségbeesetten próbál megélni, mégis teljesen reménytelennek tűnik a helyzet addig, amíg megéri egész nap ülni valamilyen termék felett, és ha már néhányat eladnak többet kapnak mintha dolgoznának. Jó volt látni ezt a vidéket is, Marokkó sokkal több, mint a marrakeshi bazári mentás tyúkszarszag. Talán ezen a vidéken még több argánfát láttunk elég profi öntöző berendezésekkel, minden folyót teljesen kihasználnak a nagy szárazság közepén.
             A sík vidéket és fákat felváltották a hegyek, a talaj egyre vörösebb lett, megérkeztünk Ouzoud városába. Mindenki integetett, hogy az ő parkolójába álljunk be, egészen hihetetlen volt, hogy egész napra összesen 10 dirham a parkolás. A vízesésnél lehet egy körtúrát tenni, így meg lehet nézni minden kilátópontot. Egy férfi itt is odacsapódott hozzánk, hogy ő szívesen körbevezet minket, nem drága. Elég nehéz volt lerázni, hiába mondtuk, hogy megy magunktól is, köszi. Sokkal logikusabb lenne, ha szednének belépőt egy ekkora természeti értéknél, és nem koldulna mindenki az idegenvezetéssel. Szimpatikusabb volt, aki beállt a gránátalma fa alá, és ott helyben frissen préselt levet árult, egy hatalmas poharat 10 dirhamért. A pohár mosása úgy történt, hogy egy vödörbe beleáztatta, ezen próbáltunk nem fennakadni.

             A vízesés lenyűgöző volt, hatalmas és erőteljes. A színe a csapadék mennyiségétől függ, szárazságban tiszta fehér, csapadékosabb időben barna. Nagyon fura volt, hogy alig találkoztunk turistákkal, pedig nem is volt még késő. Az éttermekben sem volt senki, de így legalább miénk volt az egész hely, annyira tökéletes volt a kilátás is, hogy még a fotózásról is megfeledkeztem. Meg sem kérdeztük mennyibe kerül a menü, csak hozták a rengeteg kaját: egy üveg víz, saláta, bárány tagine, gyümölcs, valami ragadós mézes süti, mentatea, kettőnknek összesen 230 dirham volt, ilyen eszméletlen kilátással nagyon megérte.

             Hazafelé pont útközben volt a legszebb a naplemente, ezért egy pálmafa ligetbe beugráltam a szögesdrótok közé, de ezekért a képekért nem bántam, hogy belémállt valami növénytüske.

A következő rész (Casablanca) ITT.

Még több kép ITT.

Marokkó 2018
3. rész - Essaouira

A többi részt itt olvashatod el:

2018.10.18.

            Reggel a medence mellett fogyasztottuk el a terülj-terülj asztalkámat Marrakeshben, meg tudnánk szokni ezt a hangulatot.             Ezután elindultunk megszerezni a bérelt autónkat. A címhez odataláltunk, de akárhogy kerestük az épületben, csak egy másik kocsibérlő helyet találtunk. Megkérdeztük, hogy most mégis miújság, azt mondták, hogy az az iroda bezárt, már nincsenek a házban. Kicsit levert a víz, hogy kifizettük a felét és jól átvertek de aztán a nőszemély segített nekünk, telefonon addig intézkedett, amíg kiderült, hogy a reptéren várnak minket, nem ott ami a foglalási papíron volt. Fél óra múlva értünk jött, és mivel nem volt nála bankkártya leolvasó, megúsztuk a 10.000 dirhamos depositot, mi a legjobban jöttünk ki belőle. Marrakeshen belül a közlekedés elég borzadály. Hiába vannak széles, többsávos utak mindenhol, senki nem a saját sávjában halad. A vonalak csak dísznek vannak felfestve, a záróvonal sem jelent semmit. Nincsenek szabályok és senkinek nincs elsőbbsège. A gyalogosnak csak piros jelzés van, a zöld nem is világít. Ha nem piros, meg lehet kísérelni a lelépést, de akkor is csak nagyon óvatosan és futva ajánlott. Éppen ezért le is lép mindenki erőszakkal, mert különben sosem jut át. Mindegy, hogy sötét van és a fekete csador marhára nem látszik a sötétben, nem szívbajosak. Az index használata ritkaság, a világítás sem kötelező, sötétben is lehet teljesen láthatatlanul biciklizni. Úgy tűnt, a körforgalomba belépőknek van elsőbbségük, de ez nem volt olyan rendszerű, hogy biztosak legyünk benne. A körforgalomban az index is vicces, úgy csinálnak, mintha egy egyszerű kereszteződés lenne: ha egyenesen akarnak kimenni a körforgalomból, semmi jelzés, ha jobbra vagy balra, akkor abba az irányba indexelnek. Ez egészen addig működik, amíg valakivel egy helyen lépsz be, de ha már nem ugyanonnan indultok, kicsit nehéz kitalálni, merre is akar menni. Városokon kívül egy lélek nincs az utakon, de városban csacsi, lovasszekér, tyúk, kutya, macska, biciklis, motoros, fagyiskocsi, teherautó, aki határozottabb, annak van elsőbbsége. A teljes káosz miatt tele van minden rendőrrel, mindenhol mérnek és random megállítanak autókat, nem lehet őket kikerülni.
            Szóval hangulatosan mentünk Essaouira felé, egyre sokasodtak az argánfák, én meg csak lestem folyamatosan, hogy melyiken vannak kecskék. Már majdnem reménytelennek tűnt a helyzet, amikor közvetlenül az út mellett megpillanthattam a fát tele kecskével, visítottam egyet hogy álljunk meg. Hogy mit keresnek a fákon kecskék, itt elolvashatjátok. Azt mondjuk tudni kell, hogy az argánbogyó nyáron érik, az év ebben a szakaszában nem igazán van legelhető része, ez pedig pont úgy volt lecsupaszítva, hogy a kecskék nagyon dekoratívan látszódjanak, csak felterelték őket a fára és várták a befolyó turista pénzeket. A kezembe akart adni egy kiskecskét, mondtam hogy nem, köszike, inkább nem nyomorgatnám meg szegényt. Megnéztük, hogy mégis hogyan tud megállni egy kecske a fán, volt amelyik a pàros ujjával közrefogta az ágat, de általában csak egyensúlyostak a kb. vízszintes ágakon, nem sokat kell màszniuk. Adtunk 20 dirhamot a pásztornak a fotólehetőségért, mondta hogy még, adtunk még 20-at, igazából így is megérte ez a marokkói must have élmény, az argánfa is nagyon ritka a világon, kecske az argánfán meg pláne.

            A faluk errefelé úgy épülnek fel, hogy van egy betonozott főút, azon kívül csak néhány zúzalékos mellékutca. Garázsboltok mindenhol, mindenki árulja amit csak tud: számtalan autójavító, kifőzdék, nagyrészt kekszféléket áruló abc-k. A nap minden szakaszában sokan vannak az utcán, beszélgetnek, játszanak, az iskolások is délben már kifelé jönnek a suliból. Lovaskocsik és csacsik lassítják a forgalmat. Essaouira előtt pittyogott az autó, hogy alacsony a keréknyomás, egy fújás után sem változott a probléma, valószínűleg ránk sóztak egy kissé lyukas gumijú autót. Addig amíg látványosan le nem ereszt, nem nagyon tudunk mit tenni, időnként megállunk és ellenőrizzük. A tengerpart mellett leraktuk az autót, besétáltunk a homokba a tengeri tevékhez. Nagyon rá akartak beszélni a tevegelésre, Cappuchino nevű teve nagyon boldog lenne ha menne egy kört, de a sivatag annyira menő volt, hogy azután már nem nagy szám itt tevézni.

            Essaouira városa portugál stílusban épült, fehér színes ablakos házai nagyon gondozott összhatást keltenek. A bazársor sem rémisztő annyira, mint Marrakeshben, az árak még az élelmiszer boltokban is ki vannak írva, nem csak random mondanak számokat. A sálak még olcsóbbak is itt, nem érződik, hogy ez turistásabb hely lenne. Egy olyan étteremben ettünk, aminek ugyan nem sikerült megjegyezni a nevét, de jó friss szardíniát és még valamilyen nem tudjuk pontosan milyen halat kóstolhattunk. Mostanában rájöttem, hogy én igazából szeretem a halat csak otthon néhány kivételt leszámítva nem lehet jót kapni. Itt meg mint tengerparti városban reggel kifogják, pár óra múlva a tányéromban landol. Felmásztunk a városfalra, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt az óceánra. A kikötőben macskák és sirályok harcoltak egymással az eldobált halbelsőségekért, madárürülékkel kevert halpiacszag terjengett a levegőben. Ilyen nagyra nőtt sirályokat még sehol nem láttam és horrorfilmbe illően sokan voltak, próbálták ellopni a halászok kifogott áruit. Néhány ember pokrócra terítve árulta a hűtetlen halait, már szagra is érződött, hogy pár órája már nem nagyon ment jól az üzlet. Összességében a kikötő cseppet sem hasonlít egy európai kikötőre, szagok és mocsok fedi be az egészet.

            A nagyobb tisztaság ellenére azért itt is tudtam néhány gyöngyszem fotót lőni, kedvencem a levágott kecskefejek a húsbolt előtt, de ezt a csirkéset is minél tovább nézem, annál biztosabb vagyok, hogy az a bal oldali szökni próbáló állat már nem igazán él:

            Amikor visszaindultunk, éppen kezdett lemenni a nap és csodaszép felhőket láttunk a tengeren: Visszafelé sötétben autókáztunk, tömeg csak Marrakeshben van az utakon, de nagyon figyelni kellett a kivilágítatlan bicillisekre és gyalogosokra. A parkolás simán ment, kinéztünk a medina szélén egy parkolót ami tele volt, de tőle 100 méterre az út szélén bőven volt hely és még fizetni sem kellett.

A következő rész (Ouzoud vízesés) ITT.

Még több kép ITT.